Tegnap az öngyilkosok világdaláról szólt az érzelmes bejegyzés; Seress Rezső Szomorú vasárnapja pedig eszembe juttatta dr. Veress Albert barátom sziszifuszi küzdelmét az öngyilkosságokkal.
Valami rendkívüli megszállottsággal vetette rá magát egykor erre a szomorú tárgyra, amely különösképpen otthonos esemény a magyar nyelvterületen, nem kevésbé a Székelyföldön. Ha létezik a romániai orvostársadalomban tapasztalt suicid-szakember, akkor az Berci. Elemzései, összehasonlító vizsgálatai, illetve megelőző jellegű kezdeményezései időről időre helyet kapnak mind a szak-, mind a közönséges sajtóban, jelen vannak az évről évre megismétlődő elmekonferenciákon.
Emlékszem, egyik első, komoly szintézisének éppen a Romániai Magyar Szó adott helyet két egymásutáni számában 1993-ban (október 28-29). A Veress doktor által végzett vizsgálat feldolgozása - a műszaki háttér hiánya miatt - akkor Magyarországon, Vadász Gyula közvetítésével és közvetlen segítségével történt, ezért szerepel a neves pécsi pszichológus társszerzőként.
*
Öngyilkosság először
Az idén pontosabb a kép, mint tavaly
Az öngyilkosság Hargita megyében,1992-ben
1.
Még 1990-ben megszerveztük Hargita megyében az öngyilkosságokkal kapcsolatos adatgyűjtést, bevonva a megye kórházai és rendelőintézetei, valamint a mentőszolgálat orvosait. 1991-es adatgyűjtésünk nem lehetett teljes körű, mivel a körzeti orvosok egy részét nem sikerült beszervezni az ügynek.
A másik nehézség, hogy a kezdetekkor a csíkszeredai megyei kórház nem rendelkezett olyan elektronikai adatfeldolgozó háttérrel, statisztikai programcsomagokkal, melyek a szintézishez szükségesek lettek volna, ezért a 91-es kérdőíveket gyakorlatilag a Pécsi Orvosi Tudományegyetem Orvosi Pszichológiai Csoportja készülékein végeztük el. (Azóta a csíkszeredai elmeosztálynak sikerült megszereznie, majd minden kutatási segédeszközt külföldről, amivel az ilyen és ehhez hasonló munkákat el tudjuk végezni.)
Az 1992-ben általánossá tettük az adatgyűjtést, hogy kiiktassuk a pontatlansági tényezőket. Elértük azt, hogy a Hargita megye területén lévő körorvosi rendelőkből, de még a börtönorvosi és a katonai parancsnokság keretében működő orvosi rendelőkből is beküldték az adatlapokat abban az esetben, ha a kísérletezőket valamilyen okból nem utalhatták be a csíkszeredai elmeosztályra. (Ismeretes, hogy az öngyilkosságkutatás egyik kulcskérdése az öngyilkossági esemény rögzítése, a mintavétel pontossága, az eljárás torzítása - amit elég nehéz még felbecsülni is - és a felvétel megbízhatósága, valamint a regisztrálás szabatossága és a fogalmak operacionalizálása.)
Sajnálatos, hogy a romániai kórbonctani intézet igazgatója nem bocsátotta rendelkezésünkre a halálos kimenetelű öngyilkosságok országos adatait, emiatt adatainkat nem sikerült beágyazni a romániai öngyilkossági összképbe. Reményünk, hogy a jelenlegi enyhültebb "titkolózási" helyzetben ez a szándékunk is sikerülni fog egyszer.
Míg a nemzetközi egészségügyi szociológiai kutatásokban az utóbbi években hatalmas fejlődés tapasztalható mind a kutatási módszerek, mind a témaválasztás, illetve a problémamegoldó kutatások tekintetében, addig Romániában az adatgyűjtő szervezetek működése is sok gondot okoz, az adatbázisok hiányoznak vagy nem érhetők el. A pécsi kollégák kutatási szemléletének és módszereinek átvételével a csíkszeredai elmeosztály és a Hargita megyei elmeegészségügy előbbre léphetett, s ezzel olyan előnyhöz jutott más erdélyi megyékkel szemben, amit föltétlenül meg kell becsülni és ki kell aknázni, hiszen most már mi adhatunk tanácsot másoknak, hogyan fogjanak hozzá az öngyilkosság orvosi szociológiai kutatásához, mire ügyeljenek, milyen feldolgozási eljárásokat alkalmazzanak, miként forgassák vissza a következtetéseket a mentálegészségügyi ellátásba.
A Hargita megyei öngyilkosságok kutatásának megkezdésével az első kutatási szakaszban az volt a célunk, hogy vázlatos képet kapjunk legalább magáról a jelenaségről s megismerjük azokat a kemény szociológiai változókat, melyek az elkövetkezőkre jellemzőek. A kutatás következő szakaszában, miközben az adatfelvételeket a csíkszeredai elmeosztály folytatja, az öngyilkosság megelőzésének szervezeti, szemléleti, szakmai feltételeit szeretnénk kimunkálni, továbbá az elkövetőket, a kísérletezőket ellátó egészségügyi intézmények szakdolgozóinak az öngyilkossággal és kísérletezőkkel kapcsolatosattitűdjét alakítani.
2.
Erdélyben az előírások értelmében mindig a kezelőorvosnak kell kiállítania a halotti bizonyítványt, feltüntetve a halál okát, annak természetes vagy erőszakos voltát. A jogszabály előírja, hogy minden erőszakos vagy annak vélt halál esetében el kell végezni a boncolást és a szakorvosok által megállapított hallokot rávezetni a halotti bizonyítványra.
Szabálytalanul kitöltött bizonyítványért az orvost oly nagy arányú büntetéssel sújtják, hogy nem engedheti meg magának engedni a hozzátartozók esetleges, az öngyilkosság elfedésére irányuló kérésének és hogy ne jelezze az öngyilkosság tényét. A vallási, jelen esetben a temetési szokások betarthatósága miatt felmerülő ilyen jellegű hozzátartozói kérdéssel inkább elküldi a halott családtagjait, hogy elmeszakorvostól szerezzenek bizonylatot, amelyből kiderüljön, hogy az elkövető személy, tettét megelőzően, elmegyógyászati kezelés alatt állott. E bizonylat felmutatása elegendő az egyházak számára ahhoz, hogy az öngyilkosság folytán elhalálozott személyeket a megszokott felekezeti ceremóniával temessék el.
A közvélemény és az egyházak tehát már nem ítélik el egyértelműen az öngyilkosságot, nem aggatnak a jelenségre moralizáló címkéket, mint korábban, amikor az öngyilkos eltemetésének merev, kirekesztő szokásai uralkodtak. Inkább felmentést keresnek az öngyilkosság miatt elhalálozott számára, valamely ismert vagy ismeretlen családi, emberközi konfliktsut sejtve-sejtetve az esemény hátterében. Tehát a tett megértésére törekednek.
A halálos kimenetelű öngyilkosságok vonatkozásában a minta fedi a populációt. A rejtett öngyilkosságok visszapillantó vizsgálata érdekében még a rendőrségi nyilvántartásokból is ki kell szűrni azon halálos kimenetelű baleseteket, melyek hátterében esetleg öngyilkossági okság húzódhat meg. Ugyane célból kell átnézni a biztosító társaságok nyilvántartásában szereplő haláleseteket is. E területeken és ott, ahol a családban megmentik az öngyilkosságot elkövetőt, de nem viszik orvoshoz, mintavételi hibával kell számolnunk, amelynek nagysága esetünkben még nem ismeretes.
A romániai egészségügyben várható és remélt szerkezeti-ellátási változások, az egészségügyo szolgáltatásokra rászorulók emelkedő száma a Hargita megyei mentálegészségügyben dolgozókat is rákényszerítik, hogy olyan új kezelési módszereket, eszközöket és eljárásokat tárjanak fel, vezessenek be a lelki egészségvédelmi és gondozói munkában, melyekkel hatékonyan és gazdaságosan tudják ellátni azokat a lelki és orvosi segítségre szorulókat, akik az utóbbi évtizedekben a családok társadalmi környezetének megváltozása és a kapcsolati konfliktusok kezelni nem tudása miatt, mind nagyobb számban rohamozzák meg az intézeteket.
E képet Erdélyben még színezi az is, hogy a magyarság - az etnikai összetételt helyenként erőszakos letelepítések révén erőszakosan megváltoztató állami törekvések miatt - már kisebb arányszámban él, s a kisebbségi lét jelenleg még fokozottabb lelki terhelést jelent számára.
A lelki nehézségekhez, problémákhoz, az öngyilkossághoz való viszony a különböző kultúrákban, de az azonos kultúrák történelmi idejében is más és más. Emiatt vannak például különbségek a devianciák, a nehezen nevelhetőség vagy az öngyilkosság szubjektív értékelésében is. A kulturális keretektől függően a család, az egészségügy, a társadalom is másképpen viselkedik az öngyilkosságot megkísérlővel.
A devianciáról vallott felfogások relativitása a magyarság sajátos erdélyi helyzetében is kiemelkedően fontos, mert ezek értékelése egy erősen korlátozott kisebbségi létezésben és kulturális keretben történik, s kap maga a jelenség meghatározott funkciót (lásd a romániai parlamenti kiszólást: a magyarok öngyilkos nép, mert történelmi bűntudata van!)
3.
Romániában még erőteljesen érvényesül a hagyományos pszichiátria ma már túlhaladottnak tekinthető emberképe, amely a pszichopatológiából származik: tárgya a betegség maga. Ezáltal a személyiséget pusztán a lelki zavarok, betegségek megismerésének kerülőútja felől értelmezi. A betegséget ugyan meggyógyíthatjuk, de ezzel még korántsem áll helyre az egészség. Egy ilyen ellátási modellben a páciens először is azt tanulhatja meg, hogy csak akkor fordulhat segítségért orvosához, amennyiben beteg; a lelki segítségre, támaszra szorulókról nem is beszélhetünk e vonatkozásban. 'gy pusztán a betegség áll előtérben, és beszűkül a terápiás lehetőség. A gyógyítás és a személyiség újjászervezésének célját csak hosszú kezelési procedúra után érhetik el e szemlélettel. A tünettani eljárással és hagyományos lelki terápiával ellentétben egy megelőző kezelésnek szükségképpen a személyiség egészét kell figyelembe vennie, s a beteg személyiségterületek mellett az egyénben, a családban és a közösségben lakozó ama képességekre is alapoznia kell a kezelés alatt, melyek lehetővé teszik a betegség legyőzését, a problémákkal való szembenézést, megbirkózást és az önsegítést.
Mélyinterjúink első elemzése alapján is megállapíthattuk már, hogy az öngyilkos páciensek körülményeiben gyakran felismerhetők olyan utalások, melyek személyközi kapcsolataik megoldatlanságát érintik. Ez is mutatja, mily fontos lenne a megelőző ellátás, ha meglennének ehhez a megfelelő szervezetek Erdélyben, de legalább is Hargita megyében. Örvendetes esemény e téren, hogy 1993. július 25-én Csíkszeredában megalakult a Romániai Bálint Társaság, amelynek tagjai sikeres mentálhigiénés megelőzési tevékenységet folytatnak, egyelőre Hargita megye területén.
A következő években - kutatásunk eredményeit is hasznosítva - szeretnénk elérni, hogy a lélektani krízishelyzetek megoldásának segítségére, hargita megyében kiépüljenek a megfwelelő egészségügyoi és társadalmi szervezeti keretek, hivatásos és önkéntes segítő hálózatok. Célunk elérése érdekében a megyei és városi önkormányzati politikusok és államigazgatási szakemberek támogatását szeretnénk megkapni.
4.
1992. január 1. és 1992. december 31. között 223 öngyilkossági eseményt regisztráltunk Hargita megyében (64,86 %). Ebből halálos kimenetelű volt 112, életben maradt 111. Az öngyilkossági kísérlet és halál aránya 0,97, ami azt jelenti, hogy egy kísérletre egynél valamivel több haláleset jut. A halálos öngyilkosságok 79,82 %-át férfiak, 20,18 5-át nők követik el. A kísérletekből a férfiak 36,03, a nők 63, 97 %-kal részesednek. Az öngyilkossági halál és kísérlet aránya a férfiak között 2,27, a nők között 0,32.
Az adatokból világosan kitűnik, hogy 1991-1992-es viszonylatban az öngyilkossági esemény 1,31, ezen belül a halálos kimenetelű 3,12-szeres, míg a kísérletezés kétszeres növekedést mutat. (E jelenségnek pontos magyarázatát adni nem tudjuk, csak találgathatjuk az okokat.)
A legutolsó népszámlálás szerint Hargita megye lakosságának túlnyomó többsége - 84 százalék - magyar. Elemzésünk számára e kiindulópontot elfogadva, a következő adatokat kaptuk:
A magyarok esetében 199 öngyilkossági eseményt rögzítettünk (57,24 százezrelék). Ebből 107 a halálos kimenetelű öngyilkosságok és 92 az öngyilkossági kísérletek száma. Az öngyilkossági halál és kísérletek aránya 1,16, azaz 1,25 halálos kimenetelű öngyilkosságra jut egy kísérlet.
A román lakosok esetében 24 eseményt regisztráltunk (6,90 százezrelék). Ebből 7 a halálos kimenetelű öngyilkosság és 17 az öngyilkossági kísérletek száma. A halál és a kísérlet aránya: 0,41, azaz 2,5 kísérletre jut egy halálos eset.
Szembeötlően magas az összehasonlításban a magyar lakosság elkeseredetten céltudatos önpusztítása, amely a román lakosságnál tapasztalt arány közel háromszorosát mutatja!
Az öngyilkosok nemre és településtípusra, valamint más változókra való lebontását nemzetiségi szempontból nem tudjuk elvégezni, mert a 84:14-es magyar-román lakossági arány csak a megyei összlakosságra vonatkozik, finomabb statisztikai adatokkal jelenleg nem rendelkezünk.
5.
Az életkor szerinti megoszlásokat elemezve elmondhatjuk, hogy az összes öngyilkossági eseményt figyelembe véve, az egy éves felmérés alapján három, egymástól viszonylag jól elkülönülő életkori csoportot különböztetünk meg:
az x-39, a 40-69 és a 70-x évesek csoportjait.
Jellegzetes, hogy az x-39-es csoportban lényegesen több a kísérletezők, mint a meghaltak száma, míg a 40-x éveknél fordított a helyzet: kevesebb a kísérletező, de többen halnak meg.
Úgy tűnik, hogy - legalábbis Hargita megyében - ebben az életszakaszban a legfogékonyabbak az emberek a korábbi életszakaszaikból magukkal cipelt súlyos és feldolgozatlan lelki konfliktusaik öngyilkossággal való feloldására.
E mutatók különben hasonlók a nemzetközi tendenciákhoz.
Az öngyilkossággal kísérletezők főleg a nők köréből kerülnek ki, míg a meghaltak túlnyomórészt a férfiak közül valók.
(...)
A halálos kimenetelű öngyilkosságoknál a 114 főből 108 önakasztással vetett véget életének (94,73 %). A kísérletezők legnagyobb része egy vagy többfajta gyógyszert használt (68,46 %). Ezek az adatok szintén hasonlatosak a magyarországi, illetve a nemzetközi adatokhoz.
Az eddig bemutatottak csak vázlatos képet adnak, a jelenség első megközelítését nyújtják. Az adatok elemzését a magyarországi és más európai országokból származó adatokkal kell folytgatnunk, de ezt majd csak az 1993-as öngyilkossági felvétellel együtt végezzük el.
További célunk egy öngyilkossági adatbank létrehozása, ahová a legeldugottabb egészségügyi körből is befussanak az öngyilkossági adatok. Hasznos lenne, ha szakminisztériumunk körorvosainak hivatali kötelességévé írná elő az öngyilkossági kérdőívek kitöltését és továbbítását akár az adatbank, akár az egészségügyi igazgatóságok felé, ahonnan országos szintű összesítést végezhetnénk.
Csíkszereda-Pécs, 1993.
Dr. Veress Albert-Dr. Vadász Gyula
*
2008 őszén, amikor interjút készítettem a 60 esztendős dr. Veress Alberttel, a beszélgetés során az alábbi kérdést is nekiszegeztem (" Szakmai tevékenységednek egyik kiemelt témája a székelyföldi öngyilkosságok motivációs hálójának a felfedése és értelmezése. Kutatásaid nem szorítkoznak 1-2 évre, s így az adatok is tovább árnyalták a helyzetképet. A tárgyban történt legújabb megállapításaid milyen kórképet sugallnak e téren?"), de a választ nem használtam fel a megjelent interjúban. Most viszont, mivel hirtelen időszerűvé vált, ideírom:
- Tételesen 1990-2000 között vizsgáltam folyamatosan a jelenség alakulását, az öngyilkos eseményeket, a környezet és a hozzátartozók kikérdezése révén, sajnos a megyében nem csökkent az öngyilkossági ráta, első-második-harmadik helyen mozgunk most is országosan, van egy enyhén csökkenő tendencia, de ez egyezik a világszerte tapasztalható csökkenő tendenciával, akárcsak a hepatitisz esetében is, vannak le- és felfelé szálló ágak, most egy lefelé szálló ágban vagyunk, Magyarországhoz hasonlóan, ahol viszont örvendetes szinten történt a csökkenés, nálunk kevésbé örvendetesen, de a korábbi 43 százezrelékkel szemben most már csak 30-32 százezrelék körül mozgunk. Az előidéző okok között nem történt változás, ezek mióta csak az öngyilkosság létezik, mindig meg voltak, tehát társadalmi, élettani, biológiai okok. A gyógyíthatatlan betegség, a lelki egyensúly megbomlása, a munkanélküliség okozta sokkok, szerencsejáték, sikkasztás miatti lelkifurdalás stb. mind-mind kiválthatják az öngyilkos szándékot, viszont az antidepresszív szerekhez való könnyebb hozzáférés, meglétük az országban, tehát ami New Yorkban vagy Tokióban kapható, az már nálunk is elérhető, segíti az eseményekre és a kezelésre való felkészülését mind az orvosnak, mind a páciensnek. Lényegesen csökkent az ódzkodás az elmegyógyászhoz fordulástól, a nálunk kezelt betegek már nem viselik azt a bélyeget, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Itt jön be az a küzdelem, amit mi, a szakma folytatunk, hogy az elmebeteget lrintő hagyományos stigmát tompítsuk. A könnyebb gyógyszerelés eredményesnek mutatkozik a ráta csökkenésében.
Az 1887 óta végzett első öngyilkossági statisztika után igazából nem változtak a tendenciák. A statisztikai módszerek, a nyilvántartásba vétel pontosítása miatt több esetről lesz tudomásunk, mint korábban, amikor a nyilvántartás hézagos és esetleges volt. Előfordulhatott korábban olyan is, hogy az öngyilkosra rámondták, természetes halállal halt meg, csak hogy a pap eltemesse, s akkor a statisztikából ez az eset már hiányzik... Ugyanaz a helyzet, mint a rákkal. Nem biztos, hogy ma több a rák. Vagy nem biztos, hogy több a gyomorfekély, mint amennyi volt ezelőtt tíz évvel. De most jobban ki tudjuk mutatni, s ezért a diagnózisban gyakrabban szerepel. Az orvosi kivizsgálások minőségi javulása menthetetlenül maga után vonja bizonyos betegségek felszaporodását.
*
Öngyilkosság másodszor
2004-ben egy tragikus történet arra késztetett, hogy a tanulságok megfogalmazása végett. dr. Veress Alberthez forduljak magyarázatért, háttérinformációért. A beszélgetés megjelent akkor a Romániai Magyar Szóban.
Életuntakról a szakorvossal
ODALETT A CSALÁD SZEMEFÉNYE
Hátborzongató tragédia rázta meg november elején Kolozsvárt, de mert az eset mindjárt a lapok első oldalára került, a döbbenet országos méreteket öltött.
A történteket részletesen tálaló Adevarul c. lappal ellentétben, mi nem nevezzük néven az eset szereplőit, s a tényeket is csak szárazon idézzük föl.
B.N. tizenkettedikes tanulót egy reggel édesanyja holtan találta szobájában. A fiú kitűnően tanult, idén júniusban a Kielben (Németország) rendezett nemzetközi kémiai olimpián bronzérmet nyert, s mindenki sikeres tudományos pályát jósolt neki. B. N. pár hete tért haza a tanügyminisztérium által felajánlott görögországi jutalomkirándulásról, s érkezésekor lesújtó hír fogadta: elsőéves gyógyszerész hallgatónő szerelme - feltehetően ciánnal - véget vetett életének. Az amúgy zárkózottnak ismert fiú teljesen magába roskadt, s az iskolai pszichológus javaslatára depresszió ellenes szakorvosi kezelésre járt. Nemrég az iskola igazgatója elkísérte Bukarestbe, hogy az olimpiai szereplésért járó 40 millió lejes minisztériumi pénzjutalmat kiváltsa, s B. N. az utazás során jövőjére vonatkozó elképzeléseit: a kolozsvári egyetem vegyészeti karára készül, majd egy külföldi ösztöndíjat kíván megpályázni. A halála előtti napon, szokásához híven kémiatanárnőjét és több osztálytársát is felhívta telefonon, s egyikük sem emlékszik rá, hogy életunt tettének akkor valamilyen előjelét adta volna...
Az utóbbi időben egyre gyakoribbak és aggasztóbbak a hasonló esetek, s a megrendült társadalomban óhatatlanul fölvetik a felelősség kérdését. Veress Albert csíkszeredai pszichiáter szakorvost, hazai suicidológust kérdeztük az eset kapcsán: milyen körülmények vezetnek ilyen súlyos tragédiákhoz?
- Az öngyilkosság lelki kiváltó okai közt van a depresszió. De sokszor a reménytelenség, a kilátástalanság még ennél is jobban öl. B. N. előtt fényes jövő állt mind szakmailag, mind anyagilag, a hozzá fűzött remények sorozata valódi szakmai zsenivé avathatta volna.
- Ha ennyire sínen volt, miben állt esetében a reménytelenség?
- A szerelmi bánatban. Nyilvánvaló, hogy ezt a veszteséget nem tudta feldolgozni. Igazgatója szerint zárkózott volt, e mögött pedig kisebbrendűségi érzés bújik meg, félelem attól, hogy mások értékei mellett kiderüljön saját „értéktelensége”.
- Szakmai sikerei nem voltak elegendőek ahhoz, hogy öntudatát táplálják?
- Rövidzárlatos cselekedetről beszélhetünk az ő esetében. Átélte ugyan a sikerélményeit, de azok nem játszottak döntő szerepet az életében, mérlegeléskor keveset nyomtak a latban... Ugyanis nem hirtelen felindulásában cselekedett, barátnője és az ő tette között elég sok idő eltelt. Viaskodott, ért benne az elhatározás. Az irodalmi példák közül mindjárt Rómeó és Júlia esete jut eszembe, bár ott nem történik kivárás. Hasonló eset a Benedek Eleké, s bár Elek apó természetes halállal múlt ki, Flóra asszony ezt képtelen volt elfogadni, és azért, hogy férjével egyszerre és egyazon helyre temessék, egy napon belül megölte magát.
- Vajon tényleg irodalmi példák ihlették a két kolozsvári fiatalt?
- Nehéz meghúzni a választóvonalat élet és irodalom között. Van, amikor az élet ihletődik az irodalomból, de sokszor a fordítottja is igaz. Sajnos, az irodalmat nem lehet megváltoztatni, az objektíve is létezik. Amit viszont a média, s mindenek előtt a televízió, a film szenzációhajhászása, tálalási módja művel, az sokakban felébreszti az ösztönt, hogy olyasmit tegyenek, ami az életben egyszer rájuk irányítja a figyelmet. Amire kiszáll a tévé, a tűzoltóság, a rendőrség, ők meg mutogathatják magukat, sírnak, jajgatnak, zsarolnak... A neves emberek öngyilkos gesztusa divathullámokat szokott beindítani: egy-egy visszhangos eset kapcsán, pár hónapnyi időszakban rohamosan növekszik a hasonló módon elkövetett öngyilkosságok száma azok körében, akik az illető személyt modelljüknek tekintették. József Attila szárszói tette után közvetlenül még kilenc öngyilkosságot követtek el hasonló módon, vonat elé vetve magukat.
- Miben különböznek egymástól az öngyilkossági esetek?
- Lényegileg inkább csak az elkövetés módjában. Bár e téren is bizonyos jellegzetességek figyelhetők meg, térben és időben. Ott, ahol könnyen kéznél vannak a lőfegyverek, az általuk elkövetett öngyilkosságok dívnak. Nálunk, székelyeknél az akasztás tűnik kézenfekvőnek. Egy időben Angliában a világítógáz volt az öngyilkosok fegyvere. A magyar cselédeknél s más népek szolgálóinál a foszforgyufa ivása volt a végső megoldás... Pécs mellett létezik egy vasúti „halálkanyar”, oda azok mennek, akik nem szeretnék, ha megmentenék őket. A vonat ott olyan hirtelen bukkan elő a kanyarból, hogy képtelen lefékezni, s aki eléje fekszik, biztosra mehet. Van aztán az altruista öngyilkossági mód, amit Sánta Ferenc írt meg Sokan voltunk c. novellájában. Egy, a torjai kénbarlanghoz fűződő néphagyományról van szó - de a szokás megtalálható Japánban, a magyar bortermő vidékeken is -, amikor a szegény családok életében terhet jelentő öregek önmaguk mennek egy „kegyes” halálba, ami lehet kéngáz vagy présházban megivott rézgálic.
- Előfordul tehát, hogy a szokások is ölnek?
- Ismerek egy székely falut, ott történt meg, hogy egy nagyapa figyelmeztette a fiát: fiam, én most felkötöm magam a nadrágszíjammal erre a gerendára, s ha valami gondod adódna, akkor neked is ajánlom... A nagyapa meg is tette. Történt, hogy az apa elmondta e családi históriát az akkor 9 éves gyermekének, aki 11 éves korában, egy iskolai sikertelenség után ugyanott és ugyanúgy követett el öngyilkosságot.
- Visszatérve az eredeti esetre: vajon a szülők honnan merítik erejüket azt a csapást kiheverni, hogy egyetlen reménységük végleg odalett? Fiuk elvesztése legalább akkora megrendüléssel járhat, mint B. N. esetében a szerelme halála...
- Nincs annál nagyobb tragédia, mint amikor a szülő temeti a gyermekét. Amikor értelmetlenül megfordul a természet rendje. Azt hiszem, az ember akkora bölcsességgel van felruházva, hogy ha nagy szenvedések árán is, de ki tudja heverni a sebeket. Van, amikor a gyógyszerek segítenek, máskor az idő gyógyítja be a mély sebeket.
- A fiatalok ezek szerint sérülékenyebbek ilyen szempontból?
- Ráadásul meggondolatlanabbak is! Akárcsak az iszákos, aki italos állapotában mérlegelés nélkül követi el sajnálatos tetteit... Itt van a sok kamaszkori öngyilkossági kísérlet, a szerelmi csalódásokból kifolyólag, elkövetőik szentül hiszik, hogy ekkora csapást nem tudnak kibírni, s egyszerűen nem érdemes élni.. Az esetek többségében inkább még csak próbálkozás történik, egyfajta felkiáltás: figyeljetek rám, bajban vagyok! Ilyenkor szigorúan oda kell figyelni, nem hisztériázásnak vagy zsarolási kísérletnek elkönyvelni a gesztust. De ha az is lenne, előfordul, hogy egyszer túlságosan jól sikerül a kísérlet, s nem érkezik meg idejében a segítő kéz.
- Mit tapasztaltál, hogyan viszonyul ma mindehhez a vallás?
- Sajnos, nem az elvárt módon. Hargita megyei kutatási adataim szerint ugyanis az öngyilkosságban élen járók az unitáriusok, de őket mindjárt a katolikusok és az ortodoxok követik, s csak azután a reformátusok. Pedig úgy tűnik, a katolikus mindenkinél hívőbb ember, mélyebben átérzi a vallási tanokat, jobban aláveti magát a tilalmaknak. Mindenik vallás tiltja az öngyilkosságot, de a katolikusok különösen szigorúak. Az élet viszont nem mindig követi a logikus feltételezéseket.
- Hogyan vélekedjünk ezzel kapcsolatban a végtisztesség megtagadásáról? Érdemes mereven ragaszkodni hozzá, ha fékhatása amúgy is kétes?
- Az egyház szemszögéből nézve, a saját élet kioltása maximális bűntett, ebből következik, hogy minden eszközzel el akar rettenteni tőle. Régen levetkőztették az áldozatokat, közszemlére tették, leköpdösték. Ezek rendre kimaradtak, tovább él viszont a hiányos, a mostoha végtisztesség, a temető sarkában vagy a temetőn kívüli elhantolás. Az egyház minden áron életet akar menteni, s e cél szentesíti az eszközeit... Másként közelíthetem meg a kérdést az emberi jog, a személyiségi jog oldaláról, ez ugyanis kimondja, hogy minden embernek szuverén joga úgy leélni az életét, ahogy akarja. Az elmebetegekre vonatkozó törvény úgy fogalmaz, hogy a betegnek joga van visszautasítani az életmentő műtétet, és akkor ezt tiszteletben kell tartani. És joga van kioltania a saját életét, amikor úgy érzi, hogy ez az egyedüli megoldás. Mint suicidológus, ehhez csak azt tenném hozzá, hogy mielőtt valaki elkövetné e sajnálatos tettet, adjon magának egy percet, egy órát, egy napot, mert lehet, hogy az életét menti meg ezzel, s eközben kérje ki mások véleményét is. Kérjen segítséget, mert hátha más meg tudja mutatni a kiskaput a kerítésen, ami különben ott van, csak ő nem vette észre. Erre szolgálnak az úgynevezett segélyvonalak, SOS-vonalak, amelyek végén ott lehet a kátyúból kivezető emberi tanács.
- Vajon az elrettentés mellett más nevelőeszköze nem volna az egyháznak? Sokat emlegetik az orvosi praxisban a megelőzést mint követelményt...
- Minden olyan területen elvárható, ahol emberek sorsa intéződik, legyen az tanügy, egészségügy, kormányzat vagy egyház. Az öngyilkosság okai között társadalmi, lelki, biológiai tényezők játszanak közre. Egy jó pap ugyanakkor jó pszichológus is egyben, s tudja, hogy a temetési tilalommal nem a halottat bünteti, mert annak már mindegy, hanem az életben maradottakat kívánja elrettenteni. A gyónás nyomán adott penitencia, feloldozás mikéntje viszont már szolgálhatja a megelőzést. Ahogy a bajba jutott SOS-vonalon segítséget kér, a katolikus ember elmehet a paphoz, ahol meggyónja a válságát, s a feloldozás mikéntje jelenthet segítséget vagy nyomhatja le még jobban a víz alá. A katolikus papok esetében nagyon fontos a családokkal, az emberekkel való foglalkozás, ami már azért is elvárható, mert a papnak nincs családja, több ideje van a nyájával törődni.
- Ezek szerint létezne kiút?
- Helyzete válogatja. Mert sajnos, vannak a papok között is, akik öngyilkosságot követnek el. Egy papnak is meglehetnek a belső konfliktusai, amiket nem tud másképpen feloldani. Ha pedig még a hivatásos istenhit sem bizonyul elegendő féknek, miként lehessen elvárni azt, hogy másokat megmentsen, amikor saját magát nem tudja megmenteni? Mert esendőek vagyunk mindannyian, a papok is emberek, az orvosok, a miniszterek is. Csak így tudom őket látni: olyanoknak, akik nem mindig tudnak a helyzet magaslatán állni.
Kérdezett: Cseke Gábor
*
Öngyilkosság harmadszor
Bodor Pál / Diurnus blogjában találtam az alábbi, 2007. november 28-i bejegyzést. Döbbenetesen idevág, kölcsön is veszem:
Blog-regényt?
Egyre visszavonultabban élek. Alig mozdulok ki. Közel laknak jó barátok, alig látom őket. Csak melózok. Tiszteletbeli valamije vagyok egy egyesületnek - oda is nehezemre esik nagyritkán beugrani.
Hajdani szereplési vágyam a visszájára fordult. Az se érdekel, szidnak avagy dicsérnek a hátam mögött. Tökmindegy, hisz a szavak múlandók. S az emberek is. Ki emlékszik a hetvenes években öngyilkos Szőcs Kálmán marosvásárhelyi költőre? Miért választotta a halált Dr. Csendes Zoltán, az egyesítésig a Bolyai helyettes rektora, és miért követte őt a felesége? Ki gondol gyakran s elmélyülten Szabédi Lászlóra, aki a vonat elé vetette magát ’59-ben? (Ötvenhat őszén mondott döbbenetes beszédét - ott voltam - nemrég tettem közzé.) Miért vetette le magát a toronyház tetejéről Nagy Kálmán? Remek Kalevela-fordításának még csak az elejével készült el - s oly kiváló volt, hogy azonnal közzétettük a Téka-sorozatban. (Kalevala földjén, 1969.) Fölkérésemre írta meg Kis magyar nyelvtankönyvét, s fordította le a Horizont-sorozatnak Martti Larni Szép disznópásztorlány című regényét…
Szilágyi Domokos is, Hervay Gizi is, anyám is öngyilkos lett. Erdélyben akkoriban sokan ölték meg magukat, sokat gondolok rájuk mostanában. Erik is, Majtényi, így halt meg - igaz, súlyos beteg volt. Ma se tudom, Tamás Marival tudatos szándéka végzett, vagy a tragikus véletlen? De e nevek közül hány hangzik ismerősen Budapesten?
Nem, dehogy, eszembe sincs önkéntesen meghalni. De abba kéne hagynom már ezt a felszíni bugyborékolást, még ha (mindenek ellenére) halálosan komolyan vettem mindig, ma is a baloldaliságomat s anyanyelvi elkötelezettségemet. Talán ezeknek a korai halottaknak kellene ajánlanom egy új regényt. Ha még van bennem annyi szellemi és érzelmi energia, amennyi nélkül hozzálátni se érdemes. (Utolsó új kisregényeim a Szépirodalminál ’89-ben jelentek meg…) Avagy blognyi folytatásokban, ide írjam meg? Nem. Talán nem itt kell egészen föltárulkoznom. Bár…
November utolsó napján a 945. blogom jelenik meg - egy 945 oldalas regényben már mindent elmondhat az ember. Meglátjuk.
Bodor Pál
*
Öngyilkosság negyedszer
Szerencsére, van akit nem hagy el az akasztófa humora a legnehezebb pillanatokban sem. Ilyen ritka emberpéldány Svejk, a derék katona szülőatyja, Jaroslav Hasek, akinek derűs, témába vágó humoreszkjével oldanánk fel az előzmények miatt ránk telepedett komorságot.
Az öngyilkosok számára készült mentőövek története
Prágában sok ember veti magát a Moldvába a hidakról. Ugyancsak Prágában létrehoztak egy lakásreform-bizottságot a városházán. Egy bizottságnak a külföldet kell járnia, hát ez is járta. És mivelhogy mi már ilyen balszerencsések vagyunk, hát ahelyett, hogy a küldetésüknek megfelelő tapasztalatokkal tértek volna haza, vizsgálódásuk tárgyával éppen ellentétes tapasztalatokat hoztak. Talán már kétségbeestek afölött, hogy Prágában a lakásreform nem egykönnyen valósítható meg, s talán e kétségbeesésből kifolyólag, és rádöbbenve, hogy képtelenek utánajárni annak, aminek kellett volna, esetleg már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztak, s ez a tény irányíthatta figyelmüket ama berendezésekre, amelyek az idegen városokban arra az esetre szolgálnak, ha valaki beleveti magát a vízbe.
Így történt, hogy eredeti szándékukkal teljesen ellentétes eredménnyel tértek haza. Lakásreform helyett minden egyebet hoztak, ami az öngyilkosok javát szolgálja. A dolog azonban ennek ellenére összefüggésben van azzal a bizonyos lakásreformmal. Ha például valaki nem tudja kifizetni a lakbérét, beugrik az egyik hídról a folyóba. A lakásreform megkívánja, hogy ezt az embert kimentsék, és megmentsék ama modern eszközökkel, amelyekről külföldön szereztek tudomást.
Ezek az eszközök elsősorban a kifejezetten öngyilkosok számára készült mentőövek, s így amikor a bizottság tagjai hazatértek, elhatározták, hogy ilyen mentőöveket kell elhelyezni, a hozzájuk tartozó kötelekkel együtt, az összes prágai hídon, valamint a két part teljes hosszában, hogy oda lehessen dobni őket ama öngyilkosoknak, akik azzal a szándékkal ugrottak a folyóba, hogy felakasszák magukat.
Az ügyet áttették egy rendkívüli bizottsághoz, s az nyomban és sebtiben, s a vállalt ügy szempontjából fontos, nagyszerű bankettet rendezett.
A bankett után jött a kijózanodás. Tárgyalgatni kezdték, hogyan is kellene a dolgot megcsinálni. Elhelyezni a drága mentőöveket csak úgy, minden felügyelet nélkül, hogy bárki hozzáférhessen, nyilván illuzórikus, hiszen csak egy-egy mentőöv kötele több mint 24 koronába kerül.
Sejtették: előfordulhatna, hogy akadnak olyan önfeláldozó mentők, akik a köteleket mentőövestül ellopnák.
A következő ülésen tehát elhatározta a bizottság, hogy különleges szekrénykéket kell rendszeresíteni, amelyeket be kell építeni a hídba, pontosabban a híd mellvédfalába, de úgy, hogy azért ki lehessen nyitni őket. A szekrénykulcsokat eredetileg a városházán kívánták őrizni.
Később ezt az ötletet olyan értelemben módosították, hogy meg kell állapodni a rendőrkapitánysággal az ügyben, ami meg is történt.
E megállapodás után kimondták, hogy a hidakon elhelyezett mentőeszközök szekrényének kulcsa a legközelebbi rendőrnél lesz.
A rendőrség összes tagjának kihirdették, hogy annak a rendőrnek, aki a legközelebbi, ki kell nyitnia a szekrényt.
A dolog fölöttébb észszerű volt, de az is fontos volt, hogy következetesen hajtsák végre, s így ne kerülhessen sor semmiféle összeütközésre a rendőrkapitánysággal.
A mentőövet és kötelet tartalmazó szekrényekre mindenütt ráfestették a következő feliratot:
„Kulcs a legközelebbi rendőrnél!"
Az előírásokat pontosan be kell tartani, s miképpen azt Krátky úr esete bizonyítja, ez a rendelkezés egészen szokatlan mértékben vált be.
Krátky úr, dolga nem lévén, már hosszabb ideje figyelte a prágai hidakon, hogy hogyan ugrálnak az öngyilkosok a vízbe.
Észrevette az új biztonsági berendezéseket is, s nagyon örült annak, hogy beválnak.
Egy péntek este éppen a Károly-hídon ballagott, amikor egyszerre csak észrevette, hogy Nepomuki Szent János szobránál egy ismeretlen nő, nyilván a szent nagy tisztelője, belevetette magát a vízbe.
Habozás nélkül a Křižovnici térre rohant a hídról, ahol jelentette az esetet a rendőrnek, felszólítva őt, hogy a kulccsal szaladjon a híd mellvédjébe falazott szekrényhez, s vegye ki belőle a mentőövet.
- Hol ugrott be? - kérdezte a rendőr, ismerve az előírásokat.
- A Nepomuki Szent János-szobornál.
- Akkor nem tehetek semmit az ügyben - mondta a rendőr -, mert az előírás így hangzik: A kulcs a legközelebbi rendőrnél van. Ebben az esetben viszont a legközelebbi rendőr a Malá Strana-i kapunál található, a híd túlsó felén. Ahhoz kell mennie a kulcsért, nem én vagyok a legközelebbi.
Krátky úr tehát rohant a Malá Strana-i kapuhoz, de a rendőrt csak a Radetzky-szobornál találta meg.
- Hohó, kedves barátom, nem én vagyok a legközelebbi, ebben az esetben a Křižovnici téren levő kollégám az illetékes.
Rohant hát ismét vissza, s rendőrét most a Károly utcában találta meg.
A rendőr nevetésre fakadt.
- Azt mondja, hogy a Radetzky téren volt a kollégám? Hát akkor ő volt a közelebbi, nem én. A szabály, az szabály. Csak szaladjon vissza hozzá.
Teljes három napig futkosott Krátky úr a rendőrök után, közben háromszor be is kísérték, de még most sem tudja, hogy tulajdonképpen melyik rendőr a legközelebbi.
(Fordította: Hosszú Ferenc. In: Jaroslav Hasek: Dekameron, Európa Könyvkiadó, 1975)
Illusztráció: Keller Emese karikatúrája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése