Az alábbi nekrológot írtam róla, bár nem túl jól ismertem:
"1942. február 17. Brassó-1993. november 18, Bukarest.
Két dátum, két földrajzi pont között feszül a Költő élete.
Egyike volt a fehér hollóknak: a még Romániában alkotó, álmodozó, szenvedő, mosolygó, komorkodó, káromkodó... romániai német költőknek.
Szűkszavú, igazi bajtárs volt.
A "szerelmes csütörtök" végzetszerűen újra rátalált.
Anemone Latzina most a mi sebünk.
(Az elmenő költők mindig nyitott sebek.
Mire beheggednének, jön a következő...)"
Cseke Gábor
*
Anemone Latzina
Szerelmes ének csütörtökön
Merő seb a tenyerem -
Rövid volt ez a szerelem!
Nyílt seb a szám -
Tarthat-e tovább egyáltalán?
Üszkös seb térdemen -
Eredj már, maradj velem!
Bokámat a sebek ellepték -
Nem volt ilyen szerelem még!
Seb, mennyi seb -
Ha elhiszed
Majtényi Erik fordítása
(Romániai Magyar Szó, Szabad szombat melléklet, 1993)
És még 4 Anemone Latzina-vers:
A szabadság rabságában
OLVASHASSAK amit akarok
krimit
lapokat
és Enzensbergert
szólhassak ahogy akarok
hol hangosan
hol románul
hol érthetetlenül
viselhessek amit akarok
maxit
make up-ot
vagy németségemet
mehessek ahová akarok
munkába
moziba
vízbe
mondhassak amit akarok
szar
Jálta
avagy csodaszép
utazhassak ahová akarok
Berceni-be
Bákóba
a Bánságba
Kedvelhessek amit én akarok
egyszer Á-t
máskor a dzsesszt
avagy Camembert-t
írhassak amikor akarok
ahol akarok
amit akarok.
Ez az ország
Ez az ország passzol rám.
Miként a ruháim,
amelyekben lakom.
Egy kissé rövid.
Egy kissé hosszú.
Némiképp szűk.
Némiképp bő.
Szász János fordításai
(Ez utóbbi két verset, többedmagukkal egyetemben a cenzúra kidobta a szerző "was man heute so dichten kann" - 'amiről verset lehet írni' című, 1971-es kötetéből, és jó ideig gépiratban terjedtek.)
A Hét, 1993
*
A féltékenységről
De:
a gesztusok tovább függtek
a falakon.
De:
a padlófényen áttűnik
a pucér lábak nyoma.
De:
az arcokat lekaparták
a gyengéd pillantások.
Denevérkönnyen
gabalyodik
a nap hajamba.
Mégis megyek az éjjel
megyek a patakokkal és folyókkal
a tenger mélyét keresem.
Ruháimmal
a beszédet
sohasem vetem le
ők védenek
a Szajna hidegétől
a Pont Neuf alatt.
Szlafkay Attila fordításai
(Napkút-Napút, 2001)
*
A Wikipédia ennyit tud róla:
A brassói Honterus-gimnáziumban érettségizett, utána két évig titkárnőként dolgozott egy helyi általános iskolában. 1962–1967 között a bukaresti egyetemen német-román szakot végzett. Férje Szász János költő volt. Kezdetben a Lumea (A világ) című lapnál dolgozott, majd 1969-től a Neue Literatur című bukaresti folyóirat szerkesztője volt. 52 éves korában egy villamos elé vetette magát. Kötetei: Was man heute so dichten kann, Dacia, Kolozsvár, 1971
Tagebuchtage, Galrev, Berlin, 1992.
*
Annyira kevés szavú itt minden, ebben a történetben. Anemone volt Szász János harmadik felesége. Jóval fiatalabb Jánosnál, s haláláig szuverén egyéniség. Kiegészítették, de igazából nem tudták dominálni egymást. (János egy 2006-os interjúban így vall róla: "a második házasságom se sikerült, de a harmadik igen. Egy német lányt vettem feleségül, aki szinte tökéletesen megtanult tőlem magyarul, Anemone Latzina, remek költő volt, olyan átütő erejű volt a lírája, hogy felfigyeltek rá Németországban is, s bekerült a Világirodalmi Lexikonba, a magyarba. Erre legalább olyan büszke vagyok, minthogyha én lennék ott...")
Anemonénak megvoltak a maga külön körei, ahová nem követhette senki. Szerette az életet, az irodalmat, a mámort. Szomjúhozta a tiszta, világos szavakat. Nem érdekelte a megélhetés és a siker. Az ilyen emberre mondják: él bele a világba. Gyerekes volt és felnőtt, fiús volt és idomaiban telten asszonyos. Ez is volt, meg az is. Szenvedélyes és hűvösen tartózkodó. Olykor maga volt a zárkózott titokzatosság. János nagyon megszenvedte korai elmenetelét, és mindent elkövetett, hogy még hosszú évekig ébren tartsa - megérdemelt - kultuszát. Mióta János is elment, néhány ismerősén és a "német Forrás-nemzedék" után nosztalgiázókon kívül senki se emlékezik már e tiszta, elnémíthatatlan hangra. Valahogy azóta eltűntek az erdélyi német költők. Semmit sem hallani róluk. Magam sem értem, hogy nem felejtettem el Anemonét. Hiszen alig néhányszor találkoztunk. Talán engem is izgatott a személyisége, amit immár sosem fogok tudni megfejteni.
De bár egyre romlik a memóriám, valami furcsa eltévelyedés folytán, az általánosan feledésbe merülőkre egyre jobban emlékezem!
Illusztráció: János és Anemone * Fotó Székely Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése