Hosszú utat tettem meg az elmúlt hetekben. Igazából még föl sem tudom becsülni eléggé... Olyan iramodással vágtam neki a Petőfi-ügy bozótosának, mint aki tudja: ha most nem hozza tető alá, amit mindjárt húsz éve eltervezett, akkor végleg elszáll - vagy kimúlik - mellette az alkalom.
Azon kapom magam, hogy újra és újra a dr. Kiszely-féle kompendiumot lapozgatom, már-már gépiesen, reflexből. Amikor elbizonytalanodok, kézbe veszem, néhány passzust elolvasok belőle, mintha elsőre tenném, aztán percekig elrévedek a részletek fölött. Ez valahogy fegyelmezi a gondolataimat.
Pedig a Makkai Ádám könyve után egy darabig úgy éreztem, hogy amit célba vettem, az végül is fölösleges. Az indulás reménykeltő kíváncsiságát kioltotta a különben jogos fogantatású és mélyértelmű pamflet. Annak a tanulságaihoz képest most minden hézagos dilemma, eldöntetlen kérdés Petőfi életútjában valahogy kisszerűnek és érdektelennek tűnik. Makkai könyve ráébresztett arra: egy pillanatig sem lehet csupán egyetlen kérdésbe zárva érzékelni és befogadni a világot. Akik annak idején keményen beásták magukat pró vagy kontra Petőfi igazába, életük minden értelmét és fordulatát ehhez igazították, ehhez mérték. Próbáltam követni és pozitívan értelmezni érvelő lobogásukat, szellemes odamondásaikat, vitakedvük hullámzását, de ahogy múlt az idő és a jelenhez közeledtünk, mind hitetlenebbé, kétkedőbbé, és igen, közömbösöbbé váltam.
Talán le se kellene írnom ennyi diszkreditáló dolgot magamról, hiszen könnyen előfordulhat, hogy korábbi vallomásaimat hiteltelenítem vele. Hirtelen fölkapom a fejem: a Kiszely könyvében való lapozgatással most váratlanul az eseménykronológia végére jutottam. És mintha mostanig elkerülte volna a figyelmemet,olvasom, hogy:
1992. február 22. Lapok közlik, hogy meghalt Váradi-Sternberg János.
1992. március 15. Meghalt Harsányi László pécsi igazságügy professzor, aki a moszkvai akadémiai szakértő bizottságot vezette.
Ugyanaznap (vagy a körül) meghal Oroszországban Alekszandr Herskovics
1992. május 16. A napilapok hírül adják, hogy május 15-én meghalt Kiss József irodalomtörténész, az Akadémiai Petőfi-bizottság tagja.
1992. július 15-én autóbaleset következtében meghal dr. Lengyel Imre orvos, az MTA Akadémiai Petőfi-bizottság tagja, aki kontroll nélküli citrátvizsgálattal bizonygatta, hogy a barguzini lelet: nő.
És ez még csak egyetlen esztendő... És hányan távoztak el azóta mindkét oldalról, hányan revideálták nézeteiket, fordultak el a kérdéskörtől. Most érezni át igazán Kardos Lajos magányát a Megamorv Petőfi-bizottsága élén: szám szerint is jócskán kidőltek, elpártoltak a harcosok. De ugyanígy történt azokkal is, akik az akadémia változatát őrzik, beleuntak az örökös járőrözésbe...
Vajon, mind balgák és vajákosok azok, akik a szibériai kaland lehetőségében hittek és volt merszük megkérdőjelezni a hivatalos álláspontot?
Előveszem néhai Alekszandr Herskovics Petőfi halhatatlansága (Egy legenda nyomában) című tanulmányát. A neves Petőfi fordító és kritikus a hatvanas években Erdélyben is megfordult, s Bözödi György kíséretében bejárta Petőfi székelykeresztúri és segesvári színhelyeit. A költő nagy tisztelőjeként azonban nem késik kijelenteni: "Ha Petőfi csak egy nappal is túléli a segesvári ütközetet, bizonyosan hírt adott volna magáról, bárhová vitte volna a sors, e sorok írója mégis úgy döntött, hogy szándékosan belemegy a szibériai legenda csapdájába, és követi azt. A mítoszokat nem lehet matematikai számításokkal leküzdeni. Ha valóban mítoszok, ha (jó vagy rossz szándékkal) torzan értelmezett tényeken alapulnak is, mégis abból a törekvésből fakadnak, hogy a kívánatosat valóságosnak tüntessék fel. Mi a „szibériai legendában" a spekulatív kitalálás, és mi benne „a lelket bűvölő csalás" ? Nem hajt-e a legenda gyökerének pozitív tanulmányozása több hasznot, mint ha cáfoljuk vagy egy kézlegyintéssel intézzük el? " Komoly levéltári kutatások nyomán bizonyítékokat talált arra, hogy a cári hadsereg minden szigorú szabályozás dacára, vihetett magával néhány ezer magyar foglyot a szabadságharcból, viszont Petőfi nyomokra a Bajkál környéki tudományos élet legjobbjaival konzultálva sem talált, s elkönyvelte, hogy "a bolyongó Petőfiről szóló legenda végül is legenda maradt. Benne a nép álmodta meg nemzeti géniuszának halhatatlanságát."
Igen érdekes és tanulságos az a véleménycsokor, amelyből Borzák Tibornak A Petőfi-expedíció c. kiadványa idéz. A Petőfi Népéhez befutó ezer színű olvasói állásfoglalások pontosan jelzik, hogy mi az a szerep, amit a mai korban Petőfinek szán a közvélemény. De valami hasonló tükröződik azokban az újságírói reflexiókban, amiből a jelzett melléklet szintén csokrot kötött. Szinte kedvetlenül, mondhatni lehangoltan kezdek el tallózni belőlük, aztán valahogy ismét sikerül feltöltődnöm a téma iránti elkötelezettséggel:
"Petőfi nem azonos Petroviccsal, még akkor sem, ha teste ugyanaz. Nem minden hős lehet (vagy talán egyik sem?) haláláig hős. Talán Petőfi is azért óhajtotta a korai halált? Hőseinket szeretjük fantasztikus tulajdonságokkal felruházni, szeretünk megfeledkezni arról, hogy bármilyen kiválóak, mégis emberek. (Pekarek János: Petrovics vagy Petőfi? Fejér Megyei Hírlap, 1989. július 20.)
"Én inkább azon gondokodom el, hogy mi, Petőfi unokái, hogyan is viselkedünk mostanában. Hogyan rángatjuk ki a sírból a történelmet naponta. Hogyan ásunk új sírokat halottainknak, azt gondolván, attól lesznek ők jobbak vagy rosszabbak, hogy mi most milyen fejfát biggyesztünk csontjaik fölibe. (Pacsika Emilia: Ébredj Petőfi, sírodat ássuk! Délmagyarország, 1989. július 22.)
"A mi hőseinket eddig is a legendák tartották talpon, mert a tények ugyan erősek, de a legendák még erősebbek. Ha nem így volna, már rég nem volna lábunk alatt talaj, mert nincs már főszereplője a múltnak, akiről ki ne derült volna: nem az, aki. (Megyesi Gusztáv: Koponyaforgatás. Élet és Irodalom, 1989. július 28.)
"Újsághír: Megtaláltuk Petőfi hamvait. Mi meg keressük Petőfi szellemét... (Ludas Matyi, 1989. augusztus 2.)
"A kívülálló szemlélőnek (olvasónak) lassacskán kezd olyan érzése támadni: itt már megint rég nem az ügy a fontos, megint rég nem arról van szó, hogy a tények tisztázódjanak, hanem az, hogy kinek a tekintélye csorbul vagy nem csorbul, kinek a véleményét kell megváltoztatni vagy nem megváltoztatni, ki mennyi pénzt adott vagy nem adott ki, hol, milyen nyilatkozatot tett vagy nem tett, ki volt hajlandó reklámot csinálni a finanszírozó magánvállalkozónak, s ki nem, kinek vagy kiknek van (elméletileg) egyedül hiteles jogosítványa Petőfiről beszélni s kinek coki ez a hitbizomány." (Takács István: Hitbizományunk, Petőfi. Népszava, 1989. augusztus 10.)
"Néhány napja mesélte nekem valaki: Erdélyben megkérdezték tőle, vajon Morvait nem a románok pénzelik-e? Azért, hogy Petőfit leszállítsa az életét áldozó hős vértanú-piedesztáljáról; s hogy csapást mérjen ezzel az erdélyi magyarság történelmi tudatára és nemzeti büszkeségére. mert, ha Morvainak igaza van, akkor Romániában az utolsó Petőfi utcákat is át fogják keresztelni, a fehéregyházi múzeumról most nem is szólva." (Szőcs Géza rádiójegyzete a barguzini sírról. Magyar Nemzet, 1989. augusztus 30.)
"Én nem veszítenék semmit Petőfiből, a hősi halott legendából, az az egy gondolat megmaradna, még akkor is, ha valóban az ő csontjait hozzák haza a Bajkál-tó mellől." (Czegő Zoltán: Nem aggódom Petőfiért! Esti Hírlap, 1989. szeptember 15.)
"Megkaptam Burjátiából a Barguzinszkaja Pravda augusztus 19-ei számát is, amelynek első oldalán A. Beketov, a Bajkálontúli Nemzeti Park természetvédelmi mérnöke arról közöl tájékoztatót, hogy azt az új gőzhajót, amely mostantól a Bajkálontúli Nemzeti Park kötelékébe tartozik, a nagy magyar költőről nevezték el." (V. Pahirja: Adalék a Petőfi-vitához. Kárpátontúli Ifjúság, 1989. szeptember 16.)
"Tartok tőle, hogy ez a barguzini ügy a segesvárinál is bonyolultabb." (Sass Ervin: Segesvárnál is nagyobb rejtély? Békés Megyei Népúság, 1989. szeptember 30.)
A neten találtam egy meglehetősen friss, 2007-es blogbejegyzésben. Ez azt jelenti, hogy még ma is vannak emberek, akik türelmetlenül várják a választ:
"Emlékszem akkoriban egy rajzra a Hócipőben, amiben egy sír előtt álló alakok azt mondják a csontvázra, hogy az vagy nő, vagy hokikapus. Na de közben hozzánk is bejutott a DNS-vizsgálat módszere s ezzel eldönthető lenne a vita. Hiszen Petőfi anyjának a csontjai megvannak s ugye állítólag Petőfié is. Ebből a vizsgálatból kiderülne, hogy a csontváz Petőfié-e vagy sem. Ezt kérvényezték is, de az engedélyező hatóság kegyeleti s egyéb okokra hivatkozva elutasította. Na ez az, ami szerintem tök tipikus magyar betegség. Mert ebből kiderült volna minden. De nálunk mintha fontos lenne a dolgok lebegtetése, a bizonytalanban tartás, stb. Én a dolgok kegyeleti részét nem értem. A családomban van olyan, akinek az Édesapja elesett a Don kanyar környékén, de nem tudni hol. Én azt gondolom, ha kiderülhetne, hogy valóban őt találták-e meg minden további nélkül engedélyt adnának az édesanyja kihatolására. Talán nem kellene Hrúz Mária kegyeleti jogait ilyen értelmetlen módon félteni. Senki nem akarja megalázni, pusztán csak egyszer kellene mintát „adnia” s utána bármikor felmerül a kérdés, meglenne Petőfi édesanyjának a mintája. Mint magyar ember azt gondolom, hogy valaki, aki a magyar szabadságért adta az életét. az megérdemli, hogy ha akármilyen kicsi is rá az esély, hogy ő az, ki kellene vizsgálni."
Végül egy költői válasz, nem a Makkai választotta műfaj hullámhosszán, Barguzin diktálta erkölcsi tanulsággal, amely közvetlenül a végkifejletre mutat.
Rába György
Barguzin
A szenvedők se éltükben se holtukban nem tárgyak
bár a tévelygő bírák
jövendő tévelygők ítélete által
maguk is azzá válnak
lófarkon vonszolt bekötött szájú tömlők
kazamatákban tárolt leszögezett ládák
irattartóban laposra vasalt apák és fiak
ősvadonba menesztett s ottfelejtett apostolok
az örök hóhatáron aszalt mannája a népnek
világgá zengett majd gránitból kivakart esküvések
ugyan ki hinne kései megszállottnak
szálka csontokból vaksi sorsolvasónak
no ugye méred fogdosod ugye tárgyak
nem is lehettek apostolok se apák se fiak
vakvágányra rekesztett korhadó vagonban
egy század postazsákjai a következőnek
de mit hirdet a kifakult üzenet
meg kell szenvedni azért
hogy az utolsó ínt is lerágják izületeinkről
meg kell szenvedni a húsevők unokáinak éhségét is
hogy másfélszáz éves koponyaívet szopogassanak
lehettél igavonó lehettél erdei vad
kiforgatnak a sejtjeidbe gyűjtött napfényből is
de elefántlapockába szívesebben törli kezét
minden mellényzseb méretű ivadék
s a katonamérték alatt mindenki terrorista
keresse bár bálványát több nemzedéknyi mélyben
fürkéssze vadászfegyvere a legendagyilkost a sírban is
minden lánglélek te élve-halva egyként kiszolgáltatott
szolga szívek rajongásának vagy tíz nyelven szóló megalázásnak
érdemes mondd növekedni nevelni
érlelődni zsibongónak álmodott szüretre
beszélj te ódákat szertehurcoló és most töredező csont
válaszolj ordíts érdemes-e
Illusztráció: Petőfi utca * Fotó: Boros Ernő
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése