(December elsejei bejegy/
zésemben ígértem, hogy beszámolok majd Erőss Zsolt jeles magyar hegymászónak és társainak idei, a Manaslu nyolcezresére szervezett expedíciójáról, az alpinista erdélyi előadókörútján elmondottak alapján. Az előadás anaygából szerkesztett riportot az Erdélyi Riport c. hetilapnak szántam, szövegét ide is felrakom.)
*
Harmadszor hallgatom végig Erőss Zsoltot, amint túrabeszámolót tart. Mindig másról beszél és mégis mindig ugyanúgy: ihletetten, átéléssel, szenvedéllyel.
S miért is ne: rutinosan - hiszen számára ez is munka. Főfoglalkozás. 2002-től ugyanis írd és mondd: a hegymászásból él. Tavasszal-kora nyáron mászik egy nagyot, ősz végén-tél elején pedig nekiindul és a túrán készített filmfelvételek és fotók alapján vetített előadásokkal elégíti ki mind népesebb rajongói táborának kíváncsiságát. Az előadásokat megrendelésre "házhoz" szállítja.
Erdélyben az Erdélyi Kárpát Egyesület a hagyományos vendéglátó. Az idén november 13-26 között Nagybánya, Szatmárnémeti, Temesvár, Nagyvárad, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Gyergyószentmiklós, Székelyudvarhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Brassó közönsége részesülhetett a Föld nyolcadik legmagasabb hegycsúcsa, a 8156 méter magas Manaslu - a Szellem Hegye - megmászásáról szóló előadás izgalmaiban. Mint mindig, Csíkszeredában zsúfolásig telt teremben, egymás hegyén-hátán szorongva hallgatjuk a beszámolót, nézzük a filmet...
Négyen indultak...
Április 14-én négyen indultak útnak Katmandu felé: Kollár Lajos, az expedíció vezetője (nem mászik nagy csúcsokat, de tapasztaltan irányítja a munkát), Erőss Zsolt, a Himalájában újonc Barna Dániel és dr. Szabó Levente. Ez utóbbi az expedíció orvosának feladatkörét is ellátta. (A miskolci orvos műtötte meg Erőss Zsoltnak a 2008 tavaszán, a Makalu megmászása során elfagyott lábujjait.)
Vidámak, optimisták. A nepáli utazási irodánál még egyszer egyeztettek minden részletet, majd a kirendelt szakácsokkal is tárgyaltak, beavatva őket a kenyérkészítés rejtelmeibe. Katmanduban egyre nagyobb a forgalom, itt szerezték be az utolsó holmikat, a szükséges elektromos kütyüket. Autóbuszuk lefele indult, a Himalája déli lejtői felé, egy trópusi falucskába, ahol már várták őket a teherhordóik. Mintegy 40-et foglalkoztattak. Innen kb. száz kilométert gyalogoltak, hogy elérjék a hegy lábát. Tapasztalhatták, hogy egyre jobban kiépülnek a nepáli utak.
A gurkák lakta völgyben és kitett hegyoldalban haladó karaván ötszáz méter magasságról indult s a folyamatosan emelkedő lejtőn az utolsó falu 3500 méteren fekszik. Szakadékokon és folyókon átívelő, hatalmas függőhidakon keltek át, egy-egy vízesésénél hűsölve megpihentek, naponta 5-6 órás menetelést tartottak, ahol éjszakára megtelepedtek, ott a szakácsok vacsorát-reggelit főztek, nap közben pedig a mindennapi ebédcsomagból táplálkoztak. Két-három óránként átvonultak egy-egy hegyifalun. E helységek épületei ősi képet mutatnak, kőből épülnek, viszont kötőanyag sosem volt közöttük, a benti tűzhely füstje konzerválja a tetőt, mert kéményt se építenek, de a víz például be van vezetve. A mindenütt kedves lakossággal kézzel-lábbal értekezve is sikeresen kommunikáltak.
Búcsú a trópustól
Egy idő után mind gyakrabban tűntek fel útjukban a gránitból gyönyörűen faragott ún. imakövek - mindegyik egy-egy imát jelent -, s a lenti törzsek hindu vallását felváltja a buddhizmus. Mind szebb a kilátás a hegyvidékre, a fenyőfák is felbukkannak ebben a magasságban, szűk, nyaktörő ösvényeken haladnak, a távolban föléjük magasodó hegycsoportok alkotják Nepál és Tibet határát.
Reggelente, valahányszor tovább indulnak, a teherhordók szabályosan megkínlódnak azért, hogy magukra vegyék a homlokpánttal egész nap (ez legtöbbször 7-8 órai munkát jelent) magukkal cipelt terhet. Még feltűnnek a rododendron erdők, de már búcsút mondanak a trópusnak is. Magashegyi napsütötte vidékeken járnak... A teherhordók jó része nő és lány, volt köztük egy tizenéves is. A teraszosan művelt földek melletti falvak roppant festőiek, fölöttük gleccser borította hatalmas hegycsúcsok. Egyre díszesebb, a buddhista vallásról árulkodó kapukon haladnak át. Sztupák, imazászlók jelennek meg mindenütt, s elmaradhatatlanok a mezítlábas gyerekek is, akik még az esti tábortüzet is végigülik...
Az expedíció tagjai sokszor megsajnálják a nagy terheket cipelő teherhordó lányokat, akik gyerekkoruktól hozzászoktak a folyamatos terheléshez. Barna Dániel próbából az egyik lánynak átadta a maga 10 kilós csomagját, ő pedig fél órán át homlokpánttal szorgalmasan cipelte a 30 kilós terhet, majd pár napon át nem tudta mozgatni a nyakát.
Már jól látni a felmagasodó Manaslut, még egy-két falu van előttük, hatalmas jégfolyás adja a hátteret az utolsó falu kolostor együtteséhez. Gyerekek nyüzsögnek lépten-nyomon körülöttük, életükben a játék vegyül a munkával, legtöbbször fát hordanak háti kosaraikban. Alig valamivel háromezer méter fölött már igen zord ez a völgy, még nyáron is, télen meg éppen hogy hó alatt vannak. A kicsik általában nem tudnak angolul, de nyelvtudás nélkül is megértik egymást, Zsolték rendszerint megmutatják nekik a róluk készült felvételeket, ezeket imádják... A helybeliek életformája roppant kemény, de nem ez látszik az arcukon: derűsek, nyitottak, életvidámak, elégedettek a sorsukkal, amit itt élnek, és ez nem tudatlanság náluk, hanem olyan közösségi lét uralkodik náluk, amit még nem fertőzött meg igazán a fogyasztói társadalom.
Az utolsó faluban egy napos pihenőt tartottak, az egyik teraszon kislányok előadást rögtönöztek a tiszteletükre. Ellátogattak a kolostorhoz is, ahová bárki beléphet, fényképezhet, filmezhet, persze viselkedni azért tudni kell, a feltűnést is kerülni kell, a vakuvillogást illik visszafogni, némi kultúráltságot mindenképp kell mutatni. Fárasztó volt az út, amit a trópusoktól megtettek a gleccserek határáig, s mielőtt pihenni térnének táborukba, útba ejtik a falu strandját is, ahol egy fiúcsapat hancúrozott éppen a sekély vízben, majd mikor megjelent két kamaszlány is, rögtön kitört közöttük a színlelt háborúság...
Erőss Zsolt az interneten keresztül ismerkedett elsőszülött gyermekével, aki indulásakor született, amikor a papa már Nepálban volt, így ő lett az expedíció időmérője is egyben. Az eddigi teherhordók visszafordulnak a lenti falvakba, innen tovább aaz utolsó falu lakosai vitték föl terheiket, mintegy öt órányi kapaszkodás után, az ezer méternyi szintkülönbségen fekvő alaptáborba. Eddig a teherhordók csapatában 3-4 lány volt, most meg szinte mindegyik az, kb. 80 százaléka nőnemű. "Hogy a sok férfi e vidéken mivel foglalkozik, valójában nem tudni, mert amerre mi letáboroztunk, élénk kockajátékot folytattak hosszú időn át" - magyarázta Erőss Zsolt.
Az alaptáborban
Amikor április elején interneten az alaptáborbeli helyzetről érdeklődtek, már jónéhány csapat népesítette be azt. Erőss Zsolték az utolsókként érkeztek: a legtöbb csapat már több mint egy hónapja időzött ott, próbálván csúcsközelbe jutni. Rettenetes havazások voltak arrafelé, a légkör is ritka, nehezebb a lélegzés, a lucskos hótól rendkívüli módon csúsztak a füves hegyoldalak. Pihenőnapok következtek, el kellett kezdeni hozzászoktatni szervezetüket az egyre kevesebb oxigén elviseléséhez. Az alaptáborban rengeteg csapatot találtak, az oroszokra például nagyon számítottak, hiszen a világ legjobb expedíciós csapatai közé tartoznak, de voltak ott spanyolok, sok japán csapat... A teherhordók megkapták a bérüket, elbúcsúztak és már rohantak is vissza a faluba. Ők azok, akik szükség esetén felhozzák vagy leviszik azt, amire éppen szükség van.
Az expedíció felállította saját sátrait: konyhasátort étkezősátorral, mindenkinek egy-egy külön sátrat s egy közös társalgót, ahol működik a laptop és a telefon. A két serpa szakács a konyhában rendezkedett be, ők kezelik a készleteket, s a főzés kuktában zajlik...
Az egyik támogató, egy orvosi műszereket gyártó német cég kérésére hordozható készüléket hoztak magukkal a hegyre, amivel agyhullámokat mérnek. A mobil változat újdonság, az orvosi gyakorlatban eddig csak kórházi, fix készülék létezett. Az expedíciónak azt kellett bizonyítania, hogy a Himalájára jellemző extrém magashegyi viszonyok között is működik a berendezés. A kísérletekhez szükséges "páciens" mindig az expedíció valamely vállalkozó tagja, számtalan szenzort kellett a fejére szerelni, a mutatvány látványos, rengeteg az ide-oda kacskaringózó huzal, mindenütt akadtak kíváncsiak, akik szívesen tátották a szájukat.
Szinte megállás nélkül havazik, két förgeteg között minimális a szünet, az enyhülés. Himalájás viszonylatban még tűrhető magasságban vannak (4800 m), jól lehet itt regenerálódni: étkezni, pihenni, s itt a műholdas kapcsolat is a világgal, itt tudnak tájékozódni az időjárásról.
Hiába várták a gyökeres javulást, s elindultak, kiépíteni az 1-es tábort. Sátrat, háló- és mászófölszerelést kellett fölcipelni, viszonylag könnyebb terepen, ahol viszont alattomosan sok volt a bő havazás alatt rejtőző hasadék.
Az 1-es táborba érve egy épp tábort bontó csapat helyére soroltak be. Kezdetben azt hitték, a széltől kell óvniuk sátrukat, de hamar rájöttek, hogy a végeérhetetlen havazás miatti nagy nyomás ennél is komolyabb veszélyforrás. Sietve tértek vissza az alaptáborba, regenerálódni.
Csúcstámadásra várva
Fő a türelem. Várakozás közben eldöntötték, hárman indulnak csúcstámadásra, Kollár Lajos az alaptáborban marad. Tervük szerint 4-5 óra elég ahhoz, hogy elérjék az 1-est, majd 2-est is. Az 1-eshez érve viszont mindent ki kellett ásniuk a nagy hó alól, amit korábban építettek, s már nem tudtak tovább menni. Többszöri nekirugaszkodás után elhagyták az 1-est, remélték, hogy a 3-ast is elérik valahogy, s azzal vége az akklimatizációnak.
Szorongva vizsgálták a naptárt: még időben vannak, alig május elején, s ahogy kissé huzamosabb szép idő áll be, készek a csúcstámadásra. A csapatok egy része már lefelé vonult, sikeres csúcstámadást is jegyeztek az elmúlt napokban. Néhányan elérték a csúcsot, de két halálos baleset is volt...
Újra az alaptáborban. Éjjel-nappal havazik, az áramfejlesztőt ki kellett ásni a hó alól, de még mindig jobb, mintha napelemekre bízták volna magukat; mert minden van, csak napfény nincsen... Néha kiderült valamennyire, ilyenkor szép volt az alaptábor az imazászlókkal, de több mint tíz napon át a hó foglyai voltak. Ezalatt interjúkat adtak különböző médiáknak, a környező expedíciókkal időpontokat egyeztettek, május közepére az egész társaság a jó idő beálltában reménykedett. Május végén, június elején beköszönthet a monszun, s Ázsia-szerte nedves, erősen csapadékos időjárás ígérkezett, előtte mindenképpen el kellene érni a hegycsúcsot, s mihamarabb levonulni a vidékről.
Volt egy-két szép délelőttjük, ilyenkor kiültek a hókupacokra és kávézgatva napoztak, szép rálátással a falura. Látszott, hogy egészen az utolsó falu határáig lehúzódott a havazás. A csapatok többsége május 18-át, Zsolték 19-ét jelölték meg a csúcstámadás lehetséges napjaként, de úgy számolták, ha sikerül két tábort is elérni egy nap alatt, felzárkózhatnak a többiekhez.
Mikor végre útnak indultak, még sötét volt. Siettek, mert ki kellett ássák a magashegyi táboraikat a hó alól és szerettek volna eljutni a 2-es táborba. De amíg az 1-esben nagy nehezen megtalálták és kiásták az összetört sátrakat, elszaladt az idő. A sebtében felállított tartaléksátorban éjszakáztak. Másnap reggel felvonultak a 2-esbe, ahol szintén odalett mindenük, szerencsére az orosz csapattal korábban megbeszélték, hogy ők átadnak egy minimális felszerelést, az mentette meg a helyzetet.
Önerőből a csúcsra
A csúcstámadásról hagyom, hogy Erőss Zsolt közvetlenül meséljen:
- 7300 méteren táboroztunk le s onnan indultunk el mind a hárman, éjjel 1 óra után. Eleinte elemlámpákkal haladtunk, majd mikor megvirradt, láthattuk, hogy a felettünk tartózkodó csapatok is nagy számban megindulnak a csúcs felé. Ideális csúcstámadó délelőttnek ígérkezett, láthattuk a környező hatalmas hegyóriásokat, sokan serpák és oxigén segítségével haladtak, mi meg hárman, teljesen önerőből és palack nélkül másztunk. Sikerült utolérnem az első csapatokat és velük együtt érkeztem meg a Manaslu előcsúcsára. A főcsúcs annyira kitett, hogy a legtöbb mászó az előcsúcson megáll, nem is vállalja a továbbmenetelt, ott készítik a csúcsfotóikat is. Most kissé jobb viszonyok lehettek, mert jó pár csapat elérte a sziklás főcsúcsot, én is utánuk eredtem s viszonylag könnyen fel is értem. Egy japán csapat társaságában pár fotót készítettem meg egy kisfilmet, közben messziről látszottak a felhők, számítani lehetett, hogy délutánra ismét elromlik az idő. Végül mi is az előcsúcson készítettünk zászlófotót, egy serpa segítségével, a társaim lassan haladtak felfelé. Több mint két órát várakoztam rájuk, aztán elindultam lefelé. Útközben találkoztam Barna Danival, aki egy kissé nagyobb sebességre kapcsolt és egy óra alatt elérte a csúcsot. Én megkerestem Leventét és pihentünk, Danira vártunk, hogy együtt jőjünk vissza, ilyenkor nagyon nagy a kockázat, az embernek leromlanak a reflexei. Állandóan figyeltünk egymásra s készen álltunk, ha valakinek baja történne, segítsünk rajta...
A baleset
Erőss Zsoltnak fátyolos a hangja, amikor az ezután következő képsorokat kommentálja. A levonulás után egy kőhajításnyira voltak a sátruktól, amikor...
De erről a legpontosabban Kollár Lajos hivatalos jelentése számol be.
"Együtt indultak a 7300 méteren felállított 4-es tábor felé. Közben az időjárás jelentősen változott, köd és hószállingózás kezdődött. A látási viszonyok romlottak. A csapatnak érdekében állt, hogy mielőbb, de biztonságosan elérjék a 4-es tábor sátrát. Meredekebb eljegesedett, és lankásabb, mély havas tereprészek váltogatták egymást. Az ilyenkor szokásos fáradtság nagyobb koncentrációt és odafigyelést követel a hegymászótól. Egy meredekebb, havas szakaszon Szabó Levente lába kicsúszott, és a havon szánkázni kezdett egy meredek letörés irányába, a sátortól mintegy 20 méternyire, és pillanatokon belül eltűnt társai szeme elől. A döbbenet lett úrrá mindenkin, olyan gyorsan és váratlanul történt minden. A köd és az egyre rosszabbodó időjárás, valamint látási viszonyok, a további balesetek elkerülése miatt nem volt mód a helyzet felderítésére, mert Levente eltűnési iránya alatt mintegy 500 méteres szakadék és falrész tátongott... Zsolt és Dani a négyes táborban töltik az éjszakát, hogy a reggeli szokásos néhány órás tiszta jó időben felmérjék a helyzetet, és Levente felkutatására induljanak. Másnap reggel ez meg is történt, és dr. Szabó Levente holttestére 6800 méteres magasságban találtak rá. Fejsérülései azonnali halálhoz vezettek. Mintegy 500 métert zuhant illetve csúszott, közbenső ütközésekkel. Dani és Zsolt hegymászóhoz méltóan ezen a helyen temették el, a hóban."
Hárman hazatértek
A csúcsmászás után néhány nappal az expedíció egy személlyel megfogyatkozva hazatért.
"Ez lett az akár sikeresnek is mondható expedíciónk szomorú vége - összegez Erőss Zsolt -, és ekkor találkoztam először másfél hónapos gyermekemmel."
Sajnos, a baleset utóélete annyira kusza és csúnya, hogy csakis egyszerűen, direktbe érdemes róla szólni. (Az előadás végén is a legtöbb kérdés ennek a részleteit firtatta.)
Erőss Zsolték azonnal értesítették Levente hozzátartozóit a történtekről, hogy még a médiahírré válás előtt, közvetlen forrásból tájékozódhassanak. Bemutatták nekik a balesetről, illetve a Levente holttestéről és eltemetéséről készült felvételeket, átadták azt a hivatalos bizonyítványt, amelyben a nepáli hatóságok a Himaláján eltűntnek nyilvánítják dr. Szabó Leventét. Elmagyarázták a családnak: ennek alapján, fél év múlva kérhetik a halottá nyilvánítást és beindulhat a hagyatéki tárgyalás.
Az expedíció nehéz döntés előtt állt: ahhoz, hogy a nepáliak halotti bizonyítványt állítsanak ki, le kellett volna hozniuk 6800 m magasságból a holttestét, ami három személynek lehetetlen feladat. A helyzetet nehezítette a rossz időjárás. Ha kaptak is volna serpákat a holttest leszállításához, újabb fellelése az időközben vastagon behavazott színhelyen képtelenség. Ha a holttest nélkül kérik a halotti igazolványt, a nepáli hatóság "szemétnek" nyilvánítja eltemetett társukat és visszatartja az expedíció szemét-díját. Egyetlen célravezető megoldásnak az eltűntnek nyilvánítás bizonyult. Ezt választották.
A család egy idő után jogi útra terelte az ügyet, a hamis tanúzás vádját akarja rásütni az expedícióra, s megtöltötte a médiát mindenféle spekulációval, amelyeknek semmi közük a hegymászáshoz. Erőss Zsolték megértik, hogy akik nem igazán tudják, mi fán terem az alpinizmus és hogy a hegymászók eleve önként bevállalják a legnagyobb kockázatot is, azoktól nehéz elvárni, hogy egy ilyen eset után ne átkozzák a hegymászást és az expedíciókat. Az aggasztó az, hogy ügyvéd is került hozzá, aki felvállalja a szakszerűtlen vádakat, s a hegymászók jószándékú őszinteségét ellenük fordította.
A közönségből valaki azt kérdezte: megtörténik-e a baleset, ha kötéllel biztosítják egymást leereszkedéskor?
- Ha biztosítjuk is egymást, azon a terepen biztosan kioldottuk volna a kötelet, hiszen ott voltunk a sátornál. Minden biztosítás időigényes. Nehezebb terepeken ezért inkább rögzített köteleket tesznek be, ha hasadék van, ha jeges szakasz, hogy az emberek ne lassuljanak a csapatban biztosítással, hanem függetlenül egymástól rá kapcsolhassanak egy rögzített kötélre. Így gyorsabban halad az ember. Most is ez volt a helyzet, a sátrunk fölött volt egy kisebb kritikus szakasz, de az se olyan, hogy rögzítettük volna magunkat a kötélhez, meg sem fogtam, mert fölösleges volt...
Az utolsó kérdésre adott válasz (Hogy tudták túltenni magukat a történteken?) akár a riport végszava is lehetne:
- Aki nincs benne a kalandban, az nehezen emészti meg a tragédiát, de mi benne voltunk. Az expedíciók gyakorlatában, ha például a túra elején történik baleset, továbbmegy a csapat és eléri a csúcsot. Ha az elhunyt és az expedíció tagjai között annyira mély az érzelmi viszony, hogy erősen megrendülnek, akkor talán visszafordulnak, de az is lehet, hogy tovább folytatják. Mi folyamatosan tisztában vagyunk a kockázatokkal, a legsúlyosabbal is, és az a társunk is így van, aki történetesen ottmarad. Minket nem ér az újdonság hatásával semmilyen baleset, mindig igyekszünk tanulni ezekből, de az efféle figyelemkihagyásból sajnos, sokat nem lehet tanulni. Tesszük tovább, ahogy eddig is tettük. Szomorú a számunkra is ez a tragédia, de az az életvitel, ami mellett elköteleztük magunkat, nem változik meg miatta. Jövőre a kiszemelt csúcs a világ harmadik legveszélyesebb hegye az Annapurna és a K2 után: „a hó öt kincseként” ismert, 8585 méter magas Kancsendzönga. A távolabbi tervekben szerepel egy újabb Everest-hódítás, ezúttal nehezebb útvonalon és oxigénpalack használata nélkül - és természetesen, a még fennmaradt nyolcezresek...
Illusztráció: Sarna Gaun és Lho falvak fölé magasodó hegyóriás. Fotó Erőss Zsolt
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése