Az évek fordulóján, december 31-én - vagy ha úgy tetszik, január elsején - emlékezünk meg Petőfi születésnapjáról. Egy költő, aki csak megszületett, de képtelen meghalni. Itt hagyott bennünket a bizonytalanságban, bolyong valahol a világ felett, mint mindig is tette életében: éhesen, kalandra készen, megpihenésre várva, de akit másnap-harmadnap mégis tovaűz a veleszületett nyugtalanság.
Mindjárt húsz éve, hogy elterveztem, egyéni elképzelés alapján megszerkesztem a költő válogatott verseit - saját válogatásban, amely ne csak s ne is elsősorban a kimondott Petőfi-slágereket tartalmazza, hanem olyan, kevésbé ismert, idézett darabokat is, melyek maibbá, líraibbá, kevésbé heroikussá árnyalják a költőről őrzött általános és sematikus képet. Ám az ambíció nagyobbnak bizonyult a kitartásnál, pontosabban a magamra vállalt feladattal, annak aprómunkájával közelebbről szembesülve rájöttem, hogy nem lesz se időm, se erőm olyan méretű búvárlásra a Petőfi-művekbe és -irodalomba, hogy a vállalkozás több legyen szeszélyes, amatőr kísérletnél, ne maradjon meg az egyszerű üzleti vállalkozás keretei között.
Ez rögtön a rendszerváltás utáni esztendőben történt, amikor piacos alapokon a Romániai Magyar Szó mellett fel akartuk támasztani az olcsó könyv kiadásának gyakorlatát. A lap még Előre-korában - amíg a vállalkozás bele nem fulladt az ideológiai szempontú számonkérés szennyvizébe - Előre Kiskönyvtár néven több tucatra rúgó népkönyvet hozott ki, fűzve, puha kartonkötéssel, filléres áron, nagy példányszámban. Volt köztük (tetszőlegesen sorolom) szakácskönyv, Petőfi összes, Robinson, ufológiai összefoglaló, sportok könyve, orvosi tanácsok (nem is egy!), útirajzok, Ráth-Végh István, jogi kalauz, a világ országai...
Túl nagy sikerük volt annak idején, ezt kellett valahogy felülről, intézményesen, s mégsem feltűnően, minden pánikkeltés nélkül visszafogni. Ezért múlt ki.
1989 után lelkesen feltámasztottuk, de csak ideig-óráig sikerült. Mire becsületesen beindult volna, összeomlott az addig állami kézben lévő könyvpiac, amely sajnálattal visszamondta a további, szerződésben rögzített vállalását, hogy átveszi tőlünk a mindenkori sorozat teljes példányszámát. Ráadásul az addig foglalkoztatott nyomdában is változott a hangulat, egyre kevésbé voltak hajlandók hitelben dolgozni, mi viszont csak leszállítás után juthattunk pénzhez. A bomlás jelei akkor hangsúlyozódtak, amikor a központi könyvelosztó befuccsolt, s a megyei intézményekkel külön-külön kellett intéznünk az elszámolást. Micsoda udvarlás, könyörgés folyt ahány megye, annyifelé! Akkoriban mindenki a központosítás megszűnését éltette, mi pedig elátkoztuk az anarchiába és voluntarizmusba torkolló önállóságot... Fura ördögi kör alakult ki, aminek a sorozat halála lett az eredménye. Így maradt terv a Petőfi-válogatás is, bár a búvárkodás első, kezdeti szakaszán túljutottam, kijegyeztem a szóba jöhető versek lajstromát, sőt, a kézirat összeállításának is hozzáláttam. A könnyebb fellelhetőség végett a megfelelő lapokhoz egy-egy papírszeletet is betűztem, amelyeket olyan ütemben emeltem ki onnan, ahogyan a gépeléssel haladtam. Munkakedvemet fokozta az a tény, hogy így legalább használni voltam kénytelen a Pusztai Péter barátomtól adományozott Canon elektronikus írógépet,amely napohosszat odahaza hevert, engem várva - egyéb munkára az estig tartó lapkészítés egyre növekvő hajszája mellett képtelen lettem volna.
Az előszóval könnyen elkészültem, kapóra jött egy 1993-as Petőfi-évforduló, az írás akkoriban meg is jelent a Romániai Magyar Szó július 24-25-i számában (Szabad szombat-melléklet), utána meg fokozatosan megtorpantam. Néhányszor még elővettem a félbemaradt munkát, de kedvemet véglegesen letörte az a tény, hogy hírét vettem: a marosvásárhelyi Látó folyóirat ugyancsak Petőfi-valogatással készült kirukkolni, ami aztán meg is történt, ha jól emlekszem, éppen Markó Béla válogatásában.
Erre megadtam magam. Olyannyira, hogy arra sem volt kedvem, legalább kíváncsiságból összevessem a Markó-féle válogatást az én elképzelésemmel.
Nemrégiben újólag elővettem (ki tudja, hányadszor?) féltve őrzött Petőfi-dossziémat, benne a költő halálára és eltűntének feltételezett elméleteire vonatkozó gazdag dokumentációs anyagot, köztük nem egy ritka könyvet. Igazából az eltűnésének a legendája izgat engem, de az azzal kapcsolatos vizsgálódásaimra majd egy későbbi beírásban térek ki.
A dosszié most csak annyiban érdekes, hogy benne lapul az agyonfogdosott, szerkesztésre használt "Összes" is; a kötet második részéből sárgásszürkén, csapzottan lógnak ki a valamikor behelyezett cédulák. És ha már idáig jutottam, akkor egy utolsó erőfeszítéssel még ideírnám a versek címeit, legalább így átmenteni az időben ezt a felhagyott szellemi kalandot - hátha valakinek kedve támad végigmenni a nyomokon...
Tudom, az általam ajánlott forma némileg arra a viccre emlékeztet, amikor a börtönben az emberek megszámozzák a vicceket, s a végén már csak a számokat emlegetik, ami elég ahhoz, hogy a hasukat fogják nevettükben.
Meg aztán megkérdőjelezhető a válogatás miért-je is. Joggal vetődik fel: ez miért nincs benne? Hát az? Hát amaz? A kérdés természetesen minden esetben jogos, a válasz ugyanakkor roppant egyszerű és nyilvánvaló: azért, mert válogatás, amely nem haladhat túl bizonyos méreteket, arányokat.
(A válogatást az Összesben használt elrendezés mentén végeztem.)
Tehát:
Cseke Gábor:
Petőfi - mi vagyunk?
Július végének közeledtével, amikor Petőfi Sándor halálának évfordulójáról emlékeznek meg az irodalomtörténeti trakták, a tankönyvek, a segesvári pusztulás változatába belenyugvó közmegegyezés nyomán valami furcsa nyugtalanság vesz erőt rajtam.
Mintha egy családtagról kellene megemlékezni, akinek ha a nevét kimondjuk, egyet gondolunk akkor is, ha csak az imént találkoztunk valakivel az életben. Petőfi nevét sokszor amolyan jelszónak érzem, amire megnyílnak a szívek és barátságosak lesznek az arcok.
Aki Petőfit szereti, rossz ember nem lehet...
Szeretni Petőfit...
Hát lehet nem szeretni?
És aki nem szereti, ennek ellenére sem? Az vajon kötelezően gyűlöli is? Hát lehet-e a világot a szeretem-nem szeretem antipólusaira építeni? Még akkor is, ha a két véglet között a közömbösség dermesztő hómezeje húzódik.
Hány házban volt egyetlen olvasmány, elérhető könyv ( s nem egyszer az ma is) Petőfi Sándor összes versei? Vagy a János vitéz... Egy válogatás...
És hányban még ennyi sem. De ahol Petőfit olvasták, ott vajon miért nem olvastak mást?
Mert Petőfi volt a szimbólum, az összetartó kapocs a nemzeti összeszövődésben egymást kereső lelkek közt? Mert közérthetősége, ám azon mélységesen átütő művészisége minden szinten megtalálta a személyiséghez vezető legegyenesebb utat?
Kérdések, amire az irodalomtörténet, a kritika már nem fog tudni válaszolni. Az csak a mával foglalkozik.
De hol vagyunk mi már a műtől, amikor még mindig a költő halálán rágódunk?
Hiszen ha Petőfit mondunk, szinte bizonyos, hogy egy eszme jut eszünkbe, nem pedig A négyökrös szekér, vagy talán a nem is olyan ritka sírversei.
Mert írt ő mindenféle elképzelhetőt: forradalomról, csókról, gyávaságról, világtól való elfordulásról, féltékenységről, gáláns kalandokról, másnaposságról, hetykeségről, mélységesen őszinte gyötrődésekről...
A Petőfi Összes: tárház, amiben fellelhetjük magunkat, a legkülönfélébb rezdüléseinkben.
Felfedezhetjük, hogy Petőfi tulajdonképpen - mi vagyunk, s ha valaki bántja, az minket bánt, bennünket sért. Mi pedig őbenne magunkat védjük: szabadságunkat, reményeinket.
Ne illesse hát akkor kritika a művét? Ne lehessen ízekre szedni azt, amit végül is az ihlet perceiben, de maga is esendő emberien a papírra vetett? Amit, ha olyan alkat, talán már másnap, harmadnap gyötrődve kijavított volna?
A jelek s kéziratai tanúsága szerint Petőfi nem sokat csiszolta a kéziratait. nem is nagyon volt hozzá ideje. Nem azt a fajta életmódot választotta, mely as mélységes meditálásnak kedvez. Üstökös sorsa egyetlen, biztosnak tűnő csóvát rajzolt egünkre...
Mit tegyünk, ha igazság- és szabadságvágyunkat belé, az ő mítoszába menekítettük? Költözzünk ki belőle? Hagyjuk el azt a péncélunkat, ami mostanig megvédett mindenfajta szellemi és lelki agressziótól?
Ki várhat tőlünk ilyet és milyen jogon?
És mi? Meddig mehetünk egy költő, egy szellem kisajátításában?
Késői kérdések lennének ezek immár?
Nem tudom... De gondolataimhoz mind gyakrabban veszem elő Kovács András Ferenc 1989-ben írt, Szózat egy szoborhoz című, kimondatlanul is Petőfihez kötődő remeklését, s folytatom vele együtt a töprengést önmagunk felett:
Tavaszhozó örök fivér
Újévi tűzpehely
Nincs hozzád illő sír sehol
Nincsen számodra hely
Te élsz csak élsz lélegzeted
Sorsokkal oly betelt
Te rendületlenül változó
Mozogsz akár a nyelv
1842
A borozó
Mi haszna, hogy a csoroszlya...
A Dunán
Hortobágyi kocsmárosné...
Hazámban
Furcsa történet
Első szerepem
Disznótorban
1843
Pálnapkor
Üresen áll már a kancsó...
Farkaskaland
Jövendölés
Kakasszóra hajnal ébred...
Emlény
Szeget szeggel
Az én mátkám
Távolból
Befordultam a konyhára...
Kördal
Kis furulyám szomorúfűz ága...
A szerelem, a szerelem...
A virágnak megtiltani nem lehet...
Nem megyek én innen sehova...
Síkos a hó, szalad a szán...
Temetésre szól az ének...
1844
Fütty
Szomjas ember tűnődése
Hirös város az Aafődön Kecskemét...
Virít a kikirics...
Füstbement terv
Egy estém otthon
Fürdik a holdvilág az ég tengerében...
Ebéd után
Sírom
Vizen
A faluban utcahosszat...
Meredek a pincegádor...
Nem nézek én, minek néznék az égre...
István öcsémhez
Bucsu a színészettől
Pusztán születtem
Megy a juhász szamáron
Az alföld
Az utánzókhoz
Ezrivel terem a fán a meggy...
Tompa Mihályhoz
Színészdal
A tintásüveg
Csokonai
A borhoz
Gyere, lovam...
Szerelem, szerelem...
1845
Jaj, be bús ez a harangszó!
Álltam sírhalma mellett...
Téli világ
Így is jó
Gyors a madár, gyors a szélvész...
Mulatság közben
Mi kék az ég!
Magyarország
Paripámnak az ő színe fakó
Fekete kenyér
Éj van
Fa leszek, ha...
Piroslik már a fákon a levél...
A hűtlen barátokhoz
A négyökrös szekér
A magyar nemes
Remény
Álmos vagyok és mégsem alhatom...
1846
Itt állok a rónaközepén
A bánat egy nagy oceán
Mit ettél föld...
Hány csepp van az oceánban...
Erdőben
Rég elhuzták az esteli harangot...
A nép
A bilincs
Ereszkedik le a felhő...
Kellemetlen őszi reggel...
Véres napokról álmodom...
Reszket a bokor mert...
Egy gondolat bánt engemet...
1847
Szabadság, szerelem!
Ha férfi vagy, légy férfi...
Kutyakaparó
A kutyák dala
A farkasok dala
A XIX. század költői
Arany Jánoshoz
A Tisza
Katonaélet
A virágok
Rongyos vitézek
Legszebb versem
Bányában
Arany Lacinak
A csonka torony
A gólya
Fölszedtem sátorfám...
Az erdőnek madara van...
Alkony
A munkácsi várban
Amott az a hegy...
Augusztus 5-dikén
Falu végén kurta kocsma...
A vándorlegény
Megbántott a rózsám...
Valahogy
ősz elején
Beszél a fákkal a bús őszi szél...
Szeptember végén
Csendes élet
Tíz pár csókot egyvégbül...
Dicsérsz, kedves...
Rózsabokor a domboldalon...
Pató Pál úr
Vasuton
Még alig volt reggel...
1848
Feleségek felesége
Minek nevezzelek?
A rab oroszlán
A puszta, télen
Anyám tyúkja
A tél halála
Nemzeti dal
15-dik március, 1848
A szabadsághoz
Föltámadott a tenger...
Szülőföldemen
Forradalom
Jőj el végre, valahára...
A vén zászlótartó
1848
Szeretlek, kedvesem
Itt van az ősz, itt van újra
Az év végén
1849
Az erdélyi hadsereg
Szörnyű idő
Petőfi ősfotográfiája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése