Tavaly ünnepelték meg születésének centenáriumát, idén emlékeztek halálának 70. évfordulójára. Dsida Jenő, ha buktatókkal, ha késve is, lassan bevonul a magyar irodalom pantheonjában az őt megillető helyre. Hogy ez valósággá váljék, ebben nagy szerepe van Pomogáts Béla irodalomtörténésznek, aki immár évtizedek óta szívós szerkesztő és összegező munkával szorgoskodik irodalmunk nagyjai körül, elérhető és gazdag forrásmunkákká ötvözve a lapokban, időszaki kiadványokban, tanulmánykötetekben s nem egyszer kéziratban rekedt, rejtőző elemzéseket, kritikákat. Ismeretes s ma már megkerülhetetlen kézikönyvnek számít a Nyirő József, a székely nép krónikása c. tanulmánykötet (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2005), amely elsőként összegzi a jeles székely író kritikai értékelését, menti át az alkalmi közlések információit közös szemléletű, sokrétű műbe. Hasonló szerepet tölt be a budapesti Lucidus Kiadó 2007-ben kiadott Dsida Jenő emlékkönyv-e (Kisebbségkutatás Könyvek), amelyet a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár szépirodalmi részlegén is megtaláltam. Hasznos szintézis ez, mely képet ad a költő költészetéről, esszéíró és újságírói munkásságáról, költészetének korabeli fogadtatásáról, illetve arról, hogy manapság a magyar nyelvterületen miként őrzi emlékét és hagyatékát az irodalomtörténetírás, beleértve kiemelkedő versei esztétikai-szövegközpontú elemzéseit is. Számomra rendkívül élvezetes olvasmányt nyújtott e könyvből az a néhány Dsida-riport, amelyben ott lüktet a két világháború közötti Erdély és Románia valósága. Különösen hiteles az az 1932-es útleírás, amely a korabeli moldovai viszonyokat mutatja be abból az alkalomból, hogy a már újságot író, felnőtt Dsida kénytelen rendezni felmentését a kötelező sorkatonai szolgálat alól. Ehhez ugyanis kénytelen elutazni a moldovai Fãlticeni-be, ahol a 16. gyalogezrednél kell jelentkeznie. Az utazás Szatmárról másfél napot vesz igénybe, majd egy füstös kocsma tömegszállásán átaludt éjszaka után a vonaton összeverődött regruták bevonulnak a kaszárnyába. Itt többféle meglepetés vár rájuk: először is kiderül, nagyon sok az ezredben az erdélyi, s köztük a magyar, akik kitűnő érzékkel találják meg egymást, ugyanakkor az ezredparancsnok Keintzel Oszkár szász katonatiszt, akinek a tisztiszolgája nem más, mint Kemény János báró marosvécsi inasa, aki viszont jól emlékezett Dsidára a Helikon-összejövetelek alkalmából, s ezt lelkesen mindjárt a költő tudtára is hozta... Kicsi tehát a világ, de érdemes megismerni: Fãlticeni után Roman, majd Pascani, Iasi a kényszerű kalandozások állomásai, amíg a költő kezében nincs a felmentő okirat, amivel aztán annak rendje s módja szerint sikerül örökre búcsút mondani a fegyvereknek. Igen érzékletesek és tanulságosak a városleírások, az emberábrázolások, az életkörülmények hiteles rajza. Szóvá teszi a hadseregbeli lopás jelenségét, találkozik moldvai és bukovinai csángókkal is, megismeri a iasi-i lebujok apacsvilágát, az éjjeli menedékhelyek nyomorúságát, a helybeli zsidó kereskedők mentalitását, majd egy eredeti iasi-i mozikalandról is beszámol, amikor vetítés közben a sötétben kétségbeesett hangú tűzriadót jelent be valaki, hogy végül kiderüljön: vaklárma volt az egész, ami arra volt jó, hogy a pánikos zűrzavarban a nézőtérre beszivárgott zsebtolvajok szabadon garázdálkodhassanak... A moldvai útiriport mellett hasonlóképpen tanulságos, bár inkább csak poétikus a Képeslapok Magyarországról című útibeszámoló 1937-ből, illetve Az elveszett ló (1933), amelyben Kós Károlynál tett sztánai vendégségének és kőrösfői kiruccanásának állít maradandó irodalmi emléket.
Cseke Gábor
***
Dsida Jenő
Fölfedezem Moldvát
III. A romani katonakórházban. Orosz barátom. Majdnem megfürödtem. Vissza Falticeni-be
Hárman indultunk Falticeni-ből Románba: egy Coseac nevezetű, rendkívül rokonszenves és rendkívül hosszú fiatalember, akit előrehaladott tüdővésze miatt küldtek a romani ezredfőorvoshoz felülvizsgálatra, én és egy roppant intelligens arcú, de különösen hallgatag káplár, akit kísérő „delegátusaként" adott mellénk az ezred. Coseac bajtársamról még a dolhascai átszálló állomáson sétálgatva megtudtam, hogy nem román fiú, hanem orosz. Ő is nagy meglepetéssel vette tudomásul rólam, hogy szintén nem vagyok román, hanem magyar. - Szóval mindketten kisebbségiek vagyunk - mondta, és kezet nyújtott. Ettől a pillanattól kezdve - mindketten úgy éreztük akkor a dolhascai pályaudvaron - nagyon jó barátok lettünk. Szobor arcú kísérő káplárunkról már közösen állapítottuk meg, hogy szokatlan hallgatagsága nagyfokú bárgyúságából származik. Egyetlen ép mondatot sem tudott kinyögni, s a nevét sem tudta papírra karmolni. Később még meggyűlt vele a bajunk. Dolhascától mindössze óra hosszat vonatkoztunk Pascani-ig, ahol ismét át kellett szállnunk. Lévén ott jó három órai várnivalónk, úgy egyeztünk meg, hogy orosz barátom a csomagok mellett marad, én pedig bemegyek Pascani-ba, s körülnézek kicsit. Annyit azonnal fölfedeztem, hogy Falticeni világváros Pascani-hoz képest. Már leszállt az esti sötétség, s mindjárt az első utcában, amelybe bemerészkedtem, bokán felül merültem az iszapos vízbe, hólébe, sárba. Negyedórai küzdelmes, de hiábavaló előrejutási próbálkozás után visszafordultam az állomás felé. Egyik sarkon befordulva, véletlenül jobb öltözetű, csinos nőbe ütköztem. Majdnem elesett szegény. Sapkámhoz nyúltam és udvariasan dadogtam: - Pardon, ezer bocsánat. - Pfuj! Ronda, piszkos, tetves, rühes... Bő áradással ömlöttek szájáról a szitkok. Ijedten menekültem sáron, vizen keresztül. Végigtapogatva szakállas ábrázatomon, rápillantva piszkos körmeimre, legrosszabbul az esett, hogy a pergő nyelvű hölgy epiteton ornansai mind megfeleltek a valóságnak. Este kilenckor érkeztünk Románba. Szállodába szerettünk volna menni, de a delegált káplár csökönyösen ragaszkodott ahhoz, hogy még este vonuljunk be a katonakórházba. Hiába magyaráztunk neki, könyörögtünk: hajthatatlanul megmaradt elhatározása mellett. Kocsiba ültünk, és a katonakórház elé hajtattunk. A kocsit kifizettük. Elment. Ott álltunk a zord külsejű, kertes épület előtt, amelynek bezárt kapuja mögött szuronyos őr sétált. Csomagjaink a földön. - Nem lehet bejönni - mondta az őr. - De mi katonák vagyunk. Szabályos írásaink vannak. - Nu se poate - hangzott ismét a válasz. Csak holnap reggel. Csomagokat akkor sem szabad behozni... Most mit csináljunk? Orosz barátom elkeseredetten förmedt kísérő bajtársunkra: - Most takarodjék, és teremtsen elő kocsit nekünk a föld fenekéből is... különben... agyonverem... Szaladt a mi káplárunk esze nélkül. Néhány pillanat múlva jött vissza kocsival. Valami elsőrangú hotelre nemigen futotta lapos zsebünkből, amelyet a saját költségünkön tett utazás még jobban leapasztott - ha államköltségen akartunk volna utazni, legalább még egy hetet kellett volna várakoznunk Falticeni-ben -, így hát másodrendű szállodába mentünk. Förtelmes hely volt. Azt hiszem, a világ valamennyi poloskája a mi szobánkban rendezett kongresszust azon az éjszakán. Okos káplár-kísé-s - külön kegyes engedélyünkkel - a padlón aludt. Köpenyegével takarózott, és egész éjszaka kiabált. * Reggel ismét jelentkeztünk a kórházban, ahonnan ismét elküldték minket: - Jöjjenek délután. Volt tehát időnk a város megtekintésére. Falticeni-hez szokott szemünk valósággal gyönyörködött a csinos, tiszta kis város aszfaltos utcáin, takaros üzletein. Csomagjainkat még reggel őrizetbe adtuk egy Burah Nahman nevű bodegásnak. Délben a Zece Maiu című vendéglőben ebédeltünk. A vendéglős szakértő szeme mindjárt észrevette magyar mivoltomat, és magyarul beszélt velem. - A világháború idején én is voltam Erdélyben, sőt Budapesten is -mondotta -, ami keveset tudok magyarul, ott tanultam. Délután végre fölvettek a katonakórházba, Coseac barátommal együtt. Ó, de amíg odáig jutottunk. Vörösizzásig fűtött pincehelyiségbe vezettek minket, ahol négy-öt meztelen ember fürdésre várt. - Szent Isten, itt minket is megfürdetnek! - súgta fülembe orosz bajtársam. Sápadt arcán piros vérrózsák gyúltak a felindulástól. Komolyan megijedtem én is. A szó szoros értelmében lehúzták rólunk a ruhát. Ruhadarabjainkat a sáros földre dobálták, közepébe hajították sáros cipőinket, az egészből egyetlen gombolyagot gyúrtak, és szíjjal összekötötték. - Be a vízbe! - rivallt ránk a cigány katona, aki a katonafürösztő nemes hivatását töltötte be. Elboruló pillantást vetettem a piszkos kádban sötétlő zöldes-barna szappanos lére, amelyből egymás után bújtak ki a katonák. Elhatároztam, hogy nem fürdőm meg, nem én, ha mindjárt meg is ölnek. Legfeljebb holttestemet füröszthetik meg, ha akarják. - Nem megyek - mondtam komoran. - Én sem - jelentette ki Coseac bajtárs. A cigány még kapacitált bennünket rövid ideig. Aztán fenyegetőzött. Mikor látta, hogy semmi sem használ, cigarettát kért. Kapott öt darabot. - Készen van a fürdés - mondta vigyorogva. A jéghideg udvaron átjutottunk a kórházpavilonba. A kórterem tágas és tiszta hely volt. Tizennyolc ágyban tizennyolc beteg. Merev pedan-téria mindenütt. Az ágyak milliméternyi pontossággal egy vonalban. Az ezredes-főorvos szigorú ember, egyetlen porszemet sem tűr a padlón, egyetlen foltot sem az ablaktáblán. Dohányozni tilos. A morzsát étkezés tán öt perccel összeseprik, eltüntetik. Hetenként háromszor húzzák tisztába az ágyakat. Fáradtan és boldogan nyúltunk el a kemény ágyakon. Egy magyar fiú élelmiszereket juttatott hozzánk, hogy könnyebb legyen lemondanunk a katonakosztról, így hát teljesen elégedettek voltunk, és vártuk a másnapot. Este az egyik fiú - valami bukovinai román legény - mesélni kezdett. Különös, jóízű, roppant eredeti meséket mondott, csupa szín és fordulat volt valamennyi. Közbe-közbe harsányan nevetett mindenki. Elhatároztam, hogy megjegyzem és leírom a meséket, de közben elálmosodtam és elaludtam. Nyolc nap óta ez volt az első nyugodt, tűrhető éjszakám.
*
Másnap reggel öt órakor kezdődött a tisztogatás. Kilenckor nagy orvoskísérettel érkezett az ezredes. Agyról ágyra járt, mindenkit megvizsgált. Felmutattam neki bizonyítványaimat. Kopogtatott, hallgatott. - Felmentés! - mondta röviden és ment tovább. Délután megkaptam irataimat és borzalmasan összegyűrt, sáros ruháimat. Ismét szabad voltam. Coseac barátom ott maradt a kórházban. Többet nem láttam, és valószínű, hogy nem látom ezután sem. Megtartom jó emlékezetemben. Most is magam előtt látom, amint utánam nézett nagy, álmodozó kék szemével, amelyből fényesen sírt a kisebbségi sors és a közeli halál.
*
Vonatom délután ötkor indult vissza Fálticeni-be. Elmentem csomagom után Burah Nahman bodegáshoz. Minden megvolt, hiánytalanul. - Mivel tartozom? - kérdeztem. - Semmivel! - mondta az öreg zsidó. - nekem is van katona fiam. >esztercén van szegény... Katonától nem fogadok el pénzt, amíg katona a fiam... szegény, édes jó fiam... Hangja meghatottan rezgett. Megszorítottam a kezét. Még volt annyi időm, hogy megtekintsem az állomás melletti nagy parkot. Kedves park, mint maga az egész városka. A kezdődő tél kopaszságában állott előttem, de így is szép volt. Lábam alatt suhogtak, zörögtek a hullott levelek. Tóhoz érkeztem, a tavon keresztül csinos kis japáni híd ívelt. A tó körül tehenek bandukoltak. Egy fehér, bús tehén lassan felment a japán híd közepére, és keservesen elbődült. Az őszi nagy szomorúságban eszembe jutott a kolozsvári park. Hazajutok-e még egyszer? Iszonyúan elfogott a honvágy. Szerettem volna együtt bőgni a bús fehér tehénnel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése