Cédulák

A nyolcvanas években mindenféle cédulákra jegyzett, sebtiben rögzített témákat gyűjtöttem egy fiókban. Ki nem bontott gondolatokat, elvetélt írásokat. A többség mit sem ér egy tovapöccintésnél. Néhány jellemzőbbet most megtaláltam. Egy-egy gondolatot talán mindegyik ébreszt.

(1)

Huszonhat évet éltem szülővárosomban, Kolozsvárott. Véletlen sorsszerűség szólított a fővárosba, később pedig valahányszor hazalátogattam, első utam a szüleimhez vezetett.

Egyszer aztán Nagyenyeden, majd Tordán jártam. Éjfél előtt értem a  Mátyás-szobor elé, hajnalban utazom is tovább. A kihalt főtéren latolgatom: érdemes-e éjnek idején fölverni álmából a családot? Ráadásul hajnalban ismét zaklatnám őket a továbbutazással járó korai szöszmötöléssel...

A sarki szálloda mellett döntök.

Ismerem a várost, akár a tenyeremet, de még egyetlen szállodájában sem szálltam meg!

Az emeleti ablakhoz lépek: szunnyad a mélyben az idegen szögből szemlélt, ismerős utca, amelyet hányszor, de hányszor koptattam nappal és este, gyermekfővel, hajdanán!

Éjfélt kongat a toronyóra, kivilágított számlapja sápadt holdként dereng az éji homályban. Vaksin pislogok a távoli külváros felé, a Palocsay-kert alatti lakótelep csak emlék, akár a szüleim, testvéreim, akik nyugodtan alusszák az igazak álmát, ki-ki a saját ágyában... 

Én pedig itthon, idegenben, bérelt ágyban, ágyneműben, egyedül az első „elidegenedett” éjszakámmal.

Mikor a kapus pirkadatkor felszól telefonon, hogy ideje fölkelni, még mindig az ablaknál ácsorgok, kialvatlan szemem hunyorog az ismerős, ám először látott hajnali fényben.

(2)

Láttam egy mesés völgyet; azt mondják: utoljára. 

Zilah és Szilágypanit határában állunk, megilletődve.

A tervek szerint a város majdani ipari hőközpontjának vízzel dúsított fűtősalakját vezetik majd e völgybe, amíg... kidolgozzák a salak ipari feldolgozásának jövedelmező technológiáját. (Azóta se dolgozták ki.)

Amiben különben minden szakember erősen kételkedik.

Addig viszont, a szelíd augusztusi táj menthetetlenül salaktengerré válik.

Előbb csak bokáig ér, aztán feljebb, a térd felé kúszik, majd a derekat fogja körül...

Egymásra vetítem gondolatban a két képet: a mostanit és az elképzelt majdanit.

A tücsökcirpelésben szerényen mosolygó mezei virágok síkos, olajos salakmasszába fagyva pompáznak, akár valami kővé vált tengerifű.

(3)

„Kősziklán felfutó

csokros liliomszál

annak tetejében

két szép rozmaringszál,

nagyobbik virága

Jakab Jóska volna,

kisebbik virága

Gálfi Ágnes volna...”

Gyermekkori „mélyrétegek”... Néha elszavalom magamnak, később lányom s fiaim is lelkesen fújják. 

Faggatnak. Milyen a rozmaring?

Vállat vonok, magam se tudom. Feleségem a családi virágszakértő és -gondozó, hozzá fordulunk mindannyian. Elmondja, de csak még inkább felcsigázza az általános kíváncsiságot; látni szeretnénk! Annyiféle dísznövény zöldel az erkélyen, miért ne lehetne rozmaringunk is?

Egy piaci bevásárlás során feleségem oldalba bök.

- Odanézz!

Egy koszorúkötő maszek műhelyablakában terebélyes zöld bokor terpeszkedik a légypiszkos üveg mögött.

- A rozmaringotok!

Ézem a Nagy Alkalom szelét, amint meglegyint: lépj be a műhelybe, s kérj egy szaporítani való ágacskát! Testes, okulárés öreg trónol a rozoga pult mögött, alig szuszog az alföldi kánikulában.

- Tegyen le róla, uram, esetleg ősszel... Most hiába törném le azt az ágat...

Köszönetfélét rebegve, kotródva ki.

- Jól átejtett téged - mulat a feleségem. - A rozmaring bármikor szaporítható. Sajnálta ideadni, ennyi...

Egyik utamról aztán cserépnyi rozmaringgal térek haza. Sajnos, e növény kezd kimenni a divatból, azt mondják rá sokhelyt, hogy „vénasszony-virág”. Pedig valamikor kedvelt fűszernövény is volt, gyógyhatását elismerik a szakértők. Diszkrét illata akár egy nyugtató mosoly.

Ősszel kaján ötletem támad: beállítok a koszorúkötőhöz, és szaván fogom az öreget... 

De jó helyen járok? A cégér ugyanaz. Hová tűnt az ablakból a bokor?

A pult mögött barna bőrű, hetyke fiatalember, fityegő cigaretta a szája szélén.

- Az apósomat keresi?... Két hónapja sincs, hogy eltemettük, megütötte a guta. Hej, nagy kujon volt az öreg, de nagy fösvény is, nyugodjék békében! Most én vezetem az üzletet, állok szolgálatjára!

- Volt itt egy... rozmaringbokor...

- Aha... az a burján... a kirakatban, ugye? Az első nap kihajítottam, csak elfogta a fényt. Mi művirágokból dolgozunk, ha tetszik parancsolni...

Micsoda rekviem!

(4)

A nagybányai központi ércmosó párttitkára - a rendszerváltás előtt a párttitkárok voltak a vállalati „szóvivők” is a sajtó irányában – még a kapuban is egyre csak szabadkozik: tudja, hogy a riporter szenzációból él, de ők most nem szolgálhatnak olyasmivel; értsem meg, ilyen a termelés, a modern technika. A fizikai tervet túlteljesítik, az emberek elégedettek, kell-e egyéb?

Csinos előudvarban állunk, jobbra faliújság, balra zöldellő fasor, háttérben a modern technika... 

A fák mögött, sűrű drótkerítésen túl, villanó barna iramodás.

- Ott mi van?

- A vállalat őzei - von vállat a titkár -, kíváncsi rájuk?

S míg belépünk a repkénnyel borított kiskapun, már meséli is az elébb még nem létező szenzációt...

Egy ércszállító sofőr, évekkel ezelőtt elakadt az erdőben. A teherautó előtt ingoványos talaj feketéllett, s a marasztaló dágványban lesoványodott őzsuta remegett. Idehozta a riadt állatot; a gyári ülepítőállomás kezelője vállalkozott rá, hogy a gondját viseli. Hamarosan a gyáriak kedvence lett, örökké hoztak neki otthonról egy-egy finom falatot, ölnyi sarjút, zöldséget... Az erdészeti hivatal révén fedeztették is, s most heten ugrándoznak a jászol körül, nézegetik pofájukat az itató víztükrében...

Mióta oda beléptünk, számomra nincs már se kerítés, se gyár, se ércmosás, csak az őzek barátságosan tolakodó érdeklődése, amint üres  tenyerünkbe szimatolnak, nincs-e benne kockacukor, sárgarépa vagy egy tétova simogatás...

(5)

Ritkán ülök repülőgépre. 

Ismerőseim rendszerint mulatnak idegenkedésemen, és lelkesen győzködnek a légi közlekedés előnyeiről... Szkeptikusan mosolygok rájuk. Mindezt magam is tudom, és mégis... Megteszi nekem a jó, öreg gőzös!

Tán vallanám be, hogy félek? Hogy túl sokat olvastam már a repülésről, légikatasztrófákról ahhoz, hogy gondtalanul lebegjek órákon át ég és föld között?

És ha bevallanám? Menten azt bizonygatná mindenki, mily kevés a valószínűsége a... 

Igazán, kár a gőzért. Ezt is tudom! Egyszerűen, szeretek földközelben maradni.

Sajnos, néha ez lehetetlen.

Ilyenkor kötelező orvosság az olvasnivaló, egy-egy bőbeszédű utitárs, keresztrejtvény, a kényszerű szunyókálás...

Most például, Nagybányától a Prahova völgyéig éppen azzal szórakozom, hogy behunyt szemmel rokonértelmű szavakat gyűjtök egy-egy fogalomra. Jobb híján ez is megteszi. Mellettem harmadikosforma kislány mocorog az ülésen. Csokoládét majszol, hűsítőt szürcsöl, ki-kibámul az ablakon, vénasszonyosan sóhajtozik.

Órám szerint valahol Ploiesti fölött járhatunk. Még egy kis kitartás, s nemsokára a bukaresti földön leszünk.

Valaki a kabátom ujját ráncigálja.

- Bácsi - szólongat a kislány -, kérsz cukorkát?

Jó szívvel kínál,elfogadom. De ez csak ürügy számára, mert tovább ficserészik!

- Tetszik tudni véletlenül, milyen magasban járunk?

- Néhány száz méter biztosan megvan...

- És mi lenne, ha most lezuhannánk!

Te jó ég, hát ez a kislány is...? Szeme kerekre tágul a rémülettől. Nagy nehezen mosolyt erőltetek az arcomra, s mintha mesét mondanék, eléje hordom, amit a repülésről átéltem, összeolvastam; hogy mi a kényszerleszállás, a légzsák, melyek a legveszélyesebb pillanatok, mit tegyen az ember, ha a hirtelen szintkülönbségtől fájni kezd a feje; és nem érdemes félni, mert a pilótafülkében és odalent felkészült emberek s bonyolult berendezések vigyázzák biztonságunkat...

Már a reptér melletti község játékházikói fölött siklunk, lassan elfordulnak alattunk a fővárost koszorúba fogó tavak tükrei, odébb megbillen a Sajtóház televíziós antannája, átseprünk a műút felett s enyhe zökkenéssel a reptér betonszalagjához simulunk.

- Igazad volt, bácsi! - ujjong a kislány, illó félelme elszállt, mint nyári fűről a harmat, többé nem is tőrdik velem.

Idegesen rágom ajkamat, s csak akkor nyugszom meg végleg, mikor hal kattanással kinyílik a gép párnázott ajtaja.

(6)

Gyerekszáj - legkisebb fiam aranymondásaiból.

- Hány óra? - kérdi négyéves fejjel. - Tíz perc múlva nyolcválaszoljuk, mire rettentően felháborodik. - Én nem azt kérdeztem, hogy mennyi lesz, hanem hogy mennyi van most!

Panellházunk alagsorában váratlanul tűz üt ki. Az öles, fekete füstoszlopok fojtogatóan csapnak föl az utolsó emeletig. Menekülésről szó se lehet. A lépcsőházban is vastag, mérgezően gyilkos füst gomolyog. A szélesre tárt ablakokban állva próbálunk friss levegőhöz jutni. Csilingelés, odalent megjönnek a tűzoltók, s egy óra múlva az egész tűz már csak nyomasztó, bűzös emlék.

- Ha nem jöttek volna a tűzoltók, meghalunk? - kiváncsiskodik a legény.

 

- A tűzoltók azért vannak, hogy eloltsák a tűzet és megmentsék az embereket. Látod, most is jöttek - tanítgatja a még minden ízében reszkető, elképedt feleségem. A fiú türelmetlenűl vág közbe: - Azt tudom, hogy most jöttek. De ha nem jöttek volna, meghalunk?

Ámítsuk? Valljuk be az igazat?

Az utóbbit választjuk. Igen, meghaltunk volna...

Ettől teljesen megnyugszik, többé nem érdekli a téma. Majdhogy nem hálásan néz ránk, amiért megszabadítottunk a misztikus, tudatlan felelemtől.

(7)

Mintha az égben járnánk, de a kis, mokány lovak még makacsul kapaszkodnak felfelé, a rejtőzködő máramarosi tanya irányába.

Útitársam körbemutat. Itt volt Pintye Gligor, II. Rákóczi Ferenc híres betyárvezérének állandó hadiszállása.

Sűrű mogyoróbokrok mindenütt, fentről szélben sóhajtozó, homályos vadon komorlik. Hosszú kilométereken át sehol egy lélek, zümmögve száll a történelmi csönd.

A tanya - néhány összerótt gerendaház csupán - váratlanul bukkan elő egy kanyar mögött. Néhány óra alatt mindenki körénk gyűl parolázni; kiváncsiak a fővárosi emberre, aki közéjük érkezett.

Legutoljára - mondják - az ötvenes évek végen járt valaki itt Bukarestből; saját szemével kívánt ugyanis meggyőződni arról, hogy itt valóban lehetetlen közös gazdaságot alakítani, ahogy a jelentésekben állították. Rövid pihenő után fejcsóválva távozott.

Húsz év telt el azóta.

Magam is inkább azért vállalkoztam az útra, mert Nagybányán jóakaratúan intettek: egy ócska tanya csupán, mihez kezd vele?

Most meg ülünk, egymással szemben, s ők hallgatják, hiszik is, nem is, miként zajlik odalent az élet.

(8)

Legelső üzemi élményem.

Végigsétálok a kolozsvári Unirea gepgyáron. Csönd, a gépek állnak, a csarnokablakon rézsút betűző napfényben porszemek játszadozása.

Kivel állhatnék szóba?

A szögletekben, ládákon, fűtőtesteken, szerszámos asztalon, egymáson heverő fogaskerekeken munkások falatoznak. Mit akarhatok ilyenkor, uzsonnaszünetben? - ilyesmiket kérdez néma tekintetük, majszoló állkapcsuk lelassuló mozgása.

Röstellem őket megszólítani. Fogadkozom magamban, ezután inkább koránkelő lesszek, esetleges riporthőseimhez hasonlóan igyekszem majd munkakezdéskor magam is megjelenni a gyárban; ki venne komolyan egy látogatót, aki nyolcig alszik, s utána szép nyugodtan végigbámészkodja az életüket?

Kivárom a szünet végét egy irodában – döntök. Bekopogok a személyzeti osztályra; a nyitott ajtóban megtorpanva, még elkapom az íróasztalok mögött falatozó tisztviselők megróvó, ellenséges tekintetét.

(9)

Váratlan esti utazás. Az utolsó hálójegyek egyike lesz az enyém. Elégedetten nyúlok el az alsó dikón, egyedül utazom a fülkében. Olvasmányomba felejtkezem.

Ploiesti-nél, ez Bukarest után az első megálló, kopognak. Előbb két hatalmas bőrönd, majd egy magas, néger fiatalember préselődik be a szűk ajtónyíláson. Jóestét, jóestét.

Tovább robogunk. A fülkére néma percek telepednek. Ő rendezkedve szöszmötöl, én tovább olvasok; azaz... olvasnék, mert gondolataim másfelé kalandoznak. Tisztelem, becsülöm a színes bőrű embert - tisztázom magamban; persze, ez eddig elmélet. Mostanig nem volt alkalmam ennyire közvetlen kapcsolatba kerülni velük.

Végre, elnyúlik a felső ágyon, s egy folyóiratot lapozgat. Eloltom a mennyezetlámpát, csak az olvasófények világítanak. Csönd. Majd lapozgató neszek lentről, fentről.

Közben feszülten figyelek, minden szokatlanabb mozdulatra fölriadok. Aludni nem merek, nehogy... ki tudja...

- Van egy... gyufája? - érkezik felülről az idegenesen formált, precíz kiejtés.

Már nyújtom is a skatulyát, nehogy ezen múljon... De vajon mi?

- Tessék... venni - pöccent le cserébe ágyamra egy Kentet. Füstölünk. Lapozgatunk. Telnek a percek, az órák. 

- Maga... fél? - szinte robban odafentről a nemvárt kérdés.

- Hát... - kertelek férfiasan, és minden eshetőségre fölkészülök.

- Mert én félni... hosszú éjszakától...

Döbbenten hallgatok. Aztán mesélni kezdünk egymásnak; ő szülőhazájáról, Ghanáról, ahonnan egyetemre küldték, én a magam szülővárosáról, ahová mindketten utazunk.

Mire belemelegednénk, megérkezünk.

(10)

Szeretném lefényképezni az egyik csíki faluban épülő gépesített fejőcsarnokot. Az istállók melletti mérlegház nyugdíjas őre szolgálatkészen nyitogatja a kulcsra zárt ajtókat. Kiváncsi kamasz szegődik mellénk a szomszédos istállóból, apját helyettesíti az állatoknál, beteg az öreg. Míg a géppel vacakolok, az öreg a fiút faggatja, hogy van az apja?

Aztán rájuk szólok, állnának egymás mellé, hadd kapom le őket is emlékbe. Boldogan beleegyeznek, s mereven, komoran néznek farkasszemet a lencsével.

- Beszélgessenek egy kicsit, ahogy szoktak - próbálom életesebbé oldani feszengésüket. Összenéznek, hallgatnak; ugyan, mit is mondhatnának egymásnak? Egész nap együtt vannak, jól ismerik egymást; az öreg a legénykét, a legényke az öreget.

Végül az öreg szólal meg elsőnek:

- Hogy még van az apád, Pista fiam?

Cseke Gábor

A párbeszéd * Fotó: Cseke Gábor