Kis, igénytelen füzet kínálkozott le még a nyáron a könyvtárpolcról, talán éppen a rudimentáris, brosúrára emlékeztető, ágrólszakadt kinézete keltette föl az érdeklődésemet, no meg a címe, amit – mint kiderült – Ágh István költőtől és műfordítótól kölcsönzött a szerkesztő Koczkás Sándor. Aztán már elég volt kézbe venni a könyvet, s mintha magamagától, már fedte is fel nyilvános titkát: 1993-as alkalmi kiadványról van szó, az Egerben éppen akkor tartott III. Finnugor írótalálkozóra készült, meglehetősen adminisztratív eszközökkel.
A szerkesztő utószóban magyarázza a bizonyítványát, miért is sikerült a finnugor költészetet bemutatni hivatott antológia ennyire hiányosra és alkalomszerűre. Az anyag begyűjtését és kiválogatását ugyanis rábízták minden egyes tag-írószövetségre, amelyek – ismerjük a bürokrácia akadozva működő áttétjeit – számos esetben felületesen, nem egyszer formálisan válaszoltak a felkérésre, lehetetlenné téve bármely kritikai, szelekciós elv érvényesítését. Így a kötet költői színvonala egyenetlen, adatai hiányosak, a költőkről nem tudunk meg majd semmit, az általuk képviselt költészet állapotáról ugyancsak nincs tudomásunk. Kapunk viszont egy versgyűjteményt, legtöbbször orosz és magyar nyelven, illetve azon finnugor népek esetében, ahol létezik anyanyelvű irodalom, az illető nyelven is.
Tudomásul véve mindeme korlátokat és hiányokat, a félig üres pohár szindrómáját alkalmazva azokhoz csatlakoztam, akik azon örvendeznek, hogy a pohár még félig tele van (értsd: nincs veszve minden), s kíváncsian át- és átolvastam a 16 finnugor nép költészetéből nyújtott nem mindennapi ízelítőt. Mindenek előtt annak örvendeztem, hogy a verseket remek magyar költő-műfordítók – Ágh István, Bede Anna, Bella István, Gombár Endre, Képes Géza, Rab Zsuzsa – tolmácsolták, de annak is, hogy a finnugor írórokonság ennyire tudatosan keresi és ápolja a családi kapcsolatokat, s ezek az önmagukban kicsinynek, már-már elenyészőnek bizonyuló népek egymásba kapaszkodásából milyen életrevaló intézményrendszer született.
Nemrég, a június végén befejeződött Finnugor Népek V. Világkongresszusára a nyugat-szibériai Hanti-Manszijszkban került sor, a VI-at pedig Magyarország vállalta magára 2012-ben. Ez a rendezvény mindenek előtt átfogó problémákat tárgyaló politikai-gazdasági fóruma a finnugorságnak és azon államoknak, melyek területén e népek élnek.
A Nemzetközi Finnugor Kongresszus viszont elsősorban tudományos fórum, 1960-ban indult el Budapestről, és ötévenként került megrendezésre. Az első kongresszusokon kizárólag nyelvészek találkoztak, majd csatlakoztak hozzájuk a filológusok, később pedig a néprajzosok, régészek, antropológusok, és legkésőbb a történészek. Az utolsó, a X. kongresszust Joskar-Olában, a mari fővárosban tartották, s ugyancsak onnan indult útjára 1989-ben a finnugor írótalálkozók sorozata, amelynek utolsó, IX. rendezvényét a karéliai Petrozavodszk látta vendégül 2006-ban, a következő, a jubileumi találkozót pedig ismét mari földön rendezik meg. A finnugor társadalmak, a tudományosság és a kultúrák cseréje tehát következetesen folyik, ez a kis fehér kötet ebben az adatsorban kapja meg a maga valós értékét is.
Külön érdekesség, hogy a moszkvai Magyar Kulturális, Tudományos és Tájékoztatási Központ hivatalos honlapjának beszámolója szerint Petrozavodszkban a legnagyobb sikert a 27 éves Iancu Laura aratta, aki a csángó nyelvű irodalomról tartott előadást. Az elnöklő Armasz Misin karél költő a húsz perces előadás végén meg is jegyezte: “Csendesen is lehet nagy dolgokról beszélni.”
(Erről vall az alábbi finnugor versválogatás is.)
*
Aki persze idegenkedik az úgynevezett halszagú rokonságtól - ma is vannak számosan, akik sürgősen felülvizsgáltatnák, sőt semmisnek mondják ezt a fajta nyelvi eredeztetést, azoknak nem mond semmit ez a bejegyzésem. Akik viszont szeretik megadni a módját mindannak, ami a "megismerés" címszó mögött bújik meg, azoknak valódi csemege lehet e kisantológia.
Cseke Gábor
Manysi (vogul)
Andrej Tarhanov
HOLLÓ
Tajga mocsára virágot bontott.
Micsoda titkot rejt e lepel?
Virágzik a víz. S az öreg holló
kortyolni abból semmit se mer.
Villám-szilánkok sütnek szeméből.
Mióta megvan, sohase rest,
háromszáz éve jósol merészen
balsorsot másnak, keservetest.
De ma, érezvén: közel a vége,
kitisztult vészes tekintete,
felhőkre, fákra, virágra, rétre
mintha először tekintene.
Hallván madárkák halk áriáit,
s hogy peng az ág, mint sok-húru lant,
meglátta, hogy a vízen virág nyit,
és csodálkozott,
és lezuhant.
(Bede Anna fordítása)
***
Nyenyec (jurák-szamojéd)
Jurij Vella
MÁR CSAK SZÍVEMBEN ÉL A DAL
Ennyi az egész.
Elmentél. Messzire.
Rénfogatod sem
Ködlik már a távolban.
Csak itt-jártod nyoma,
Csak suttogásod,
Csak ajkad íze.
Karom mellemre szorítom,
Ki ne ugorjon a szívem,
Úgy dübörög.
Ím a hófúvás
Befújja szánod nyomát.
Száncsengőd jégcsap-csörgés.
A szél a tundrába szórja a hangod,
Lefagyasztja
Arcomról
Lágy csókjaidat.
Már csak halántékom lüktet.
Már csak szívemben visszhangzik a dal.
Ennyi az egész,
Ami megmaradt
Belőled...
És még a vágyakozás
A feléd vezető
Ösvényre.
(Bede Anna fordítása)
***
Komi (komi-zürjén)
Viktor Nápalkov
ESŐ UTÁN
Zuhog az eső, annyi szál
Hullik, az Istent elfedi.
Felhőit feji most a nyár,
Hogy a föld szomját oltaná.
S ha esőlével eltelik,
Nagy kékség kerekül megint.
Fenyvesben gomba, rengeteg,
Nedvdús bogyók a bokrokon.
Málnaizű csönd, sűrüdött
Levegő, merni is lehet.
Átázott erdő gőzölög,
Mint a borju elles után.
(Ágh István fordítása)
Alekszandr Nyekraszov
ALSZIK A HOLD...
Alszik a hold, mint arany medvebocs,
Hűti lelkem a hűvös este.
Ami elveszett, miként kimondatott,
Az ember soha ne keresse.
„Bánod vagy nem, már nem tekinthetsz vissza,
Bánod vagy nem, vissza nem mehetsz."
E fölismerés hányszor áthasítja,
Akár a kés éle szívedet.
A harmatcseppek nagy könnyek, ragyognak,
Alvadt felhő, pólya sebeden.
Bármit hoz rád a nappal, majd a rosszat
Betakarja az éj hüvösen.
Biztos emiatt járkálok a fenyves
Szűk ligetén, réten baktatok.
Apróra tépdesem, mi eddig eltelt,
S várom a szép, felkelő napot.
Ami elveszett, miként kimondatott,
Az ember soha ne keresse...
Mint összegömbölyödött medvebocs,
A hold az én magányos lelkem.
(Ágh István fordítása)
Vlagyimir Tyimin
GYERMEKKOROMBÓL
Bár erről senkinek se szóltam,
Megint utazom gondolatban.
Egy füzetlapra följegyeztem,
Hogy a városban mit kell vennem.
Új pipát Prokopij papának,
Jó szánkót csinált nekem télen.
Nasztya nénémnek friss kalácsot,
Mesék tudója: hadd meséljen.
Gris Vászjának a könyv a minden.
Bár őt még soha nem szerették,
Hagyja, hogy mi, csintalan kölykök,
Fájáról csórjuk a cseresznyét.
Madársípot is kéne venni,
Nikita vadász örül annak.
Mifelénk jó: gyereknek lenni,
Hol ily kedves emberek vannak.
(Bede Anna fordítása)
Jurij Vaszjutov
A NAGY FENYVES
Itt erdő volt. Vadakkal, madarakkal.
Itt lucfenyők közt lejtett a patak.
Itt a hermelin táncát is láthattam.
Vittem vad bazsarózsa csokromat.
Itt fenyőfák — születésnapi gyertyák.
Százévesen se lettek öregek.
Lapályon csöpp láp. Ha lófogat nincs már,
Leszedetlen a rengeteg szeder.
Amott meg a tó. Vadhattyuk hazája,
Bogyó- s gombától mind elégedett.
Szórtuk nekik a szedret marékszámra.
Szemfájdultig néztük szépségüket.
Minap a Nagy Fenyvesben újra jártam.
Neve maradt. Tuskó tuskó után...
Patak nem lejt. Mély medre is kiszáradt,
Pinty sem feni görbe csőrét a fán.
Lápra léptem. Szandálban is lehetne.
Egyetlen szem tőzegszeder akadt.
Én nem álmodtam ifjúságom erre,
Volt az a tó, láttam a hattyukat?
(Ágh István fordítása)
***
Udmurt (votják)
A. Kuznyecova
MI VAGYOK?
Kanca vagyok —
majd összerogyok terhem alatt.
De bírni kell, mert ezért tartanak.
Bárány vagyok —
Ifjú kosok engem körülvesznek,
döfkölődnek, ugrálnak, bégetnek.
Tehén vagyok -
Borjaim világra hozom,
tejem gazdámnak ajándékozom.
Gyíkocska s kígyó vagyok,
virág és madár vagyok,
S ha szépségemnek csodálói vannak,
örülök annak.
És asszony is vagyok, emberként élek,
s bár hihetetlen —
Megfér bennem az összes élőlények
minden türelme
és veszedelme.
(Bede Anna fordítása)
***
Mari (cseremisz)
Valentyina Iziljanova
Ó, HA TUDTAM VOLNA!
Mért törtem le a zelnicét,
hogy virága legyen tiéd?
Elszállt a csalogány - miért?
Ó, ha tudtam volna!
Mért ittam kora tavaszban
nyírfalevet, mert szomjaztam?
Nem tudtam: könnyeit ittam.
Ó, ha tudtam volna!
Mért szedtem annyi meg nem ért
bogyót, keserű berkenyét,
mért is szívtam fanyar levét?
Ó, ha tudtam volna!
Mért ültettem be ostobán
lombos kertemet oly korán?
Hiszen jöhet még fagy talán.
Ó, ha tudtam volna!
Mért tártam fel vajon neked
olyan nyíltan a szívemet?
Közönyös volt tekinteted.
Ó, ha tudtam volna!
(Rab Zsuzsa fordítása)
Alekszandr Szelin
EGY MAGYAR VÁROSBAN
A város szélén hagytuk a kocsit
és nekivágtunk Pécsnek gyalogszerrel.
Oly szép minden, hogy vétek lenne itt
beteríteni benzinfellegekkel.
Ős épület, fémmel fedett tetők,
a csúcsa mintha arany kopja lenne.
A magyar lány, idegenvezetőnk:
— Kívül is szép, de belül van a lelke.
Belépünk. Csupa fény, láng az egész,
mintha maga a szépség égne benne.
Varázslat. Mintha az arany s a réz
egymáshoz csendülne és énekelne.
Orgona zúg. És szívem megdobog:
felzeng a dallam, nagyon ismerősen.
Európa közepén ámulok:
cseremisz dallam. Vagy csak képzelődtem?
(Rab Zsuzsa fordítása)
***
Mordvin (moksa)
Ilja Gyevin
KÉKIA
Kékiában kék az ég, és
Kéklő kék a levegő.
Kékiában kék a lég, és
Kék kalászos a mező.
Kékiában minden szín kék,
Házak, kertek és tavak.
Kéken surrannak a cinkék,
S kék ködökben alszanak.
Kék a szerelmesek szeme,
Kék a mosoly, kék a szó.
Kékiában kék a zene,
Kék az eső, kék a hó.
Kékiában kék a tavasz,
Kék az ősz, kéklő a nyár,
Kék estéken kéken havaz,
Kéklőn hull a holdsugár.
Kékiában nyár szakában
Kék a dél, a forróság.
Jöjjenek mind Kékiába,
Kik e verset olvassák!
Szülőföldem, kék virágok,
Kék verőfény, kék csoda...
Nektek is van Kékiátok,
Kiki siessen oda!
(Bede Anna fordítása)
***
Inkeri költészet
VASÚT
Hatalmas halmokat raktak,
egyengettek földet, erdőt,
hidakat húztak mocsáron át,
folyókon is átvezettek.
Utat tettek tetejébe,
egyeneset, hosszú pályát.
Halmokat hamar elhordtak,
hosszú hidakat kihúztak,
utat akárha szőnyeget,
vasalt szalagot, egyenest,
kézzel készített szőttest.
Vasból csinálták a sínpárt,
fenyőből a talpfát hozzá.
Mozdony mozgott a síneken,
vaskeréken gurult végig,
füst pöfögött kéményéből,
szikrákat sziszegett bőszen,
tutúlt mint farkas a vadonban,
fütyült mint szél a fedélzeten,
harsogott mint szilaj vihar,
hajót veszejtő zűrzavar.
Kazánjában vizet forralt,
fahasábot falt nagy rakást,
kőszén gurult le garatján.
Ment a mozdony egyenesen,
fogyott az út már alatta,
robogott mint a szélvihar,
röpült, akár a sasmadár,
árut vitt, mi vinnivaló,
elvitte végre az embert,
utána elvitte kovácsát,
utaztatta a mesterét.
(Gombár Endre fordítása)
***
Lapp
Nils-Alsak Valkeapää
MÉRT TISZTELEM AZ ÖSI SZÁMIFÖLDET
Én tisztelem az ősi Számiföldet
De idegenek jönnek és papírokat mutogatnak
amiket ők maguk írtak
És még ha újakat irogatnának is
mit értenek ők a mi világunkhoz?
Minden dombon a mi apáink
raktak tüzet
az ő lábuk hagyott nyomot
minden kövön
Itt éltek s haltak őseink
Itt élünk mi is
ma még
A LÉT CSODA
A lét csoda
A minden talán semmi
káprázat
lidércnyomás
A napsütés alatt
az élet - gondok
a teljesség — álom
(Bede Anna fordításai)
***
Finn
Pekka Lounela
SZÉL SÖPÖR VÉGIG...
Szél söpör végig a tengeren,
nem rezzen tükre.
Eső zúdul az erdőre,
nem áznak levelei.
Vihar tépi a földeket porrá,
vízár fojt meg magot és pelyvát.
Az utolsó előtti nemzedék
számítógépei mögül döbbenten mered.
(Gombár Endre fordítása)
***
Észt
Paul Eerik Rummo
HÉTKÖZNAPI BOLOND
Nézz a tükörbe, ha borotválkozol,
vagy ajkad rúzsozod. Pillants oda,
ha tükröd előtt elmégy. Te, te magad
akarva-akaratlan, tudva-tudatlan
magad vagy a hétköznapi bolond.
A leghétköznapibb. Sok van ilyen,
Mindenki szinte. Rajtuk nyugszik a föld
és részben az élet. A bolond világ
s annak még bolondabb része: az emberi élet.
Borotválkozva már régen
nem csúszik meg a kezed. S mikor elmégy
tükröd mellett, pillantásod se rebben.
Kétségtelen: bolond vagy. Hétköznapi bolond.
Ilyenek vagyunk szinte valahányan,
akik nem bolondmódra bolondok,
vagy akikben még mindig
nem lobbant fel a megvilágosodás.
(Rab Zsuzsa fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése