A partról nézve (4)

Nagy János: Miért filozófál egy parancsnok?

A tengerre szálló embernek van ideje gondolkodni. Hát még, ha szép idő járja! Mert ha vihar tombol, akkor ágyő, gondolatok, de azért átlagban inkább a szép idő uralkodó, különösen a trópusokon. Ettől függetlenül, ideje még annak is marad a hajón, aki naponta 6—8 órát dolgozik.

A fennmaradó időt a tengerész vagy társasjátékkal múlatja, vagy egyszerűen ül és spekulál. A tengeren a szárazföldre gondol: tervez, elhatároz egy rakás dolgot, aztán amikor hazaért, rendszerint csak a tervezgetéssel marad, mert amikor otthon van, akkor meg a tengerre gondol.

Amíg tiszt voltam, elég sok tennivaló várt rám. Hajószolgálatot végeztem, majd hajózási dokumentumokat, térképeket rendezgettem, javítottam a legfrissebb mérések, kiigazítások alapján. Első tisztként a legénység beosztását, a hajószépítést és -karbantartást kellett intéznem.

Mikor parancsnok lettem, a 24 órából 24-et voltam szolgálatban. Állandó ügyelet ez, s nálunk úgy mondják, hogy a parancsnok az ujjával dolgozik: mutogat. Te csináld ezt, te azt, te amazt... Ez idegileg kimerítőbb.

Míg le nem tettem a parancsnoki vizsgát, sose foglalkoztatott a filozófia. Később, parancsnokként került időm a bölcseleti könyvekre is. Mivel nem végeztem fizikai munkát, kevesebb pihenésre volt szükségem. Maximum 4 óra elég volt alvásra, de sokszor kevesebb is. Rengeteget olvastam. A Craiovával egy időben rendszeresen jártuk Galacot, s valahányszor ismét Konstancára értünk, inkább eltűrtem, hogy az emberek a hajóra hozzák családjukat, mintsem, hogy kevesebb ember legyen a fedélzeten, mert szükségünk volt mindenkire a rakodásnál. Eközben úgy éltünk, mint egy nagy család.

Direkt úgy intéztem a hajón, hogy soha senki ne tudja, mikor alszom és mikor vagyok ébren. A parancsnoki kajütöm ajtaja örökké nyitva állt, s az asztali lámpa mindegyre égett. Sokszor este elálmosodtam, lefeküdtem, s nyolctól aludtam tízig, majd fölmentem a parancsnoki hídra, ott ültem egész éjfél utánig. Még olvastam valamit, újra lefeküdtem, kora hajnalban felkeltem, lementem a gépházba, öt-hat óráig ott voltam, hétkor megint lefeküdtem, kilenckor fölkeltem és így tovább. Tehát sose volt alvási programom. Ez olyan dolog, hogy amikor a legénység tudja, hogy a parancsnok most alszik, még történik egy és más. Mindig olyankor jelentem meg a színen, amikor nem is gondolták. Ezzel nem a hibát kerestem bennük, inkább arra szoktattam őket, hogy sose legyenek biztosak felőlem. De el is rontottam ezzel az életrendemet, csúfosan! Ahányszor hazaértem, beletelt két-három hétbe, amíg este rendszeresen le tudtam feküdni, reggel pedig föl tudtam kelni. Délelőtt tízkor például olyan álmos lettem, hogy fordultam le a székről. A hajón, ha elálmosodtam, egyszerűen fogtam magam és ledőltem.

A feleségem egy időben nem értette, miért gépolajos a kimosni hazahozott pizsamám hátsó sarka. „Neked milyen szőnyegeid vannak a hajón? Olyan mocskosak?" — kérdezte mérgesen, de nem mondta, hogy miért. Egyszer, amikor ő is a hajón aludt, csak látja, hogy éjszaka pizsamásán felkelek és eltűnök. Kérdi, merre jártam. Én a gépházban, mondom, hogy lássam, mit csinálnak. Akkor aztán megfogott: hát azért olajos neked a pizsamád!

Az iskolában szerettem olvasni, a főiskolán egyszerűen nem jutott rá időm. A hajón újra fellángolt az olvasási kedv, s például az első útjaimon valósággal megettem Jókai mind a száz kötetét. Megismerkedtem a román irodalommal, a hajókönyvtárat, amit időről időre cseréltünk, és mintegy 100—120 kötetre rúgott, minden alkalommal kimerítettem rendesen.

Volt, aki hajómaketteket épített szabad idejében. Összeálltak hárman-négyen, egy kis kabinban műhelyt rendeztek be, s egy úton megépítettek egy talpas hajó-modellt. Mások römiztek, zenét hallgattak. Amikor volt egy-egy születésnap, szívesen összeültünk, de nem válogattunk az alkalmakban, végül már azt is megünnepeltük, ha valaki három éve gázkályhát vagy négy éve gyapjúszőnyeget vásárolt.

Este, amikor szép idő volt, vacsora után kiültem egy nyugágyba, a fedélzetre, felnéztem a tiszta égboltra, s éjfélig pihentem így, ez volt a gondolkozó időm, ilyenkor zártam az eltelt napot.

Nagy Mária-Magdolna: Galaci kóstoló

Mikor Janika még kicsi volt, s Jánosék Galacra értek, nemegyszer utaztunk oda mi, tengerészfeleségek, s laktunk egy darabig a hajón, mialatt fogalmat alkothattunk róla, milyen az élet a fedélzeten.

Egy ilyen galaci tartózkodás idején befagyott a Duna, a hajóra se fel, róla pedig nem lehetett leszállni. Egy kerek hónapot töltöttünk akkor a hajón. Egyet mondhatok: nehéz élet.

A hajón lakni csak annak jó, akinek van valami állandó elfoglaltsága. Például az olyannak, mint mi, akik vendégként tartózkodtunk a fedélzeten, nagyon unalmasnak tűnt a hajósélet.

A tengerészek nem látják ilyen egyhangúnak, ők napról napra mennek a hajóval, hol itt állnak meg, hol ott, tehát örökké dolgoznak valamit. De én sehogy sem találtam elfoglaltságot magamnak. Sőt, inkább arra kellett nekünk, asszonyoknak vigyáznunk, hogy a férfiak munkáját ne akadályozzuk.

Ráadásul nagyon félek a víztől, s a hajón minden hely olyan szűknek tűnik, hogy állandó szorongást érzek. Én szeretem a zenét, szeretek emberek közt lenni, s elképzelhetetlen a számomra, hogy be legyek zárva négy fal közé, magamra. Idegesítő mindennap ugyanazokkal a személyekkel találkozni, mindig egyazon órában, déli 12-kor vagy egykor ebédelni, este 6-kor pedig vacsorázni, s utána elnézni, hogy mindenki szó nélkül elvonul a saját kabinjába.

A hajót ellátják néhány játékfilmmel, azokat levetítik, egyik este az egyiket, másikon a másikat, amíg el nem fogynak. De ezt is megunja egyszer az ember, s marad a rádió.

Aki viszont a szárazföldön él, azzal mindennap történik valami, még akkor is, ha csak autóbusszal a város egyik részéből a másikba utazik. Esetleg hall valamit, találkozik valakivel.

A hajósok élete nehéz, ráadásul távol a családtól. És az évek során nagyon meg szoktak változni a férfiak.

Jani például, miután parancsnok lett, azt szerette volna, hogy minden úgy menjen, ahogy az szabályos. Az viszont, aki tessék-lássék dolgozik a hajón, se meg nem öregszik hamarabb, se az idegeinek nem lesz baja. Aki szeretné, hogy minden jól menjen, hogy mindenki meg legyen elégedve, annak szörnyen nehéz a sorsa.

El tudta képzelni egy-egy út végét, amikor már jönnek hazafelé, és minden váratlan esemény, ami késlelteti őket, minden ráadásnak eltöltött nap csak borzolja amúgy is feszült idegállapotukat.

Különösen idegtépő az ünnepek közeledése. Nemegyszer éltem át várakozva;, hogy na, ma megjön, holnap végre megjön, de mind csak teltek a napok, eltelt a szilveszter is, és még mindig nem értek haza. Sokszor egész január végéig megtartottuk a télifát, csakhogy alatta eltölthessünk egy közös ünnepi ebédet, és Jani is érezhesse, hogy a családdal lehet.

Az ünnepek és a vasárnapok általában szörnyen nehezen telnek. Nekik is nehéz a hajón, de nekünk is nehéz itthon. Hétköznapon például minden további nélkül elmehettem a gyerekekkel sétálni, a tengerpartra és akárhová, vasárnap viszont az ilyesmit messzire elkerültem. Vasárnap Konstancán a családok szokás szerint együtt sétálnak a mólón: apuka, anyuka és a gyerekek. Ez pedig olyan rossz érzés annak, aki egyedül van, meri se szórakozni, se társaságba nem mehet el.

Létezik néhány család, akikhez szoros kapcsolatok fűznek, s ha e szűk körben kerül sor egy-egy születésnapra vagy évfordulóra, különleges eseményre, úgy Jani nélkül is elmegyek a gyermekekkel, ott ülünk 11-ig, de maximum 12-ig, tovább nem! És csakis szigorúan ebben a körben.

Ha a tengerészfeleségnek a szűk baráti kör nem elég, akkor nagyon kell ügyelnie, hogy viselkedik. Nem szabad például sokat kacagnia és sokat viccelnie, de olyan se legyen, aki elrontja a társaság hangulatát. Ezek íratlan szabályok, s ha azt akarjuk, hogy ne nézzenek bennünket le, hogy tiszteljenek és ha hazajön a férjünk, ne a pletyka várjon rá mindjárt a kikötőben — mert a pletyka kitűnően működik —, akkor a legjobb az ilyen helyzetet elkerülni.

Meg kell tanulni lemondani sok mindenről, amihez lánykorunkban úgy ragaszkodtunk, mint a csinos ruhához.

(Folytatom)

Illusztráció: a Deltán át, a tenger felé * Fotó Székely Sándor