2009. március 2., hétfő

Petőfi minden változatban (18)


Ha minden új helyszín becserkészése hivatalosan az érkezéssel kezdődik, akkor Kéri Edit benyomásait vesszük kölcsön Barguzinról, aki 1989-ben két ízben is megfordult a távoli szibériai helységben: elsőnek az áprilisi előkészítő expedíció tagjaként, mint aki a leváltári munkákban jártas, másodszor júliusban, a tulajdonképpeni expedícióval. Kéri tehát feltehetően otthonosabban mozgott a barguzini terepen, mint több más társa.

Ulan-Udéból utaztak bérelt kisbusszal Barguzinba, ami mintegy 360 kilométernyi döcögős utat jelentett, 8 órai utazást. Délután 4-re értek a városkába, ahol éppen csak letették a csomagjaikat a szállodánál, elintézték a helyfoglalást és máris a temetőbe siettek. Magukkal vitték Jevgenyij Vinokurt is, az egyetlen szemtanút, aki 1925-ben állítólag látta állni a Petrovics sírt a helyi temetőben. Annak a helyét kellett volna azonosítani. Úgy lefoglalta az egész vendégsereget ez a gondolat, hogy Kéri Edit akkori beszámolója már-már kimerül a temetői viszonyok és a temetkezési szokások ismertetésében. Megtudjuk, hogy a városban hol, milyen területen van kijelölve a temető helye, hogy milyen fák állnak közelebb vagy távolabb a kerítéshez, hogy kik temetkeztek bizonyos részeire, de nem látjuk, hová is érkeztek az utazok, milyen az a közeg, ahol Petőfi élhetett. Ez az egész sietős utazás engem a "jöttünk, láttunk, győztünk" felületességét juttatta eszembe...
A temetőben parázs vita folyt a helyazonosító jelek értelmezéséről, hiszen semmi nem volt ott, amire az emlékezet valamikor hivatkozhatott, s a szóváltás késő este a szállodában is folytatódott, s majd csak hajnal felé ült el. A másnapi program ismerkedéssel kezdődött a barguzini járás vezetőivel és a helybeliekkel: "hosszú, fehér kuktasapkás burját-mongol szakácsnők hozták a különböző ételkülönlegességeket, marhahúsból, ribizliből, áfonyából, halakból -, s kinézve láttuk a szibériai faházakat. " A burját tejfeles gombóccal birkózva Kéri Editnek Petőfi sorsa jár az eszében, hogy mennyire kötve lehetett ezekhez a távoli, zord körülményekhez, közben megkapták az ásatási engedélyt, még egyszer kiszaladtak a temetőbe, s fel a buszra, hazafelé. Előtte még odaálltak fényképezkedni a Kuznyecov-ház elé, ahol a hajdani postamester lakott s Petrovics is meghúzta magát, s újabb 8 órányi zötykölődés után megérkeztek Ulan-Udéba, ahol lekésték a vacsorát is...

A másodszori érkezést Kéri Edit azzal a különbséggel éli át, hogy az út ezúttal 10 órát tart és éjfél van, mire befutnak Barguzinba "a vörösfenyők és nyírfák, patakok és a Bajkál-tó övezte vidék szörnyű rossz útján... Amikor megérkeztünk, még elég világos volt. Ott nyáron 11-kor kezd sötétedni, s háromkor kél a nap... Világított az ezüstös fényű álló Lenin-szobor, mutatott a pártház előtti szállodára. A téren van még szép, faragott díszítésű régi faház, a tanácsháza s a kultúrház is. Lepihentünk - ránk fért. Mi hárman ismertük már a szállodát... Az amerikaiakon nem látszik a csodálkozás, jó természetű, alkalmazkodó emberek. A WC-nek nincs teteje, tus, kád nincs, csak négyszögletes pléhmosdó, meleg víz sincs, dugó sincs... Másnap reggel irány a temető - mindenki kíváncsi..."

Lám csak, a temető ezúttal is nagy vonzerőnek bizonyul, az expedíciós Kéri jóformán tudomást se kíván venni a barguziniak életformájáról. A kis csapat kutatómunkájával ugyancsak felforgatja Barguzin eddigi rendjét, szenzációt hozva a helybeliek hétköznapjaiba, de arra már nem vállalkozik, hogy e beavatkozásának következményeit, hatását empatikus módon átérezze.

Szabó Géza régész külön bemutató fejezetet szentel könyvében Barguzinnak (Ásatás Barguzinban. Múzsák, 1990), amely a maga vázlatosságában és némileg bedekkeres tálalásában is számos egyéni megfigyelést és benyomást tartalmaz, amelyekből kihámozható már némi "couleur local".

Tőle tudjuk meg, hogy a várost, amely Oroszország Bajkálon túli területén, Burjátiában található, orosz kereskedők alapították a XVII. században. A cáriak és a burját lakosság között kialakuló élénk kereskedelem hozta létre az aranymosásnak e fontos körzetét. Elhelyezkedésénél fogva számos etnikai és vallási csoporthoz tartozó lakos telepedett meg benne: a pravoszláv oroszokkal burjátok keveredtek, majd zsidó kereskedők is érkeztek a térségbe, sőt egyes adatok arra utalnak, hogy sámánhitű evenkeket is telepítettek Barguzin vidékére. Ugyanakkor nagy előszeretettel száműzték ide a politikai elítélteket. Szabó Géza megjegyzi, hogy a XIX. század közepén lengyelek is raboskodtak, az első világháború után pár évig pedig magyar, osztrák és német hadifoglyok is megfordultak e területen.

A város mára elvesztette hajdani funkcióját, elmaradott, elhanyagolt településsé süllyedt, bár körzete, amelyben továbbra is központi szerepet játszik, a földrajzi kiterjedés tekintetében Magyarország területével vetekszik. Fő épületei ma már csak néhány objektumra - pártház, tanácsház, kultúrház, az öreg szálloda és néhány hagyományos kereskedőház - korlátozódnak.

Az expedíció tagjai a kétszintes szállóban telepedtek meg. A szekszárdi régész szerint "a kétszemélyes szobák szokatlan kényelmet jelentettek a magyarországi ásatásokhoz képest, ahol többnyire sátrakban - de olykor az is előfordul, hogy ólakba tett szalmán - van szállásunk. A kényelmesebbeknek még így is gondot jelentett, hogy az épületben nem volt zuhany, így legfeljebb a Barguzin folyóban lehetett fürödni...A tisztálkodásnál komolyabb gondot okozott az étel. Kényes gyomrunk nem bírta a helyi szalmonella-törzsek támadásait. Burját barátaim tanácsain és korábbi hosszas, kórházi ápolást is igénylő tapasztalataimon okulva, az ebédlőben elfogyasztott ételek hatását - minden ellenérzésemet félretéve - a helyi népi gyógymóddal, vodkaöblítéssel próbáltam ellensúlyozni. Gyakran meghívtak bennünket vendégségbe, ahol a házi készítésű finomságokat viszont minden kockázat nélkül megehettük."

Az időjárás furcsaságait csak helyben lehet megismerni. Az ásatás idején például a 25-27 C fokos hőmérséklet, ami elvileg normálisnak, elviselhetőnek tűnik, valójában becsapós volt, az erős sugárzás miatt, amitől többen is napszúrást kaptak az első napokban. Szabó Géza bevallja: " Itthon én tavasztól folyamatosan kinn dolgoztam a tűző napon, és eddig soha senmmi bajom nem volt. Barguzinban az első délután, amikor a szintezőműszer fölé hajolva dolgoztam pár órát, hólyagosra égett a bőr a nyakamon. Az éjszakák, az esték számunkra szokatlanul hidegek voltak. A falu fölötti sziklacsúcsokon még júliusban is hófoltok látszottak."

Barguzin bemutatásából a régész ennyire vállalkozott, minden további információi - amelyek a maguk módján precízek, világosak és szemléletesek - magára a temetőre és az ásatásra vonatkoznak. Ő az, aki megrajzolja a régi temető jelenkori állapotának megfelelő vázlatot. A folyó mellett elterülő régi temetkezési helyen még szép számú a gondozott sír, de nem kevés a düledező, elhanyagolt, jeltelen síremlék. A temető zsidó és pravoszláv részét valamikor élesen elkülönítették, mára az erre szolgáló kerítésnek csak a nyomait találták meg a földben. A régész beszámolójában fontos helyet foglal el a szakmai módszertan, amit Barguzinban alkalmaztak, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen Szabó Géza megbizatása gyakorlatilag arra korlátozódott, hogy reggeltől estig, a rendelkezésre álló rövid időszakot kihasználva, maximális hatékonyságú feltáró munkát végezzen az erősen köves altalajban.

Borzák Tibor, akinek hivatása a legközelebb állt ahhoz, hogy lényeglátó ismereteket gyűjtsön Barguzin életviteléről, az újságírói adatszerzés klasszikus eszközeit: a helyszíni szemlélődést, a nevezetes helyek felkeresését, a múzeumi dokumentálódást választotta. Barguzini naplójából egy színes körképpel egészítjük ki eddigi benyomásainkat:

"Barguzin kisváros. A házak legtöbbje rönkfából készült. Különös hangulatot adnak a településnek. A környező magas hegyeket a városka szélén lomhán folydogáló Barguzin szeli keresztül. Csendes, nyugodt hely... a magyar csapat megjelenése, a várhatóan izgalmas, szenzációs ásatás, exhumálás híre egykettőre elterjedt Barguzinban. Először a tavasz folyamán, amikor Morvai Ferenc kinn járt intézni az előzetes engedélyeket, papírokat. A barguziniak kedélyét azonban mások is felborzolták. A kétkedők, az ellentábor hívei leveleket küldözgettek a városkába: jönnek majd a szélhámosok, a sírgyalázók, a kegyeletsértők! Szerencsére a helyieket sikerült időben meggyőzni szándékunk tisztaságáról és arról, milyen munkát is kíván végezni az expedíció... a rögtönzött „falugyűlésen" egyhangúlag megszavazták a júliusi munkálatokat, így hát a helyiek kedvesen fogadtak bennünket. Nem pedig bunkósbottal a kezükben, mint ahogyan azt az ellendrukkerek szerették volna.
Kifestették a szállodát, utat építettek, körülzárták a temetőt. Naponta érdeklődők százai gyülekeztek a korábban már-már elfeledett temető kapujában. Izgatottan nézegettek befelé, ahol már elkezdődött az ásatás. A barguziniak útját rendőrök állták, de látván kitartásukat, megszervezték a temető látogatását...
Barguzinban csak egy-két hónapig tart a jó idő. Júliusban igazi nyár uralkodik, majd augusztus közepétől kezdve felkészülhetnek a zord télre. A föld csak egy-két hónapra enged fel. Hogyan lehet berendezkedni a kemény téli időszakra, a külvilágtól teljesen elzárva? Az utak járhatatlanná válnak...
A város főterén a párt- és a tanácsháza között ezüstre festett Lenin-szobor áll, nyugat felé mutat. Az előtte haladó patakocska csak akkor csörgedezik, ha a hegyekből eljut odáig a víz, elolvad a hó. A tehenek, Barguzin „szent állatai" kedvükre kóricáihatnak az utcákon, sőt, mi több: érkezésünkig még a temetőben is legelészhettek. Már-már megszoktuk, hogy az utcákon hozzájuk kell alkalmazkodnunk.
Szebbnél szebb faházak sorakoznak egymás mellett. Az egyik földszintes, a másik emeletes. Itt-ott téglaház feszít... A bank monstrum épületében eltévedhet az ember, úgy mint a változatos áruféleségeket mellőző nagyáruházban. A keskeny, poros utcákon maszatos burját és orosz gyerekek kísérgették a járókelőt, a csodabogárnak számító magyarokat.
Mára a lakosság hatvan százaléka orosz, negyven százalékban pedig burjátok élnek Barguzinban. Ötezerötszáz lelket számolnak a járási központban.
A távolságok óriásiak, a barguzini kerület hazánknál jóval nagyobb. Mindezeket a helyi múzeumban hallottam, ahol a település múltját őrzik, kiállításon mutatják be a tárgyi emlékeket, a város históriáját.
Kerestük, kutattuk a helyi érdekességeket, különös szépségű, faragású házacskákat. Csodálatosan díszített ablakok, ereszek köszöntek vissza. Az egykori templom mára csak hírmondónak maradt meg, falai még utalnak arra, hogy itt találkoztak a hívők. Bizony, jelenleg nincs hol találkozniuk. Több mint hetven esztendeje pópa sem járt a városban, éppen ezért ugyancsak szenzációszámba ment az a temetés, amikor Küchelbecker földi maradványait helyezték ismét sírba Barguzinban."

Az idilli és békés fogadtatás, barguzini vendéglátás megannyi jelét erősíti meg az a levél is, amelyet Kardos Lajos, az expedíció egykori rádiósa, időközben a Megamorv Petőfi Bizottság megválasztott elnöke intézett 2007-ben a magyar külügyminisztériumnak:

"Büszkén és meleg szeretettel emlékezünk az ott töltött időszakra, mert igaz barátokat, vendégszerető házigazdákat ismerhettünk meg a barguziniakban. Mi 200-250... helyi lakos részvételével tartottunk sajtótájékoztatót, és könnyes szemű búcsúzókat hagytunk ott a busz indulásánál. Erről is szívesen bemutatjuk filmfelvételeinket."

De vajon miért kellene ezt bizonygatni, méghozzá filmfelvételekkel? Mi történt 1989 és 2007 között, hogy a Megamorv Petőfi Bizottság a védekezés hangját kénytelen megütni?

Ugyanennek az évnek a végén Kardos Lajos a köztársasági elnököt is levéllel keresi meg, amiben rámutat a Magyar Tudományos Akadémia akadékoskodásaira:

- Az 1989 évi ásatáson a meghívás ellenére sem képviselték az MTA-t, pedig a helyszínen azonnal megtehették volna észrevételeiket, akár a jegyzőkönyvekben is. Ugyanakkor 2004-ben előzetes tájékoztatásunk nélkül elmentek Barguzinba „sajtótájékoztatót” tartani, ahol tudománytalan és valótlan véleményüket közölték a lakosággal és a település különböző szervezeteinek vezetőivel. Kérem, szíveskedjen meggyőződni a Barguzinban felvett, minden színvonalat alulmúló „jegyzőkönyv” tartalmáról. Mellékletként csatoltam...

Illusztráció: Helyi érdeklődők Küchelbecker sírjánál. Forrás: Borzák Tibor - A Petőfi expedíció, 1989.


Nincsenek megjegyzések: