Valahányszor összetalálkozunk - utcán, előadáson, közös rendezvényen - a csíkszeredai ismert pszichológusnő mindig kedvesen mosolyog. Nem csak rám: mindenkire. Azt hittem, ez valami mázféle, ami kijár minden emberfiának, amolyan előlegfélének (lásd az ártatlanság vélelmét...), amit aztán az élet a továbbiakban kellőképpen leszabályoz.
Nekem mostanig csak a mosoly jutott, és ez hízelgő. De tudom, hogy a derűs hölgy homloka mögött megfontolásra érdemes gondolatok fészkelnek. Páciensei mindezt nálam hatványozottabban tudják, ezért is vesznek részt nagy számban az olyan találkozókon, amelzeken pszichológusasszonyuk egy-egy könyvének bemutatása a tét. Mesélő kedve, úgy tűnik, lankadatlan, s élőszóban talán magával ragadóbb - az írásbeliség fegyelme helyenként feszélyezi.
Az önpusztító lélek c. kötetének megjelenése után interjút készítettem vele. Sokmindent tanultam az alatt a másfél óra alatt, amíg a lelkek ismerőjét hallgattam.
A művész világmegváltó tette maga a mű lehet
Albert Ildikó pszichológus az optimizmusra esküszik
(Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2007)
A Pallas-Akadémia Könyvkiadó 2006-os termésének egyik – mindenek előtt a szükségesség, az olvasói hasznosság szempontjából – kiemelkedő darabja Albert Ildikó Az önpusztító lélek című kötete, amely sikerkönyv anélkül, hogy irodalom vagy egyáltalán könnyű olvasmány lenne. A roppant tág téma miatt a könyv helyenként vázlatos, egy későbbi kiadás kiegészítésre szorul, viszont a problémafelvetés sokoldalúsága továbbgondolásra ösztönöz. Ezért beszélgettünk el - könyve gondolatmenetének meghosszabbításaképpen - a szerzővel.
- Könyve végén, egy kurta zárófejezetben, megingathatatlan optimizmusából fakadóan, bizakodását fejezi ki, hogy az ember mégis rátalál a határozott önépítés útjára és legyűri önpusztító hajlamai kiélésének késztetéseit. Melyek ezek a hajlamok, és miért az optimizmus?
- Amit a könyvemben elmondok, az nem más, mint egyszerű, mindennapi lelki funkciók és azok különböző aspektusainak bemutatása, amelyek bizonyos helyzetekben, bizonyos karaktereknél és személyiségeknél önpusztítóak lehetnek. Olyasmiről van szó, mint például az előítélet, a negatív gondolkodás, az aggodalom, a fel nem ismert érzelmek, a negatív érzelmek, az elhanyagolt lélek, a félelem és a szorongás, a kedélytelenség, a függőség és még nagyon sok egyéb, ahogy az a tartalomjegyzékben nagyjából szerepel is. Hangsúlyoznám, hogy ezek nem vétkek és nem bűnök, egyszerűen létező jelenségek, amelyek akaratunktól függetlenül is hatnak, s elsősorban annak ártanak, annak az életét-lelkületét rombolják, aki valami módon a csapdájukba esik. Kézenfekvő példa azé az emberé, aki minden elvárásnak kínosan igyekszik megfelelni. Igen sokszor egy darabig állja is a sarat, de a végén belegebed az erejét meghaladó lelki terhelésbe. Vagy a bizonytalan emberé, aki sose mond véleményt, visszahúzódik és nem csak elfogadja, hanem ki van szolgáltatva mások irányításának, döntésének. A helyzetet ráadásul tovább bonyolítja, hogy említett tulajdonságokat a társadalom pozitívan értékeli, s nem hogy fékezné az egyén túlbuzgalmát, még díjazza is!
- Akkor most ítéljük el ezért a társadalmat?
- Megállapításom ugyanúgy tényszerű, mint az önpusztító jelenségek megléte. Végül is az emberen múlik, ha túlhajt egy bizonyos irányban. Meg aztán számos esetben az egyént nem is zavarja az, ha például irányítják, mindent megoldanak helyette, neki meg csak egy visszafogott, végrehajtói szerep jut. Elfogadja a helyzetét és ezzel fel is oldotta saját belső konfliktusát, az önpusztítás mint olyan – elmarad! Az egyén akkor lesz önpusztító, ha saját hajlamai, helyzete, képességei, neveltetése, szokásai gyenge m egbirkózási képességgel (divatos kifejezéssel: coping-gal) társulnak, aminek következtében adott pillanatban összecsapnak a feje fölött a hullámok, rosszá válik a közérzete és elkezd tüneteket produkálni: ezek jelzik, hogy tenni kell valamit.
- A könyvébe bedolgozott, kellően irodalmiasított, praxisából származó esetekből az olvasható ki, hogy azok szinte kizárólag középosztálybeli, vagy oda bejutni vágyó emberekről szólnak. Értsük ezt úgy, hogy az önpusztítás átka őket érintené a leginkább?
- Példáim magánpraxisom tapasztalatain alapulnak, kezeltjeim pedig elsősorban azokból kerülnek ki, akik felismerik a pszichológusi munka fontosságát, illetve meg is tudják, pontosabban érdemesnek tartják megfizetni azt. Ilyen szempontból hiba lenne a fenti következtetést levonni. De tény, s magam is tapasztaltam, hogy a hagyomány- és szokásrendet őrző vidéken, falvakon az önpusztító lelki jelenségek kevésbé működnek. Közülük azok jutnak el hozzám, akik egy ilyen jól szabályozott közegből kikerülnek, életmódot váltanak, faluról városra költöznek munkásnak vagy értelmiséginek. Ezen kívül pedig azok, akik világos normarendszer nélküli közösségekben élnek. Az anómia – sajnos jellemző társadalmunkra és különösen a középosztályra, amely mifelénk rendkívül sokszínű, heterogén. Az értékbizonytalanság pedig jó táptalaja a nem egyszer tragikus megcsúszásnak.
- Kulturális melléklet lévén, megkockáztatjuk: mennyire van gyakorlati rálátása az értelmiségi réteg, különös tekintettel a művészek életvitelének önpusztító mozgatórugóira?
- Alapos rálátásom nincsen a kérdésre, bár azért vannak barátaim, ismerőseim, akik olykor mint szakembertől kérnek tőlem segítséget. Tapasztalatom lehet hogy egyoldalú, de a generációmbeli elitben – bizonyos alkoholfüggőséget leszámítva – nem látok különösebb gyötrődést. Problémáik jobbára magánéleti gondjaik miatt vannak, mint mindenki másnak. Az alkotás, mint olyan nem igazán lehet számukra önpusztító, hiszen az írónál, a festőnél, a zenésznél stb. ez meglehetősen erőteljes függőségként jelentkezik ugyan, de ez ugyanakkor a vérbeli művésznél felfokozott örömet, kielégülést hoz, tehát alapvetően pozitív szenvedély. Önpusztítóak lehetnek viszont azok az eszközök – most csak az alkoholt említem, de egyéb, egészségre káros ösztönzők is léteznek -, melyek az ihletett ajzottságot, a lazán könnyed képzettársításokat kiprovokálják az alkotóból. És bár nincsenek statisztikák e jelenség méreteiről, meglátásom szerint az alkoholizmus nem nagyobb méretű az elit esetében, mint bármely más rétegnél.
- Sokat hangoztatott „népbölcsesség” szerint minden zseni, minden nagy művész többé-kevésbé őrült (nincs ki a négy kereke, ütődött, nem normális stb.). Mennyi ebben az igazság és mennyi az előítélet? Valóban őrültnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy hitelesen szólhasson embertársaihoz?
- Lombroso lelkén szárad ez a fajta ítélet a szellemi alkotó felett. Ő volt az, aki kijelentette, hogy a zsenit csak egy lépés választja el az őrülttől. Ami egyféleképpen igaz is, meg nem is, arra viszont mindenképpen jó volt, hogy előítélet legyen belőle. Ez pedig azért tudja tartani magát, mert a közvélekedés viszonya a mássághoz – ami az alkotó ember életvitelében, gondolkodásmódjában stb. megnyilvánul – erőteljesen előítéletes. A művész hiperérzékenysége, amely összefüggések, igazságok, jelenségek felismerésére és megfogalmazására teszi őt képessé, zavaróan hat a mindennapi emberre. Innen származhat aztán a köztük lévő konfliktus is: a művész úgy érzi, nem tud annyit tenni, amennyit szeretne, nem fogadják el jelzéseit, nem értik őt meg, igazságaira fütyülnek. S ha fokozottan hiányzik belőle az alkalmazkodó képesség, ha saját másságát nem tudja kezelni, akkor könnyen meghasonlik. De ez már nem az önpusztítás esete, bár azzá válhat. Ha végignézünk csak a világirodalom történetén, a legnagyobb írók esetéből kitetszik, hogy nekik sikerült az alkotáshoz szükséges megfelelő személyiséget kialakítaniuk maguknak. Itt most csak Thomas Mannt említem példának, aki kiválóan belesimult a polgári létbe, úgy hozta létre zseniális műveit. Vagy Tolsztojt, akit hidegen hagyott mindig, hogy környezete miként vélekedett róla.
- Hogyan lesz hát akkor hiteles egy művész, hogy oda is figyeljenek rá?
- Válaszom 2006 Romániájára érvényes. Szerintem akkora eltájolódás van az emberek fejében, hogy azt sem tudják, mit h, mire reagáljanak. Ebben a társadalomban élve bármit ki lehet mondani, de sajnos, bárki bármit el is hisz, vagy éppen hogy nem hisz el semmit. Az elmúlt 17 esztendő ide sodort el bennünket, vagy legalábbis a lakosság egy igen széles rétegét. Létezik egy általános alapfélelem, de nem a kimondott vagy kimondatlan igazságoktól, hanem a léttől, a holnapi naptól, az általános bizonytalanságtól. Egy elbizonytalanodott társadalomban pedig a művész, az értelmiségi mit tud megfogalmazni? Igazságokat nyakon csípni ő is képtelen, s annak sincs sok értelme, hogy bemutassa, illusztrálja azt, ami van. Tévedés a kritikus szellemet eluralkodni hagyni, mert az súlyosan önpusztítóvá válhat. Ráadásul a kritizáláshoz nem kell művésznek lenni. Én úgy gondolom, hogy a művésznek és általában az elit értelmiségnek új rendet, új bizonyosságot kell(ene) teremtenie . Ami nem kis feladat, de azzal, hogy alkot és értéket hoz létre, tulajdonképpen egy támpontot, egy lehetőséget villant fel az emberek előtt: valamit, ami kézzelfogható érték. Ma ezzel lehet hatni: a művész világmegváltó tette maga a mű lehet.
- Erről jut eszünkbe: tervez-e a közeljövőben újabb könyvet írni/kiadni?
- Föltétlenül szeretnék írni az érték és az ember viszonyáról, az értékrend fontosságáról a társadaléletben. Mindig is szerettem volna megváltani a világot. Sosem árt megpróbálni. Az is izgalmas, engem jó ideje foglalkoztató téma, hogy miért mennek az emberek pszichológushoz. Az általam megtapasztalt, begyűjtött válaszok egészen meglepő és minden bizonnyal vitát kavaró következtetésekhez vezetnek. Vázlatok, mappák, megfogalmazott oldalak, esetek már gyűlögetnek hozzá. Előrehaladott állapotban van Gondolkodó év c. kéziratom, amelyben az év minden egyes napjára egy tetszőleges reflexiót, feljegyzést, eseményt stb. rögzítenék, együttgondolkodásra serkentve az olvasót. És jó lenne megírni egy regényt is. 14 éves koromban már írtam egyet, de egy vásárhelyi tanár akkor úgy ledorongolta, hogy hosszú időre elment a kedvem a regényírástól. Talán most azt is meg merném próbálni...
Névjegy:
Albert Ildikó (sz. 1955, Szászrégen) 1978-ban diplomázott a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán. Moldvába helyezték gyógypedagógusnak. Beszédjavítással és munkalélektannal is foglalkozott. 1986-tól a csíkszeredai megyei kórházban dolgozik klinikai főpszichológusként. Eddig megjelent munkái: Mindennapi lelkünk (Pallas-Akadémia, 2003), Az önpusztító lélek (Pallas-Akadémia, 2006). Egy görög, egy török (Útirajzok. Pallas-Akadémia, 2008)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése