Úgy látszik, képtelen vagyok megszabadulni az ő emlékétől, aurájától. Az öngyilkosságokkal foglalkozó előzetes bejegyzések szinte önkéntelenül görgetik tovább maguk előtt életem – életünk - tanulságait. Nem elég, hogy ifjúkoromban – bár Kálmán fiatalabb volt nálam egy évvel - irigyeltem (persze, titokban) a sikereiért, a rajongásért, ami mindenünnen feléje sugárzott. És furcsállottam, hogy ő mennyire kevesli azt, amiből másnak talán a fele se jut ki...
Aztán megismertem benne a védtelen gyermeket, a szűkölő bocsot is, de akkor már késő volt. Lírai tőzsde. Fontos versek című kötetem (2006) megszületését Neki köszönhetem, az ő bennem áttelelt költői üzenetének - de hiszen erről szóltam már november 8-i bejegyzésemben (A Bibliát, Gabi! - Avagy mitől óv meg az akasztófahumor).
Most hadd jussanak szóhoz azok is, akik nálam sokkal jobban ismerték.
*
Szőcs Kálmánról - temetés után
(Romániai Magyar Szó – Szabad szombat, 1993. augusztus 21-22.)
Felesége délután fél négykor nyitotta rá az ajtót.
Egy óra után néhány perccel - pontosan emlékszem a toronyóra ütésére - felemeltem a fejem, és a háta mögött találtam magam a főtéren. Előttem imbolygott, mint egy esetlen medvebocs - biztos, hogy nem ivott, mert olyankor feszessé váltak a mozdulatai -, aztán megállt a menetjegyiroda előtt. Úgy látszik, repülővel akar utazni, villant át rajtam - tudtam, hogy a fővárosba készül, új kötetét véglegesíteni -, s kuncogni kezdtem, mert eszembe jutott, hogy első repülőútja előtt félelmében fogadást ajánlott: ha lezuhanunk, én fizetek, ha célba érünk, ő.
Két nappal ezelőtt történt, és máris csírázna bennem az önáltatás: úgy tűnik, ösztönös mozdulattal mellé akartam lépni. Az igazság pedig az, hogy amikor észrevettem, lassítottam, nehogy utolérjem, s ahogy megállt a menetrend előtt, nyújtott léptekkel surrantam el mögötte. Nem akartam vele találkozni. Hetek óta nem tudtunk tíz szót váltani úgy, hogy ne bántsuk egymást, de egy közömbös szervusszal elmenni mellette nagyon furcsa lett volna, majdnem olyan furcsa, mint most arra gondolni, hogy nem hallom többé a hangját. Mindig fölösleges szószaporításnak éreztem az utólag bölcs ha-val kezdődő mondatokat, de a torkomat szorítja, amíg élek: ha hozzálépek, hátba vágom és meghívom egy békepohárra, fél négykor egymás mellett ülünk - s talán még utána is, sokáig.
Imádott játszani: a halállal is eljátszogatott. Tíz évvel ezelőtt egy búcsúlevelében hét pontban sorolta fel, miért akar meghalni. "Először is, mert tehetségtelen vagyok" - kezdte, s én megnyugodva olvastam sorait:
A padlásszobában néha elnyúlt az ágyon, s görcsösen igyekezett, hogy testét megmerevítse - majdnem akkora sikerrel, mint most a ravatalon. Ilyenkor rászóltam: ne játszd meg magad, Kálmán. Durcás lett, amiért elrontottam a játékát: egy este felpattant az ágyról, kirohant az erkélyre és levetette magát a sötétbe. Utánaléptem, és lenéztem a három méteres magasságból: ott himbálózott az erkély és a szilvafa között, ujjai görcsösen szorították a korlátot. Felhúztam, s kedvem lett volna megverni, mint egy ebadta kölyköt.
Túl a harmincon is gyerek maradt: veszélyes gyerek, aki felgyújthatja a házat. Nem lehetett nem haragudni rá, pedig olykor kíméletlen tréfái, bajkeverései mögött is kisfiús zsarolás kucorgott: ugye nekem ezt is szabad? Ugye, azért szerettek?
Senkit nem ismertem, aki ilyen elemi erővel vágyott volna arra, hogy fenntartás nélkül elfogadja és azonosuljon vele környezete. Szomjasan várta, kérte, követelte a bajtársi bátorítást, aztán egyre inkább csak vélt és valódi sebeire tudott figyelni: a táguló szakadékra, mely elválasztotta egykori és lehetséges barátaitól. A sebet elvakaró gyermek önkínzó ösztönével szakította el a szálakat, melyek a világhoz kötötték. És mi hagytuk a szálakat szakadni, mert mi is tele voltunk sérülésekkel, és dühösek voltunk rá, mert csak a saját sebeit látja; mert kétszeresen fájtak a tőle kapott ütések, és belefáradtunk a figyelmeztetésbe: senkinek sincs annyi barátja, hogy büntetlenül elherdálhassa őket; mert - s ez alól nincs felmentés - önmagunk előtt is titkolva, valami ostoba optimizmussal arra vártunk, hogy majd csak megjavul és visszatér közénk, ha a magány sarokba állítja. Hiszen, akik barátai voltunk, tudtuk róla: nem csak költészetével, hanem jobbik énjének
Temetés után, még a halottas háznál tett látogatás előtt leültünk az asztalhoz a fiúkkal. A fiúkkal, akiknek társaságára sóvárogva vágyott, akiket versben sokszor megidézett, s akik között mégis csak nagyon ritkán, néhány röpke órára tudott zavartalanul megmelegedni. Feszengve, gyámoltalanul emeltük fel poharunkat: korán lett túlélő belőlünk.
A Forrás második nemzedékéből Szőcs Kálmán érzett rá leghamarabb a korhangulatra. A nemzedék vívódásai is az ő költészetén követhetők a legközvetlenebbül: a Cseresznyevirágok éneke versciklusában, majd a Csöndes kiáltvány legszebb verseinek tükrében, utóbb a Hej, cimborák keserű nosztalgiájában és az Adósok börtöne önkínzó számvetésében.
József Attilát vallotta mesterének - sorsában is azonosulni akart vele. Eszménye a szép, igaz beszéd volt - és a formák közt szeretett volna rendet teremteni. Fanatikusan hitt a vers világmegváltó szerepében - szorongásait jórészt ez okozta. Forradalmi türelemre intette önmagát, de nem tudott belenyugodni abba, hogy énekéhez nem simulnak hozzá a tervek. Első verseiben hitet tett a lenini eszme mellett, s halálig hű maradt hozzá. Hinni tudott nagyon:
A temetés alatt, hogy ne halljam a göröngyök robaját, Tisztaság című versét mormoltam végig a fogam között - a zárószakaszig.
de csupán egy vak éjszakára.
Mert másnap rámosolygok csendben
a nyíló, tisztuló világra.
Gálfalvi György
A Romániai Magyar Szó részéről felkértük Gálfalvi Györgyöt, mondaná el, miként látja ma a költőt.
- Megmondom neked őszintén, hogy nem nagyon értettem meg és egy kicsit a tudatom hátterében is volt, hogy miről is van szó. Tehát, szeretnél egy interjút készíteni velem a Szőcs Kálmán írásomhoz, valamiféle utószót?...
- Pontosan, hogy te ma mit fűznél hozzá ehhez az íráshoz? És egyáltalán a Kálmán sorsához? Ma, 1993-ban.
- Igen... Hát... Kezdjük akkor talán azzal, ahogy én annak idején befejeztem azt az írást: "a nyíló, tisztuló világ majd visszamosolyog rád, Kálmán..." Hát, úgy érzem, hogy a világ nem mosolygott vissza Szőcs Kálmánra, még mindig nem mosolygott vissza, legalább is nem érdeme szerint. Az igaz, hogy szavalóműsorokban szerepeltették, elsősorban Visky Árpád érdeme ez, vagy Illyés Kingáé, akik Szőcs Kálmán verseit elmondták. Ünnepi alkalmakkor is elő-elővették a költőt, de még mindig úgy érzem, hogy ezek a mozzanatok túlságosan is enyhe, zavart mosolyok voltak. Túlságosan szórványosan jelentkeztek. Meg vagyok győződve arról, hogy Szőcs Kálmán sokkal jelentősebb költő annál, hogy ne csak évfordulók alkalmával emlékezzünk rá, s nagy örömmel emlékszem arra, hogy 1976-ban vagy 77-ben a színművészeti intézetnek az az évfolyama, melyhez Tatay Sándor, Keresztes Sándor, Panek Kati, Zakariás Klára tartozott, nagyon szép Szőcs Kálmán-műsort állított össze. Az akkori Igaz Szó irodalmi körben be is mutatták, 200 ember előtt, nagy sikere és nagyon jó visszhangja volt... Az is nagy örömömre szolgált, hogy amikor a 80-as évek végén ellátogattam a tanítóképzőbe, akkor Miklós Ferenc irodalomtanár elmondta:
- Szerinted miért hallgattak Kálmánról 89 előtt is, s utána is, azóta?
- Nézd, tudod jól, hogy nem én hallgattam, hiszen még Versajándékban is írtam róla és máskor is említettem, többször, több írásomban is. Nem én hallgattam. Nem hiszem, hogy annyira tévednék, hogy annyira múló értékű lenne a költészete. Valószínű az a probléma: Kálmán egy nagyon kényelmetlen ember volt életében, és ugyanilyen maradt halálában is. Egyrészt azért, mert nemzedékének - s ha nekem nem hiszik el, Székely Jánoshoz fordulhatunk igazolásért, aki annak idején a költő Lelkemben gyermekkórusok című kötetének előszavában írta le, hogy hát tényleg egy új nemzedékről van itt szó, s a nemzedékének legjellemzőbb képviselője éppen Szőcs Kálmán. Nemzedékének a problémái a Szőcs verseiben voltak felfedezhetők, egyrészt a hit és másrészt a csalódása is, s mind a kettő kényelmetlen. 89 előtt inkább a csalódás, 89 után pedig a hit...
- Mondhatjuk tehát, hogy az a nemzedék, mely önvédelemből megjátszotta magát, Szőcs Kálmánban olyan képviselőt kapott, aki mégis a legkevésbé játszotta meg magát...
- Pontosan erről van szó! Kálmán rendkívül őszinte ember volt. Pózolt meg
- Ezt a lehetséges kötetet, amiről fentebb beszéltél, valakinek kiosztanád szerkesztésre, vagy szíved szerint megszerkesztenéd te?
- Szívem szerint megszerkeszteném én, ezzel adós is vagyok, még mindig adósa vagyok Kálmánnak, el is kötelezem magamat, s ha már itt tartunk, azt is kérlek, vedd bele az interjúba, hogy mi augusztus folyamán a Szőcs Kálmán házát, tehát nem szülőháza ez, hanem azt a házat, amelyben élt és dolgozott és amiben meghalt, emléktáblával jelöljük meg... Szeptember folyamán pedig a Látó irodalmi színpadán egy Szőcs Kálmán emlékműsort készítünk...
Kérdezett: Cseke Gábor
*
Gálfalvi Gyurka elképzelései bizonyos mértékben, szerencsére, formát öltöttek. Örömmel vettem 1995-ben a hírt, hogy a Mentor Kiadónál megjelent Szőcs Kálmán válogatott verseinek gyűjteménye (Küldj milliárd palackot), Sütő András előszavával.
Újsághíradásokból arra is fény derült, hogy Marosszentgyörgyön Szőcs Kálmán Irodalmi Kör működik a helybeli általános iskolában, méghozzá sikerrel és dícséretes tevékenységgel.
Végül arról is olvashattam a Népújságban, hogy "a Baross Gábor (ma Horea) utca 20. szám alatti házon a Vargyas Árpád ötvösmúvész által készített kétnyelvű bronz emléktábla hirdeti: Ebben a házban élt és alkotott SZŐCS KÁLMÁN költő. Ezt a táblát a marosvásárhelyi írók helyezték ide 1993- ban."
Látszólag tehát
De aztán megszólalt - egyik álnevén - az a Csiki László, aki Kálmánnak a Kriterionnál posztumusz megjelent első válogatott verskötetét (A legszebb éneket kerestem. 1977) szerkesztette és előszavazta. Az Élet és irodalomban találtam...
*
(ÉS, XLIV. évfolyam, 2. szám, 2000. január 14.)
Kedd délután eszembe jutott Jan Pallach. Leültem a könyvespolc elé, és elszívtam emlékére egy pipa dohányt. Halott barátaimra szoktam így gondolni.
A kedd nem alkalmas nap, a koradélután sem az emlékezésé. Valójában nem is gondolok a barátaimra, csak hagyom, hogy körbelengjenek, betöltsenek. Felmerül alakjuk egy-egy töredéke, de szavuk egy sem jelenik meg. Ők maguk sem. Nem a tárgyszerűség foglalkoztat ilyenkor. Talán az ellenkezője. Csak ülök ott magamnak, szívom a pipámat.
Jan Pallach pedig még csak a barátom sem volt. Nem ismertem személyesen, talán a nevét sem írom helyesen. Úgy írom, ahogyan egy rossz rádióból hallottam, nagyon messze tőle és mostani helyemtől, de talán éppen ezért ragaszkodom hozzá. Akár egy tévedéshez, mely része az életrajzomnak.
Számtalan életrajzot kellett írnom, és sok időbe telt, amíg rájöttem, hogy egy dátumot minduntalan helytelenül adok meg. Azóta sem igazítottam ki. Majd szólnak, ha múlik rajta valami. Helyesbítenek azok, akiknek az életrajzomat címeztem. Az ő dolguk az már, nem az enyém.
Ülök tehát, fújom a füstöt a könyvespolc előtt. Kedd délután van, és én Jan Pallachra gondolok. A szomszédban valaki kopácsol, szögeket ver a közfalba.
Jan Pallach egyetemi hallgató volt, és 1969. január 16-án, Prágában felgyújtotta magát. Tűzhalálakor mostani helyemtől éppen akkora távolságra lehetett nyugatra, mint én voltam kelet felé. Akkor is szólt a rádió. A képeket az önégetésről, ha közölték is, nem néztem meg, azóta sem. Néma temetéséről már láttam képeket, éppen olyan volt, amilyennek elképzeltem. Éppen olyan néma, mint a képek.
Igazolvány- vagy családi fotóból kinagyított arcát vitték rudakra tűzve, és persze jelmondatokat, szakadozott csoportokban, mégis nagyon sokan. Olyan Jan Pallach-félék mind. A képek szürkék, amilyen az a téli nap is volt. Most, a könyvespolc előtt, nem merülnek fel a képek, csak gondolok rájuk, akaratlagosan, és emiatt úgy érzem, megszegek valamilyen szabályt. A szabály ismeretlen, habár az enyém. De amint átléptem (mintha kilépnék magamból), messzire jutok hirtelen.
Önégető tibeti szerzetesekről már láttam színes felvételeket. Turistacsoportnak tűnő közönség előtt ültek a verőfényes aszfalton, majd lángra lobbant sárga lebernyegük, és ők oldalt dőltek. Egyszerű, természetes vagy tanult mozdulattal. Itt kíméletesen megszakadt a képsor. De bizonyára olyan apróra zsugorodtak a kopasz boncok, mint a tankjukban bennégett szovjet kiskatonák a budapesti '56-os képeken, majd esetleg Afganisztánban, később.
Jan Pallach végül is az ilyen bakák inváziója ellen tiltakozva lobbantotta lángra magát. A kérdés máig az, mit ér egy tűzvészben a fáklya?
Akkor már "stabilizálódott a csehszlovák helyzet", és Jan Pallach, ha nem lőtt 1968. augusztus 22-én, felgyúlt a következő év elején. A "rend" visszaállítását, majd a pangást, úgy tetszik, nehezebb elviselni, mint a fegyveres harcokat.
Hagyom, hadd szálljon a füst. A keddi koradélután nem alkalmas visszaidézni az életrajzomat ama pangásból, mely nekem máshol több izgalmat, félelmet hozott, mint amenynyi boldogan panghat maradék kortársaimban. Ülök a könyvespolc előtt, hagyom magam felejteni. Csöndben bevallom ugyanakkor, hogy unatkozom egy kicsit a félelmeim, az ellenállásra késztető terror nélkül. Nem tudok mit kezdeni a negyven év alatt kialakult reflexeimmel. Munka nélküli lesipuskásnál nincsen szomorúbb. Csak eregeti a füstöt magának.
De előjön akkor Szőcs Kálmán. Adagolom magamnak pedig a jelenéseket. Kettő egyszerre már elronthatná az egyikükért tartott áhítatomat. Őszintén szólva, nincs is szükségem rájuk. Zavar ráadásul, hogy megtörik felbukkanásuk spontaneitása, mintha csak szándékolt előtűnésükkel rá akarnának venni valamire, ami józan ész szerint legalább annyira értelmetlen, amennyire lehetetlen. Bár meglehet, hogy csak a nyugalmamat féltem, amibe a halott barátok emléke is beletartozik. Eközben tudom, hogy éppen a nyugalmamat szeretném elveszíteni.
Barikádon pipázni már jelenthet valamit, különben csak káros szenvedély. A háztartási hulladékokból, lábasokból, matracokból, felborított gépkocsikból halmozott torlasz tetején kevély füstöket fújhatna az ember. Úgy, ahogyan fitytyet hány.
Hát akkor most itt van Szőcs Kálmán, a költő. Ha Jan, a diák költőien halt meg, a költő kevésbé látványosan és elhíresülve otthonában, Marosvásárhelyen kötötte fel magát a gázcsőre, 1973. augusztus 20-án, alig harmincegy évesen.
Az ő nevét jól írom, az arcát is látom. Akkor épp egyedül volt.
Azt beszélték utóbb, engem akart meglátogatni, a légi menetrendet bámulta a kirakatban, amikor utoljára látták.
Akkor is nagyon messze éltem. Nem tudom, mit mondhattam volna neki, ha éppen ott vagyok. Lehet, hogy nagyot röhögünk. De azt sem hiszem, hogy ez változtatott volna valamit. Utólag nem avatkozhatunk bele egymás életrajzába, melynek csak a következményeit tapasztaljuk.
A halálhíre is késett. Nemzeti ünnep előestéjére esett, és letiltották a közlését, nehogy tiltakozásnak hatna egy öngyilkosság. Enyém, tiéd, övé.
Nem ér a nevünk, Jan Pallach! Éppen csak fontos lesz valamitől.
Csend van, szívom a pipámat, a szomszéd már nem kalapál. Hosszú lett a délután.
Hallom, hogy besúgók és besúgottak egymásnak bizonygatják, mindahányan a rend, a rendszer áldozatai voltak. Biztosan így igaz. Csak helye, helyzete válogatja. Ott is "puha" volt még a diktatúra, ahol én éltem. De még meg is találta helyét benne Szőcs Kálmán. Hittel vállalta az áldozatiságot.
Most meg azt mondja valaki a szálló pipafüstben, hogy a szabadság fontosabb az életnél. Bűnösek vagyunk eszerint mindahányan, csak mert nem lettünk öngyilkosok, élni mertünk a rabságban, ahogyan az a valaki is, aki ezt mondva létét megtagadja.
Nézem a pipafüstöt. Igen, ilyen kellene hogy legyen a világ: tiszta és tragikus. Leginkább tiszta és örömös.
Érthetetlen, miért élvezte a fürdést a Marosban Szőcs Kálmán, miképpen mert szeretni nőt, mámort, ha közben szabadsága annyi sem, amennyit a szemébe tegyen. Különben szép, félig hunyt félzsidó szemmel mélázott. Hullámos fekete haja volt, korán őszülő.
Nem értem, miért kell nekem ilyenekre gondolnom és válaszolnom, amikor csak egy pipa dohányt szívnék el a barátaimért. Nem az arcukra vagyok kíváncsi, szívesen hagynám elmerülni őket a feledésben, ott a helyük.
A múltkor, családias kávézás közben, odakérdeztem: ki emlékszik Jan Pallachra? Csend lett, de az angyal nem szállt át a szobán. Egy hetvenkét éves hölgy nagyot bólintott végül. Az ifjabbak csak néztek, habár némi kaján tisztelettel, mint "régi idők tanújára".
Minek az obsitosai vagyunk már középkorúként is?
Hadd szálljon a pipafüst.
Szőcs Kálmán anyját Auschwitzban égették el. Apja illegalitásba vonult kommunista volt, Kálmánt, a csecsemőt egy orvos-író rejtegette, akit aztán később nem nagyon komáltunk, hellyel-közzel még utáltunk is.
Most, a könyvespolc tövében, nem utálom, részben azért, mert nem illenének ide effajta érzelmek, részben azért, mert inkább nevetek az illetőn. Tudom már, hogy ostoba volt, csak azt nem, mire vezet, mert mit vesz fel hiteként a butaság, mit szív magába az
Na, mindegy. Pipázom, nem tépelődöm. Nem ezért ültem ide. Hagynám is magamat békén.
Kálmán még a státusba jutott apját sem állhatta igazán, de azért kötelességének érezhette, hogy szir-szar ünnepi alkalmakkor nyilvánosan "hitet tegyen" az életét megmentő fordulat, azzal együtt az abba betolakodott párt mellett. Egyik versében még azon is bánkódott, hogy nem lehetett Lenin testőre. Mi meg, ifjú lírikusok, nem az ötlet abszurditását kacagtuk, hanem a tényét rühelltük.
Ne legyünk álszentek, bár utólag, amikor megengedhetjük magunknak. Az én kántorizáló anyámat mint "klerikális reakcióst" még tanítónői állásából is kireformálták - de azért én is írtam a lányiskola faliújságjára egy Lenin-verset. Igaz, másnap a kantini szakácsnők, akikhez kedvencekként négy fiúkul lejártunk tízóraira, nekem már nem adtak velőscsontot. Ami az irodalomkritika felettébb hasznos megnyilatkozása, és azóta is szenvedem a hiányát.
Ezeknek az üstkavaró fehércselédeknek aztán tényleg semmi helye nincs ebben a pipaszóban. Hacsak Jan Pallach édesanyja nem konyhatündérként lopkodta ki fiának a leves sűrűjét. Amiről szintúgy nincs tudomásom. De hát efféle benyomások tényként érkeznek kedd estefelé ebbe a távoli szobába, habár nem kellene, mert csak zavarja egyik a másikát. Kár, hogy már benne vagyunk a történetben. Az is a másé.
Mi tagadás, nem igazán kedveltük az ünnepekkor oda nyilatkozó Szőcs Kálmánt, noha olyanokat is olvashattunk tőle: "Szememben egy sánta bárány már nagyon régóta szomjazik". Ő akkor már a szabadságáért folytatta a harcát - önmaga ellenében is.
Mit szólsz, Jan, hogy lehet menekülni fegyvertelenül a pangásból? Volt, aki nálunk akkor már besúgónak állt, kényszerítve talán, de inkább azzal a reménytelenséggel, hogy kilétét soha nem fedik fel. Nem lesz olyan szabadság. Akkor majd a titkolt verseit a titkos jelentéseivel együtt hozzák nyilvánosságra.
Mit érne akkor a neve? Kioltja önmagát?
Szőcs Kálmán az "emberarcú szocializmus" neveltje, sőt szülötte volt, akár Jan Pallach. Nem látom ebben a pipafüstben, melyiküket mi vitte el a halálig. Talán az, hogy egy eszmét már nem vállalhattak - de ez most, az alkonyi oldott némaságban túlsúlyos következtetés. Szőcs Kálmán
Most meg József Attila jön át a ködön, Szőcs Kálmán szívhangjaival, szóképeivel, és nem hagy magamra maradni. Egy tőről egy végre... Hova jutunk?
Pipázhatnékom van.
Különös nap ez: nem engedi, hogy egyedül érezzem magam, arra vágyom pedig. Nevekhez, szavakhoz, tettekhez kötődöm. Nincs hozzájuk több közöm, mint hogy ismerem őket. Ezzel mintha máris elveszíteném az ártatlanságomat. Valóban bűnös a tudás? Jó lenne nem tudnom, mit tudok. Az a kisbajszú József Attila pedig, akinek sokszor megnéztem manzárdlakását a Korong utca 6-ban, az is próbált pipázni. Verseket is írt.
Elképzelem, amíg aljára ég a dohány, Jan Pallachot, Szőcs Kálmánt és József Attilát egy helyen, ebben a szobában, és magamat, egyenlő távolságra mindannyiuktól. A reménykedő és döbbent arcukat a végén. Hogy ennyi voltunk? Mit ér a nevünk...
Éldeltem én muszájból más - három - néven másutt, és igazolásaként álljon itt az egyik, a kacagványos...
Mert figyeljetek ide
(Levél Szőcs Kálmánhoz, a túlvilágra)
Ha nem tudnád, Kálmán, én élek még, úgy-ahogy, pedig benne vagyok már a huszonegyedik században, naponta eszembe jutsz, semmit sem túlzok ezzel, mert naponta elsétálok a házad előtt, ott szoktam bevenni a kanyart félősen már, félek, elüt egy autó, annyi van már, hiába pingálták ki a zebrát, föl szoktam nézni a házra, ahol fölhúztad magad, bevallom, amíg itt voltál közöttünk, ritkán néztem föl rád, mert kiállhatatlan volt a természeted, csak a házadra nézek föl naponta, amit el akartál cserélni velem, hogy amiként mondtad, a Maros vizére szeretnél látni az ablakodból, hát ebből nem lett semmi, ne bánd, abban a házban egy nagyon rendes, segítőkész ötvösmester, Vargyas Árpád lakik most, aki épp a minap újságolta, hogy őrzi a te utolsó versedet, fölforgatta a házat, hogy előkeresse nekem, tudván, hogy mi barátok voltunk némileg, még nem találta meg a mai napig, látod, most is van, aki még kutat utánad, némelyek verseid elemzik kritikus szemmel, de olyanról is hallok időnkint, hogy el-elszavalják néhány költeményed, biztosra veszem, azokat szavalják, amelyeket te nékem lobogtattál a lakásodon, miután meghívtál, s otthagytuk Matildot, aki oly hűségesen hordta a konyakot Lazicsnak a kultúrpalota sarkán lévő kicsi bárban, eltűnt már az a bár is onnan, pedig jó kis hely volt az, magunkfajtáknak való, még Sütő is eljött oda sokszor, igaz, ővele le kellett mennünk a lépcsőkön, le, a pincébe, ott „úribb” volt a környezet, egyszer épp ott vitatkoztál véle valami semmiségen, csak arra emlékszem, figyelmeztetted őt, vigyázzon, mert eljön az idő, hogy rajtad múlik, mennyi nyugdíjt fog kapni, ha megéri, mert az írószövetségben te fogod osztogatni a nyugdíjakat, látod, ebből se lett semmi, csupán annyi lett, hogy néki is van egy emléktábla a házának falán, amiképpen néked is van, igaz, virágot még nem láttam a tiéd körül, szóval a nyugdíjosztás nem sikerült, mint sok egyéb, például állandóan veszítettél a pókeren, hogy mást ne mondjak, sokszor otthagytál minket köszönés nélkül, csak úgy, mint aki nem is itt él ezen a földön, nem nyílott ki a te szíved előttünk, csak a verseidben, sokáig nem tudtam azt sem, hogy anyádat ott égették el Auschwitzben, Bözödi Gyurka mesélte el nekem kicsiny szobájában, a nagy füstben, ő figyelmeztetett, vigyázzunk reád, mert roppant érzékeny vagy, akkor is megsértődsz, ha nem adunk rá okot, megjárta ő is veled, a te eszményed az „emberarcú szocializmus”, hát ennek az eszménynek a nevében vitték Gyurkát a Dunacsatornához, nem találhatott a szó semmiképp se közöttetek, bár ő szeretett téged, s mi, a barátok is szerettünk, főként a verseidért szerettünk téged, s azért a tiszta nézésedért, amikor reánk is figyeltél, sajnos, nem sok ilyen alkalom adódott, legtöbbször fölszólítottál, valahogy úgy, mint amiképp egy versedben van megírva, „mert figyeljetek ide!”, mi figyeltünk ugyan, de követni nem tudtuk, mit akarsz mondani, összezavartad sokszor az emberi sorsot a céllal, a küldetéssel, a megváltás gesztusa ragyogott föl a szemedben, mi pedig nem akartunk sehogyan sem megváltódni, úgy könyveltük el, hogy póz az egész, messiást játszol nekünk a kocsmaasztal sarkán, bizony, rossz idők jártak akkor is a messiásokra, mint minden időben, jól tudom, nem volt teljesen alaptalan, hogy ragaszkodtál ahhoz az eszményhez, amelybe beleszülettél, hogy mást ne mondjak, volt kihez fordulnia, ha bajba került az ember, mentünk a párthoz, adjon lakást, volt úgy, adott is, neked is adott, pont akkor, amikor úgy érezted, „csak ez a város” jutott néked, be vagy ide zárva, épp akkor adott, ingyen, most, ha itt lennél közöttünk, kihez fordulhatnál, bármilyen bajodban, kihez, mert most panaszkodhatsz, szidhatod a rendszert, a kormányt, a legfőbb vezetőt is szidhatod, de ingyen lakást, azt nem ad senkinek, legföntebb megmosolyog, hogy elment az eszed, hát nem tudod, hogy megváltozott a rendszer, ki-ki magának, akár a pókerben, olyan ez a rendszer, mindeniknek megvan a maga természete, kiváncsi lennék nagyon, hogy ezt, a mostanit el tudnád-e egészen fogadni, játszanál-e messiást más lozinkák idején, mondom, kíváncsi lennék, Kálmán, nem jó messiást játszani semmilyen korban, különösen messiási életkorban, mert olyankor nagyon közel kerül az emberhez a kötél, a vonat, a mélység, s az „alattomos orvosság” is, ahogyan te mondod, tanácsot persze, könnyű adni, de én ezt most nem tanácsnak szántam, túl késő már számodra a tanács, magamnak is túl késő lenne, hiszen nemsokára találkozunk...
Elekes Ferenc
*
Szőcs Kálmán:
MEGSZOKOM
Megszokom lassan a régi szidalmak
Mindenik szép kicsi változatát,
Bamba tanárok ím főnökök rajtam,
Írni tanítanak újra, s a fák
Újra kinyílnak, ó, mégis tavasz van!
Megszokom lassan a szótalanságot,
És ugyanúgy a hiába-dumát,
Verstelen éjem is megszokom egyszer,
Utamon mindig egy patkány fut át.
S végtelen éltem is megszokom tán.
Mert figyeljetek ide: megszoktam, hogy nincsen anyám.
Megszoktam, hogy akárhányszor megírom, senkit sem érdekel.
Megszoktam, hogy egyetlen szerelmem, aki úgy csókolt,
mint örvény a papírhajót, most mást ölel, és őt más öleli.
Megszoktam azt is, hogy letagadjam. Megszoktam
írógépemet és tollamat is, bűneim részeseit,
megszoktam, hogy van feleségem és nincs szeretőm.
Megszoktam mindenik tébolyult gondolatom,
megszoktam azt is, hogy tökfejű bohócok mikor verset
írnak, hódol a cirkusz és hódol a többi bohóc.
Megszoktam intelmeket és fenyegetést, fájdalmaim is
megszoktam, melyek rám ballagnak hajnal felé
(gyomor, máj, fej, hidegrázás, félelem), megszoktam
már minden alattomos orvosságot, a világot is.
S oly furcsa, hogy pont most nehéz élni tovább.
Megszokom, megszokom, megszokom lassan
Vétkeim, álmaim és tudatom.
Máris egy levelet írok, így kezdem:
Kedvesem, élek még és tudatom,
megszoktam mindent már, úgy, ahogy mondtad,
ízlik az étel, a fegyver kevés,
gyermeked is lesz majd, szólj néki rólam.
Megszokni könnyű, csak élni nehéz.
Képmagyarázat: A költő portréja (forrás: 1977-es posztumusz kötete) * Emléktábla Sz. K. egykori lakása falán, alatta a ház - ma. (Az utolsó 2 fotót Elekes Ferenc készítette.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése