2008. szeptember 15-i bejegyzésemben (Szávuly Attila regényes halála) egy igen tehetséges, fiatal prózaíró ígéret tragikus történetét mondtam el, dióhéjban.
A Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatán feltűnt Levinschi Szávuly Attilától most váratlanul előkerült négy egyperces, amelyeket közvetlenül a pályázat végén juttatott el hozzánk, de a versenyszabályzat szerint már nem vehettek részt az értékelésben. A lap Szabad szombat c. mellékletében jelentek meg 1994. május 28-29-én, pályázaton kívül, az alábbi megjegyzéssel: "Szerző a lap Előszoba pályázatán prózai munkáiért dicséretet kapott. Most közölt egyperceseit a pályázat lezárása után küldött írásaiból válogattuk. " Az egypercesek jól jellemzik szerzőjük különös, ezoterikus hangvételét, tehetségének átható erejét. Melegen ajánlom karácsonyi-évvégi olvasmánynak... (Cseke Gábor)
Silencio
Megrázó, nyugtalanító, ijesztő érzés valakinek a szépen elrendezett, rendbe rakott holmijai közt kutatni, keresgélni, a kíváncsiság, vagy a rutin, vagy éppen az unaloműző keresgélés csap át az iszonyat egy enyhébb, megnevezhetetlenebb formájába, mikor a hátgerinc mentén végigömlő, szorongó érzéssel egyidőben megérezzük, hogy akinek a holmijai közt kutatunk, soha nem lesz ott, ahol mi vagyunk, jelenléte mellettünk, velünk, a mi házunkban csak egy átfutó, ismerős-ismeretlen is a szájpadláson, hosszú szálú, érett búzatábla színű és szagú nyári zápor, a pillanatnyi, a csak egy pillanatig jelen levő, mert az ő igazi helye tulajdonképpen ott van, azokban a tárgyakban, holmikban, amelyek között kutatunk, valami régmúlt, rajtunk, és az általunk adományozott jelenen kívülálló törvényszerűség szerint, a múlt, jelen és jövő egyetlen, tárgyakban összefonódó, önmagában teljes harmóniája szerint (tárgyak és jelek egy olyan világból, amikor mi még nem léteztünk - és sosem is fogunk létezni benne), mindaddig, míg a sejtésszerű iszony hirtelen páni félelemmé fokozódik, és fejveszetten menekülünk ki a fenyegető téárgyak hatásköréből, a feleségünk szobájából.
Az ajtón túl csend van, ott áll Ő, ránk néz, kitárja karjait, és megnyugtató szavakat súgva átölel, mi pedig elborzadva látjuk a félhomályban, amint egyik kisujja észrevétlenül begörbül; szájpadlására egy halott lepke törött, finom erezetvonalú, hófehér szárnya tapad.
Sans titre
Ahogy ott ültem az asztalnál, egy bárban, egy lány jött oda hozzám.
Megkért, hogy mondjam meg, élnek-e a világon varázslók, és hogy én egy vagyok-e közülük.
- Butaság a varázslókban hinni - mondtam neki, és kivettem az egyik szememet, és hagytam lebegni a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon: tájak hegyekkel és völggyel, tengerrel és óceánnal, virágzó fák és csodálatos nők; lovak csatakos sörénnyel, madárcsőrök és csendes hajnalok.
Nagy, zöld, fenékig tiszta vizek, meduzákkal és színes halakkal; különös gyümölcsök az ágakon, kagylók és halászhálók, és végül egy darab örökkévalóság egy meghajlított kávéskanálon, amely a szeretett npő omló partok között kifeszített egy darab arany hajszálán egyensúlyozott.
- Ezek csak trükkök - mondta egyszerre a lány éles, agresszív hangon.
Szétnyitotta a ruháját, és kivette az egyik mellét, és megmutatta nekem a simogatások nyomait rajta, ujjak és tenyerek lenyomatát, a csókok nyomait és az ajkakét, a Jánosét, a Pálét, a Tamásét, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomait, és a mellbimbók egyszerre felemelkedtek, megkeményedtek a szoba hideg levegőjében.
- Ezek az egyedüli valóságos dolgok - mondta a lány -, és ez, meg ez, meg ez - folytatta, rámutatva egy csészére, egy baltára, egy postaládára, egy helikopterre; - minden, amit megérintesz, érted?
Akkor én felálltam, miközben a vendégek a bárban furcsán néztek rám, és hazamentem, és kivettem az egyik szememet, és l,ebegni hagytam a levegőben, miközben a falra vetítődtek belőle, mint egy mozivászonra, az összes képek és jelenetek, amit valaha is láttam és rögződve maradtak a retinámon, plusz egy női mell, érzelmes csókok és csendes simogatások nyomaival.
A ház
A pár hosszú úton érkezett a házhoz, egymás kezét fogták, néha átölelték egymást, a lány bizalommal tekintett a fiúra, az visszamosolygott rá, egyforma magasak voltak, arcukon öröm világított, és a holdfény.
A háznál egy szoba várta őket, bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett út után, november végén, este, valahol távolabb szántóföld volt és kutyaugatás, a domb mögött elhúzott egy szerelvény, füttye idáig hallatszott, mintha megállt volna az éjszakában.
A háznál nem lakott senki, mégis világosság volt az ablakban, ez elbizonytalanította őket kissé, a lépések elcsúsztak az avaron, ám aztán megpillantották a diófát a félhomályban, az ő diófájukat, a kéz szorosabbra fogja a kezet, nem lehet senki ott, mondja halkan a lány, persze, hogy nem, és egyre közelebb érnek a házhoz. Most már látszik, hogy az ablakon túl, a szobában egy árny mozog, egyre jobban látszik, ők mennek tovább feléje, nem lehet senki ott, suttogják fojtott hangon, izgatottan, emlékszel, ez a mi szobánk, nem lehet senki ott...
Nem is egy, két árny van, ölelkeznek odabent, egy ölelkező pár árnya, most már tisztán látszik, valami szorongás születik, és hangtalanul nő egyre magasabbá bennük, bemennek a nyitott ajtón a házba, végig egy hosszú, homályos folyosón, jobbra meg balra sötét benyílók, szorongva fogják evgymás kezét, szorítják, a fiú megy elöl, vezeti a lányt, ne félj, mondja az ajtó előtt, , egymásra néznek és kinyitják, az ajtó nesztelenül tárul valami enyhe szélfuvallatra, inkább csak képzeletre.
Odabent ők maguk állanak, amint az ajtónyílásra kibontakoznak egymás karjaiból, és azt mondja a fiú sajnálkozva, halkan, bocsánatkérő, idegen hanghordozással: Elkéstetek!
Ők meg állnak ott, aztán mozdulnak, óvatosan rácsukják az ajtót önmagukra, és zavarodottan, ijedten, , ébredő félelemmel mennek ki a házból, a novemberi éjszakába, végig a hosszú bokrokkal és alacsony fákkal szegélyezett úton, el a diófa mellett; a szél száraz leveleket görget a nyomaikba.
Amikor visszanéznek, minden homályba borult, a szoba ablakai sötétek, mintha soha sem lett volna senki ott.
A cella
Börtöncellája a föld mélyében elhelyezett különálló rekesz volt, a legutolsó minden zárka között.
Valami iszonyű bűnt követhetett el, mert életfogytiglanra volt ítélve, elzárva a világ minden fényétől, a nyirkos, dohos szagú, kőbevájt cellába. A föld alá.
Mikor idekerült, kemény, életerős férfi volt. Leült a cella egyik sarkába, és azon kezdte törni a fejét, miképpen szökhetne meg. Meghatározott időközönkéntfelhangsó csepegésrefigyelt fel; vízcseppek hulltak valahonnan, az alacsony mennyezetről, a cella közepébe.
Az elítélt figyelte az egyre növekvő sötét-folt tócsát. Felkelt, majd lenyugodott a nap.
Aztán már a naggyá vált sötét víztócsa figyelte a mindinkább össszezsugorodó férfit
Akkor már nagyon sok idő óta volt a cellában.
*
Illusztráció: Fűz * Levinschi Szávuly Attila rajza
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése