A hatvanas évek elején, egyetemistaként, nagyon a bögyömben voltak irodalmi lapjaink versszerkesztői, és ez mind az Utunkra, mind az Igaz Szóra áll. Elkövették ugyanis azt az istentelenséget, hogy nem fedezték fel elég nyilvánvalóan zsenialitásomat és kezdetben, bizony, nem is hordoztak a tenyerükön.
Különösen az Utunk egyik szerkesztőjére, a költő Márki Zoltánra fújtam (magamban) erősen, s többszöri csalódás után vérmes gúnyverset írtam róla (bátorságomra jellemző: név nélkül), azzal a harcos gondolattal, hogy egyszer az majd megjelenik, s akkor úgymond elégtételt veszek minden mellőzésemért. A gúnyverset beloptam 1967-ben megjelent pályakezdő kötetembe (Déli harang, Irodalmi Könyvkiadó, Forrás sorozat), a Kortársak ciklusba, VII. számú darabként.
Tulipánok és liliomok veszik körül
az álmát,
színeket, formákat hoznak ezüsttálcán neki.
Kutyaugatás szegesdrótja védi
házát,
pirospozsgás - a levegő teszi.
Arca borotvált, sátorként feszül
a bőre,
szívesen belecsípnék, de halasztom,
egyelőre.
Kertjébe nem hord a szél tüskés
szükség-magot,
az esti ég is csak szűrve láttat véle
sok ringatózó csillagot.
Akácokon a méhek sóhajba oldják zümmögéseik,
hej-haj,
valahogy eltelik.
A föld erősen áll ollózó lábai alatt,
döccenve fordul,
szél fú és szembevág,
kezében hűvös biliárdgolyó
a világ.
Így láttam én akkor a szerkesztőt, aki természetesen a kötet nyilvánossága dacára nem ismert magára a vers alapján, s később jó viszonyba kerültünk, sőt, szerkesztőségi kollégák is lettünk az Előrénél.
Székely Jánosról, az Igaz Szó versszerkesztőjéről legelőször a hatvanas évek elején, diákként hallottam, de akkor még csak mint költőről; néhány versét már korábban olvastam az irodalmi sajtóban, s mint szocreál eszményeken nevelkedett s azokban hívő irodalmársüvölvény, ezoterikusnak és lagymatagnak, csináltnak véltem a munkáit. A kritika szerint sem tartozott a divatosan felkapott, az idézett írók közé, s amikor vékonyka verskötetetei (Itthon vagyok, Kötődések) 1961-ben, illetve 62-ben megjelentek, irodalmi lapszerkesztők biztatására nagy hévvel s fenekedve vetettem rájuk magamat, majd vertem el rajtuk a port - mint kiderült, nem minden alap híján, de teljesen jog- és oktalanul.
Úgy látszik, valakiknek nagyon bevált az, amit ennek fejében szállítottam, mert örömmel adtak helyet gunyoros hangú, pökhendi szövegemnek. Az már csak jóval a közlés múltán vált világossá előttem, hogy Székely János korábbi könyvei miatt heves irodalmi támadásoknak volt kitéve, s úgymond ezekkel próbálta helyreütni a l'art poour l'art-tal kacérkodás vádját. Nyilvánvaló, hogy a direkt politizálásban gyökerező versbeszéd, az akkor dívott hazafias líra műfaja nem feküdt neki, versei csikorogtak, őszintétlenek voltak - ennek okán pécéztem ki kötetei erőszakolt fordulatait, költőitlen kinövéseit. Gesztusomat viszont joggal tarthatta a korábbi támadások egyenes folytatásának...
Pár év múlva, amikor verssel kerestem fel a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóiratot, pár soros, tisztán gépelt, kézzel aláírt válaszlevelet kaptam - meglepetésemre - éppenséggel tőle, akkor tudtam meg, hogy a havilap versrovatát szerkeszti, a levélből pedig az is kiderült, hogy próbálkozásaimat nem tartja valami nagyra. Álláspontját biztosan befolyásolta korábbi kritikám miatti neheztelése is, de alapjában véve, ahogy ma meg tudom ítélni, igaza volt, hiszen a hozzá eljuttatott versek közül gyakorlatilag egyet se mentettem át bemutatkozó kötetembe. Amit pedig mások közölhetőnek véltek, azokkal én már nem kerestem föl Székely Jánost - néhány próbálkozás és hűvös elutasítás után nem kopogtattam tovább az ajtaján.
Gyakorlatilag hátat fordítottunk egymásnak: én neki, ő nekem. Nem is igazán akartam tudomást venni munkásaságáról, de képtelen voltam homokba dugni a fejemet, költői-írói kiteljesedése a szemünk láttára bontakozott ki ritkás lapközléseiben, s annál inkább könyveiben, drámáiban.
Valamikor a hetvenes évek közepén jutottam oda, hogy néhány versemet sikerült elfogadtatnom vele. Utána megint hosszas szünet következett, majd a nyolcvanas években egyszer egy főtitkári születésnapi versem újraközléséhez kért engedélyt, mert hát őket is szorongatják, az enyém meg már készen van, őket nem zavarja az, hogy már megjelent...
És aztán 1988-ban, alig öt évvel a halála előtt, egyszer csak vettem a bátorságot és elhatároztam, hogy szembenézek vele. Addig sose láttuk egymást, vagy ha igen, csak percekig és anélkül, hogy szót váltottunk volna.
Jubileumi Eminescu-év volt éppen, s arra gondoltam, hogy végigjárok néhány még élő, jeles Eminescu-fordítót, közöttük őt is, mondanák el, mi vezette őket ahhoz, hogy a „Nagy Romántól” fordítsanak, mi a véleményük az eminescui költészetről és milyen szakmai gondokat okozott számukra a tolmácsolás. A beszélgetéseket, megfelelő versillusztrációkkal együtt, folyamatosan közreadtam az Előrében.
A szerkesztőségben érdeklődtem a költő után, de azt mondták, nyugdíjba ment, már csak olykor-olykor jár be az irodába, elvégezni a penzumot, de ha szerencsém van, otthon találom.
Felhívtam telefonon, délutánra meghívott magához. Egész estig beszélgettünk, poharazgattunk, méregettük, becserkésztük egymást. Úgy tűnt, mintha időtlen idők óta társalogtunk volna. Meglehet, ő tartott tőlem, hiszen nem volt honnan ismernie emberközelből, kósza hírek s nem épp hízelgők pedig sokunkról keringtek, ezt viszont nem mutatta. Felvillanyozódott, lelkesen beszélt, kifejtette akkor már ismert elméletét, hogy a költészet halott, és akkor valami nyugalomféle költözött belém a látogatás után, hogy végül talán sikerültforma egymáshoz csiszolódnunk.
Költészetével igazából csak halála után ismerkedtem meg alaposan, amikor már nem tudom érdemben megkövetni. Remek prózája, néhány míves drámája maradt utána.
De én a verseit szeretem. Saját vívódásaiban mintha engem (is) írna, tépne, boncolna. Gőgjében, magányában, szerepjátszási hajlamában, tévedéseiben bukdácsolásomra ismerek. Vajon, ez lett volna távolságtartásunk, elzárkózásunk motiváltsága? A hasonlóság taszítóereje?
Verseiből egy szűk csokorra valót az Erdélyi és csángó költők antológiájába beemeltem. De gyakorlatilag szinte minden sora szíven üt, idézni való lenne, tanulság...
Lírai tőzsde - Fontos versek c. kötetemből, amely ötven huszadik századi magyar költő egy-egy versére írott lírai "replikáimat" tartalmazza (lásd róla bővebben egy korábbi bejegyzésben) , nem hiányozhatott ő sem. Számomra az volt az igazi megbékélés, amikor mi ketten ugyanarra a lapra kerülhettünk. A rá vonatkozó verspár számomra ma is az egyik legkedvesebb...
Székely János:
GALAMBOK
Mért szállanak, hová repülnek,
Minek köröznek, Istenem,
Ezek a hófehér galambok
Ezen a tintakék egen?
Mért rajzanak a hűs magasba?
Milyen hatalmak rendelik,
Hogy ott csillogva és ragyogva
Róják gyönyörű köreik?
Mondják, az állati világban
Az éhség és a félelem
Szavára mozdul, ami mozdul,
És minden más elégtelen.
Hát tévedés! Naponta jönnek,
S nem űzi őket soha más,
Csak maga ez az örömittas
És diadalmas szárnyalás!
Ó, bárcsak tudnék még repülni,
Róhatnám számtalan köröm
Oly örömszerző repüléssel,
Amelyet látni is öröm,
Repülni, ahogy ők repülnek,
- Oly céltalanul, Istenem -,
Ezek a hófehér galambok
Ezen a tintakék egen.
(1965)
Székely János (sz. 1929-mh. 1992) versgondolataitól minduntalan beindult bennem a szakmai irigység: hogyan lehet a legnyilvánvalóbb és legegyszerűbb kérdéseket föltenni úgy, hogy bár tulajdonképpen válasz nélkül maradnak, az az érzésünk támad, hogy már nincsenek is kérdéseink.
Cseke Gábor:
MÁMOR
az erdő fölött szárnysuhanás lebegve
száll velük egy lelkes kis csapat
sárkányrepülők lendülnek végtelenbe
senki se mondja fogd vissza magad
alájukforog minden amit mi itt a földön
görcsös kezünkkel csak szorongatunk
fölöttük kinyílt semmivé vált a börtön
kapuja mindjárt égbe juthatunk
a lélek oly kicsiny szemünk mélyén is elfér
pupillánkon át olykor ki-kiröppen
rakoncátlanul messzire csatangol
illanni készül táguló körökben
bolond ki feljutott és visszatérne máris
kőként hull vissza mígnem józanul
vele zuhan az élet és a vágy is
s az este hűs cellájába vonul
Illusztráció: Székely János portréja (archív)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése