Flores, a költő

A távoli Bolíviában történt tavaszi tragédia, az elnök elleni merényletes összeesküvéssel megvádolt és félig-meddig kiirtott Flores-csoport (több magyar fiatal is résztvett benne) körüli ellentmondó hírdömping minden bizonnyal meghozta a szükséges hasznot a világsajtónak, meg azoknak a politikai csoportoknak, akik a látványos és krimiízű események díszletei mögé rejtőzve aratták le a babért.

Elnökök elleni merényletekben nem volt hiány a világtörténelemben, de köd is sok maradt körülöttük - miért történjen éppen most kivétel? Az esemény óta hónapok teltek el, a hírek fölött szinte teljes szélcsend honol, s miután többször is megnéztem Kepes Andrásnak az akcióban agyonlőtt Floressel készült két korábbi tévéinterjúját (1. interjú; 2. interjú), a személyről kapott benyomásom szinte teljes lett, már csak arra voltam kíváncsi, milyen költő is veszett el véglegesen benne.

Az interneten az alábbi három versére bukkantam, amelyek különösképpen megragadták figyelmemet, s arra gondoltam, nem árt, ha a magyar-horvát-bolíviai gyökerű kommandós emléke helyett inkább költői gondolatai és képei foglalkoztatnak bennünket. Az alkotás mindig rokonszenvesebb szememben a rombolásnál, az erőszaknál.

A mini Flores-antológia mellé pedig Siklósi Nándor barátomnak az egykori Romániai Magyar Szóban megjelent bolíviai tudósítását kerestem elő, amelynek látszólag semmi köze nincsen a tavaszi rajtaütéshez, de biztos érzékkel jelzi azokat a mélyben tapasztalható tektonikus mozgásokat, melyek a bolíviai társadalom belső feszítőerejéről árulkodnak. (Világosító)

*

"Mi a háború?

semmi különös,

valami,

amiben

mindig

a többiek halnak meg,

és mindig a legszebb

és legkedvesebb

bajtársak

és ez

minden"

(Eduárdo R. Flores, Eszék, 1991. december)

"a harmadik szakasz másod

géppuskakezelője

futva jött hozzám, hogy közölje,

a második bunker egyik sarkán

ott ahova elér egy vékonyka

fénysugár -

már nyílnak a margaréták"

(Eduardo R. Flores - Eszék, 1992.)

"A folyón túlra

Ha szeretnél keservesen rövidnek tűnő életed halaszthatatlan perceinek bármiféle kiváltságot, kérlek, tégy gondolatom szerint, cselekedj belátásom után.

Várj éjjeli órát. Menekülj, döbbent csendbe, csillagokra mutató fák közé. Fektesd hátad hűvös avarnak, nézzél szembe a sötétséggel.

Maradj magad, önmagadnak.

Akkor érzed majd, miről beszél a magány csendje, miért kiált megváltásért saját képmásod.

Hallottad már éjféli órán a bagoly énekét, amikor sikoltássá torzul agyad bugyraiban a gondolat? Mesélték már a történetet a halálmadárról?

A vénemberek úgy tudják, halotthoz érkezik a bagoly, ezért amikor meghallják énekét, gondolatban már eltemetik azt is, aki él. Mert a halálmadár oda röppen, ahol fényt lát. Világosságot pedig ott talál, ahol éjszakákat virrasztanak mécsvilágnál a haldokló felett. Így a madár érkezése után halál vár az emberi lényekre, az élők hite és a természet rendje szerint.

A haldoklásra várók pedig megmossák az eltávozott testét, koporsót szögelnek köréje, majd csókra nyújtják a dermedthideg földnek.

A gyász perceiben, a fojtogató fájdalom közepette mindenkia halottra gondol.

De valójában önmagát siratja."

(E.R. Flores: Hallgatás hadművelet)

***

Tengerre, Bolívia!

„Van tengerünk. Csak ellopták."

„Tengeri flottánk kifutásra kész!"

„Történelmi jogunk a tengeri kijárat!"

„Visszaszerezzük tengerpartunkat!"

Ezeket hatalmas táblákról másoltam le, egy nagy tó partján. Ha ez a Balaton lenne, az egyesült (de főleg a várószobás) Európa egy emberként ítélné el a magyar irredentizmust. A szóban forgó tavat azonban úgy hívják: Titicaca. Az inkák valamikori szent vize. A bolíviai tenger.

Bolívia egymillió négyzetkilométernél is nagyobb, de alig hatan lakják négyzetkilométerenként (mifelénk száz körüli a népsűrűségi mutató). Emeletes ország. Legfelül, az Andok hatezer méter fölé nyúló hegyláncai között található a két Magyarországnyi Altiplano felföld, az örök szelek birodalma, maga is majdnem négyezer méter magasan (itt van a Titicaca is). Középen van az állandó esők áztatta trópusi dzsungel a völgyekben. Legalul pedig a trópusi síkság. A világ tüdeje, az Amazonas-medence a vízgyűjtő. A hatalmas amerikai földrészen csak két tengerpart nélküli ország van. Egyiknek sosem volt tengere (Paraguay), a másiknak volt (Bolívia). A XIX. század elején megalakult latin-amerikai köztársaságok egymás közötti harcának következménye a bolíviai tengeri kijárat elveszítése. Chile a század vége felé háborút indított egykori konföderációs társai, a peruiak meg a bolíviaiak ellen, és elragadta tőlük a salétromban és sóban gazdag sivatagos tengerpartot. Az új országcímerben már nincs tenger, csak hatalmas hegyek, tűzhányók, síkság, nap, kondorkeselyű, láma és pálma. Nincs benne az ezüst és az ón, meg a földgáz sem; a spanyolokat az előbbiek vonzották, az északi Nagy Testvért főként az utóbbi érdekli. A világ bányakincsekben talán leggazdagabb országában él a földkerekség egyik legszegényebb népe.

A fenséges Titicaca-tó nyolcezer négyzetkilométeres, téglalap alakú vízfelület. (A hosszúkásabb „magyar tenger", a Balaton tizenháromszor kisebb.) A majd kétszáz kilométer hosszú, helyenként két-háromszáz méter mély tó csodás kék színét a feneketlenség és a tisztaság adja. Ez a világ legmagasabban fekvő nagytava („tószintje" 3800 méterrel van a Csendes-óceán „tengerszintje" felett). Javarészben hajózható, még nagyobb hajók (hadihajók) számára is. A kikötőkben hadiszürkére mázolt monitorok és naszádok („Lakinger Béla"-típusú zsebcirkálók, hogy a magyar haditengerészet Moldova írta kézikönyvét idézzem). Meg hatalmas táblák, az írásom elején idézett lelkesítő szövegekkel. Senki sem szól miattuk. A nemzeti büszkeség tárgya, a hadiflotta senkit sem fenyeget: a tó másik partja a baráti Peruhoz tartozik, a kikötőrabló Chile viszont a hegyeken túl van, jó háromszáz kilométerre.

A flottát ékesítő lobogók messziről magyar trikolórnak tűnnek: piros-sárga-zöld színűek. Az ország a nagy Felszabadító, Simón Bolívar nevét viseli függetlensége kikiáltása, 1825 óta. A gyarmatosítás elején Alto (Felső) Peru volt a neve - a névadók a konkvisztádor Pizarro-testvérek voltak. Túpac Amaru itteni inka (elsőként lázadt fel a spanyolok ellen, 1780-ban) lett az uruguayi városi gerillák, a tupamarók keresztapja. Egy másik gerilla is kötődik ide: Che Guevara, a legendás argentin-kubai „comandante" 1967-ben itt kísérletezett hiába egy világforradalmi góc kialakításával, bele is halt.

Észak-déli irányban átlósan kettészeli, megfelezi a tavat a határ. A háttérben az Illampú, távolabb a La Paz fölötti Illimani és más havas hatezres csúcsok (van belőlük vagy tucatnyi az országban); a távolban - már Peruban - a mindig füstölgő Misti vulkán. A tópart nagyon tagolt. A Copacabana és a Taraco félszigetek (egyfajta Tihanyként) két részre osztják a Titicacát: egy nagyobb víztükörre és egy kisebb kacsaúsztatóra. A kisebbik van közelebb La Pazhoz, alig száz kilométerre. Arrafelé van Tihuanaco (Tiwanaku) is, a leghíresebb bolíviai régészeti lelőhely, egykori - inkákelőtti - kultúrközpont, csodálatos monolit Nap-kapujával, lépcsőzetes piramisával és óriási, dülledt szemű kőbálványaival.

Rengeteg a kisebb-nagyobb sziget, a Nap-szigeten meg a Hold-szigeten inka templomok és paloták romjai. A legenda szerint a szent Nap-szigetről származtak az első inkák, és ez a sziget a tó névadója is. Itt van ugyanis a Titi-Kaka, a Puma Sziklaoltár (a Kaka nagy követ jelent, a Titi meg pumát). Machu Picchu, az inkák (most perui) szent városa sincs nagyon messze. A parton települések, pl. a bolíviai Copacabana (hatalmas székesegyházában az Indián Madonnát imádják a felföldi zarándokok), vagy a perui Huancane. A tiszta vizű tó igen gazdag halban, vízimadarakban és totorának nevezett nádban. E nádból építették az indiánok csónakjaikat és úszó szigeteiket; ezekre menekült az egész falu az ellenség elől. Thor Heyerdahl is itt építtette meg a Kon-Tiki és a Rá II expedíciókhoz a hajóit (bebizonyítandó, hogy Kolumbusz, sőt a vikingek előtt már a polinéziaiak vagy akár az egyiptomiak is eljuthattak nádhajóikkal Amerikába). Beszélgettem is - guaraní tolmács segítségével - az egyik hajóépítővel, Limachi úrral, aki „nyugdíjasan" a turistáknak szövi-kötözi nádcsónakját (esténként meg szétbontja, mint egy magashegyi Pénelopé, hogy reggel újra bemutathassa csónakszövő mesterségét). Testvére - ugyancsak a norvég világutazó egykori hajóépítője - egy nádkajakban evezett föl-alá fotogénen a tóparton, a turistákra villantva mind a három - kokalevéltől majdnem fekete - fogát.

Minden bennszülött kokát rág. Megkínáltak vele, de nem volt hozzá gusztusom: a szárított kokalevélből, mészporból és még ki tudja miből (lámaürülékből?) összegyúrt „rágógumi" a nagyapám rágta büdös bagóra emlékeztetett. A kokalevél egyébként ártalmatlan, rágva, teában egyaránt. Különféle vegyi bűvészkedésekkel gyártanak belőle gyilkos kokaint. Ideutaztunkban, a repülőúton végig kokateával itatták az utasokat: az indiánok már sok ezer éve rájöttek, hogy a kokalevél enyhíti a magaslati szédülést (meg az éhségérzetet). Amikor La Paz, a székesfőváros négyezer méter fölötti repülőterén leszálltunk, mindenkit figyelmeztettek, hogy lassan, komótosan menjen le az oda gurított lépcsőn, mert a hirtelen mozdulatok az oxigénszegény magasságban ájulást, rosszullétet, akár halált is okozhatnak. A lépcső alján vöröskeresztes mentősök várakoztak oxigénpalackkal; majdnem minden gépnél akadt dolguk.

A tó partján tetőtől talpig kukoricába öltözött aymara indiánok lejtették ősi táncukat a Földanya (Pachamama) - no meg a turisták - tiszteletére. Réveteg szemű kecsua sámán avatott be - jó pénzért - bárkit az ősi rejtelmekbe, közben rá-ráhúzott az előtte álló, homályosra összefogdosott Johnny Walkeres üvegből. Inti - a Nap - nevét ki-kihallottam kábult mormogásából. Enyhén rasszista - túlburjánzott indián öntudatában a fehéreket okkal, ok nélkül becsmérlő - helyi idegenvezetőnk szerint a nap, a víz, a föld meg a kokalevél energiát ad a meditáláshoz. (A viszki csak rásegít.) Tucatnyi fehér fiatal „meditált" a tóparton, kézzel sodort cigarettákat füstölve. A turisták itt is a leszólt fehér fajból kerülnek ki. Megnézették velünk a szálloda melletti kis bolíviai indián disneylandet is. A sámánbarlangot kihagytuk, elég volt a korábbi, enyhén alkoholista tüzesvizes füvesember. Megsimogathattuk a lámákat; az egyik dühösen (az indián pásztor szerint: barátkozási szándékkal) tenyérnyit köpött ránk. Ennek ellenére megrohamoztuk a finom lámagyapjúból (alpaka, vikunya gyapjából - ezek is lámafajták) kötött sapkákat, sálakat, pulóvereket és poncsókat árusító népművészeti boltot. Este „altiplano" zenekar szórakoztatott bennünket síppal-dobbal-nádigitárral - ilyent látni-hallani budapesti és más európai aluljárókban. A csinnadrattát talán a hegyeken túl is hallották, az ellopott, árva óceánparton.

Siklósi Nándor

Illusztráció: Eduardo Rózsa Flores egyik kötetének címlapja