A nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás előtt volt egy időszak, amikor az Előrénél annyi szerkesztői feladat hárult rám, hogy a kiutazási lehetőségek már-már elapadtak. De mert a lapba írni is kellett, kínomban kitaláltam egy "okoskodó", tulajdonképpen parazita rovatot, amelyben a mások bölcsességéből táplálkozva, magam is hozzáteszem a saját értelmezésemet a világ dolgaihoz. Kötéltáncos mutatvány volt az egész, mert vigyáznom kellett, nehogy túlságosan eldobjam magam és olyan eretnekségekbe bonyolódjak, ami tekintélyt és érdekeket sért. Egyfajta pótcselekvés volt ez a publicisztika szűkre szabott ketrecében, nem egyszer izzadtságszagú eredménnyel, s nem is az átmentés, inkább a demonstráció kedvéért válogatok itt össze egy csokrot a Spanyolviasz helyett cím alatt futó jegyzetekből a következő napokra.
(Megjelentek az Előre Vasárnap c. hétvégi mellékletében.)
(Invokáció)
Szeretem a közmondásokat, a bölcs gondolatokat, amelyek egyetlen villámlással hatalmas tartományokat világítanak be. Kedvelem az aforizmákat, szellemünk eme tornagyakorlatait, mert formában tartják frisseségünket, csíszolják ítélőképességünket. Szeretem őket, mert nem általuk leszünk bölcsek, sziporkázók és szellemesek; aki azért szívja magába az aranymondásokat, hogy azokból merítse hiányzó műveltségét, úgy jár, mint a matematika lecke fölött kérődző diák, akit nem a bizonyítás izzadságos küzdelme, hanem csak a semmitmondó végeredmény érdekel.
Múlt idők ismert, vagy a közmondás személytelenségébe öltözött elméi századokon át szóló, modell-értékű tanulságokat hagytak ránk. Rengeteget az ember azóta a saját bőrén kitapasztalva, spanyolviaszként újra és újra fölfedezett, annak bizonyságaképpen, hogy a világ sokat változott ugyan (a javára), de az emberi természet törvényei változatlanok.
Jelenkori szocialista eszményeink, kristályosodó etikánk sok mindent felkaroltak a múlt tanulságaiból, törekvéseiből. És ez nagyon is természetes. Miért szégyelljük hát azt, hogy a gyökeres változásokkal együtt is - a folytatás vagyunk?
Bölcsesség kérdése ez is...
A fenti cím alatt ilyen, máig - s nekünk - világító, tanulságos gondolatokról fújjuk le a port.
Felvonások
A merészségre hol felfigyelnek, hol nem; minél megszokottabbá válik, annál kevésbé dölyfös és dicséretre méltó. (Denis Diderot)
Óvatos embernek tudom magamat, s valahányszor egy-egy meredekebb dolgot művelek - mondjuk, szívesen teszek meg olyan utakat, melyekről mindenki igyekszik lebeszélni -, aggódva vizsgáztatom a bennem rejtező "láthatatlan ember"-t: mennyi ösztönös szerepelni vágyást tartalmaz? Hát kitűnni akarást? És amíg másoknak hasznot hajthatok vele, még a dölyfösség rám szálló mészporát se nagyon pallom le magamról mondván, hogy adott körülmények között jobb egy cselekvő makacs, mint egy semmittevő illedelmes.
Persze, az ember a hősiességből ritkán élvezi az olykor életre-halálra menő, időben kinyúló küzdelem csetepatéit; annál inkább a győzelem utáni felszabadult sóhajt, az üdvrovalgást, az ünnepést, a dicsérő szót - amit aztán nagylelkűen elháríthat magától, hiszen úgy is tovább hull az rá özönével és háborítatlanul -, a siker mámorát, amelynél ravaszabb és bódítóbb szellemi mákonyt nem ismer a világ...
Az igazi küzdő a harc befejeztével névtelenül elvegyül a kavargó tömegben; az utolsó kardcsapásokkal az ő missziója befejeződött. A "második felvonás", az ünneplésé, nem rá tartozik. Csak megy, magányosan, lehorgadt fejjel, vérző sebeit szemügyre véve, kimerülten, a következő bajvívás színhelyére, mint egy sokat tapasztalt, elnyűhetetlen takartó-ember.
Próbáljunk csak meg közhelyen, nyilvánosan seprűt venni a kezünkbe, méghozzá a maga legkonkrétabb valóságában; ez olykor már önmagában is kihívásnak számít.
De ha sokan takarítanának azon a helyen - természetesen, felszabadultan, ahogy a saját, legbensőbb és legüdvösebb dolgait intézi az ember, mindjárt elmaradna a csodálkozás, a közfeltűnés, a fesztiválhangulat.
És mennyivel nagyobb tisztaság lenne!
Nyomot hagyni
Aki nem él a halála után, az sose is élt. (Török közmondás)
Nagyon ritka az ún. tehetségtelen ember. Valamennyiünkben él ennek vagy annak a hasznos cselekvésenk a képessége - a "szikra", amely emberré teszi a két lábon járó főemlőst.
Annál gyakoribb viszont: ezt a tehetséget ahelyett, hogy megőriznék és dédelgetve fejlesztenék, a közösség javára fordítanák, sokan aprópénzre váltják s meglehetősen zokon veszik, ha a sarki ligetben nem jut számukra is egy kőtalapzat, amire majdan elbronzosulva-elmárványulva föllépjenek.
A tehetséget nem azért kapjuk örökbe, hogy minden áron babért érdemeljünk vele, hanem hogy nyomot hagyhassunk magunk után az időben. Jelt, amely nem garázda, nemtörődöm kirándulótársaság felhagyott táborhelyéhez hasonlóan hirdeti jelenlétünket a történelem, hanem olyan értékeket jelent, melyekbe, mint újabb testbe, beöltözhet elmúláson túli életünk.
Cseke Gábor
Giccsfestő Természet * Fotó: Ádám Gyula
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése