Nem tudom, hogyan halt meg. Egyszer csak megszűnt létezni. Pedig előző nap még írt, még telefonált, még zsörtölődött. Úgy nézett ki, hogy minden nyavalyája, álmatlansága, csőlátása, magányossága stb. stb. ellenére elpusztíthatatlan.
Nem igaz. Az ember egyszer csak végleg kikopik az életből.
Szász János sokfelé figyelő, sok hangszeren játszó, mindenben figyelemre méltót alkotó írástudónk volt. Élete 1927-től 2006-ig volt kiszabva; ahhoz kevés, hogy az ember mindent elmondjon, ami általa elmondható, de ahhoz éppen elegendő, hogy életmű maradjon utána.
Jánost már idősebb korában ismertem meg igazán, pontosabban, amikor már kikopott az aktív életből. Amikor nyugdíjasként szabadúszott a bukaresti szerkesztőségek között. Nem paktált le egyikkel vagy másikkal. Mindenik lapot ismerte, hiszen valamennyinél dolgozott egy bizonyos időszakban és minőségben. Egyiket ezért, értékelte, a másikat azért. Pragmatikus emberként viszonyult a problémákhoz, látszott rajta, hogy sokféle helyzetben és szinteken próbára tette az élet.
Először akkor kerültem vele érzelmileg is kapcsolatba, amikor egyszer nagyon megharagudtam rá. Annyira, hogy elsősorban nekem fájt...
1.
Mintegy két héttel a romániai rendszerváltás bekövetkezte után hirtelen arra ébredtem, hogy a Romániai Magyar Szónál kiszabott mindennapi munkám mellett egy román hetilap szerkesztője, mindenese leszek. Azaz, mindent elkövettem azért, hogy ez ne legyen így, de ehhez gyorsan talpra kellett állítani, majd útjára indítani azt a ma is névtelen, világra sose jött kiadványt, ami előtt pedig, ha azokban a napokban megszületik, nagy jövő állt volna.
Az első, az általános december végi lelkesedést követő román-magyar súrlódásokat észlelve, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor – akkoriban a Kriterion lektora és bukaresti lakos – percek alatt meggyőzött annak a fontosságáról, hogy a románságot anyanyelvén szólítsuk meg s úgy próbáljuk tudatosítani benne azt, ami bennünk, kisebbségi életünkben, hagyományainkban sajátos. Egy értékszempontú, tényekkel és dokumentumokkal érvelő kiadvány sokkal többet tehet, mint bármilyen nyilvános vita vagy ökölrázás – érvelt. Igazat adtam neki, csak azt nem tudtam elképzelni, miként szerkeszthetnénk mi, magyar napilap igájába befogott emberek, akik a románt második nyelvként tanulták s bármilyen jól, mégis csak hézagosan értjük, beszéljük, egy olyan lapot, amit majd román szellemiségűként érzékel a román olvasóközönség.
Sanyi szerint az apró lépések taktikájával minden megoldható, kezdetnek ismer néhány kétnyelvű értelmiségit, akik szívesen besegíthetnének, a legfontosabb, hogy nekivágjunk.
És nekivágtunk.
Javában ébredeztek, szervezkedtek az addig szinte már nem is létező romániai nemzetiségek, alakultak a semmiből kisebbségi szervezeteik: a török-tatároké, lipovánoké, ukránoké, bolgároké, görögöké, örményeké, majd a cigányoké; éppen ideje volt összehangolni cselekvésüket.
Az 1990 eleji, ideiglenes állami struktúrában Király Károly volt az, aki az államfő helyetteseként a kisebbségi kérdést energikusan magához ölelte. Hallván lapalapító szándékaink felől, azonnal tervezgetett: mi lenne, ha ez a lap, aminek nagyon vonzó címet kellene adni, valamennyi romániai kisebbség közös fóruma lenne? Találkozót is összehívott evégett, melyen a kisebbségiek lelkesen fogadkoztak: napokon belül érkeznek majd hozzánk az anyagok – történelmi összefoglalók, irodalom, publicisztika, fotók.
Fordítókat hajtottunk fel s nekiláttunk az első számok összeállításának. A magyar vonatkozású szövegeket könnyen összehordtuk, egyikét-másikát éppen a Magyar Szóban megjelent dokumentumokból, tényfeltáró beszélgetésekből válogattuk. Fotó, karikatúra is került elég, s már csak a lapot jegyző, tekintélyes személyiségre kellett rátalálnunk és megnyernünk. A címadást a majdani főszerkesztőre (igazgatóra? – amilyen titulust óhajt, annak kereszteljük, csak legyen kit) bíztuk volna. A politikában, az etnikumok közti kapcsolatokban jártas és tapasztalt, román irodalmi körökben is ismert és elismert Szász Jánosra gondoltunk hirtelen, aki már nyugdíjasként, de az újjászületés lehetőségétől felajzva mindjárt igent mondott a felkérésre.
És itt vége is a történetnek: elvetéltünk.
János az utolsó pillanatban visszalépett, egészségi okokra hivatkozva, mi meg ottmaradtunk, az elkészített tükrökkel, a lefordított anyagokkal egy jókora dossziéban, nyomdai leadásra készen, hogy pár nap múlva a kefelevonatokkal dolgozhassunk… A megtorpanás miatt az addig lelkesedő segítőtársak máról-holnapra csalódottan elfordultak tőlünk, lemorzsolódtak, a román–magyar közhangulat hirtelen megromlott, beütött a marosvásárhelyi „lovagi torna”, s mi maradtunk a máig tartó csalódással. Szilágyi Sanyi sokáig nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy balekok voltunk, sőt, idealisták. Az a példa lebegett a szemünk előtt, amikor Moldáviában, a peresztrojka hajnalán a legnagyobb sikere ama orosz nyelvű lapnak volt, amely kizárólag moldáviai problémákkal foglalkozott, s egészen Moszkváig, sőt tovább is népes olvasótábort vonzott magához, az orosz olvasók rettentően kíváncsiak voltak arra, milyen nép a moldován, hogyan gondolkozik, imádkozik, milyen az irodalma.
Nekünk ezt a kíváncsiságot nem sikerült kiprovokálnunk.
2.
János egy ideig diszkréten távol maradt az RMSZ-től. Érezhette, hogy valamiben nem úgy viselkedett, ahogy az logikusan és jogosan elvárható lett volna tőle. Becsültem benne ezt a tartózkodást. És amikor 1994 táján jelentkezett, hogy állandó jegyzetrovatot nyitna napilapunkban, merthogy felesége, Anemone halott és teljesen kiürült a magánélete, szabad ideje pedig annyi, mint a pelyva, szívből örvendtem megtérésének. Hiszen a neve azóta csak még jobban megpatinásodott, személyisége "odabölcsült" az élő klasszikusokéhoz, munkabírása felfokozottan működött.
(Volt ebben némi pszichés motiváció is, az élettárs elvesztése után mélydepresszió tört rá, orvosi kezelést is kapott, s állítólag kezelője terápiás tanácsaira hallgatva a munkát választotta, mint amibe beleöli a bánatát... 1994 nyarán írt verse, amely aztán megjelent hétvégi mellékletünkben, jól illusztrálja a csillapodni vágyó lélek erőfeszítéseit:
Szász János: A kezed
Madarak röpködnek körülöttem
mint Assisi Ferenc körül,
örvendenek hogy madarak lehetnek
és aki szereti őket, örül.
Mint a Szent Márk-téri galambok
a Campanella alatt,
burukkolnak és fel-felszállnak
körülöttem a madarak.
Állok immár alkonyi fényben
de végre mégsem egyedül.
Egy madár és még egy madár
a vállamra ül...)
A közéletnek és a hétköznapoknak nem volt olyan eseménye, jelensége vagy megnyilvánulása, amelyhez ne fűzött volna érvényes, megfontolandó, állásfoglalásra késztető gondolatokat, véleményt vagy akár csak kérdést. Egyre jobban izgatta - velünk együtt - a romániai magyar érdekvédelmi szervezet, az RMDSZ szétszakadásának veszélye, a belső torzsalkodások, a megosztottság, a sértett hiúságok kurucos aknamunkája, s e véleményének nem egyszer hangot is adott...
Én most mégis egy saját vezércikkel érzékeltetném ezeknek a hónapoknak, éveknek a közhangulatát, mert János mindezen túllépve, a továbbiakban egy olyan bravúrra szánta el magát, amelyet félig behunyt szemű cinkosságunkkal sikerült is keresztülvinnie.
*
Érzékenyek vagyunk
Érzékenyek - és idegesek. Érzem magamon; tudom.
Csak úgy vibrál mostanában körülöttünk a levegő, mintha egymást próbálnánk elszámoltatni valami nagy, közös sikertelenség okán, s lennénk egymás kéretlen revizorai, mások födője alá kukkantói, bírái, megszólói.
A szándékokkal ma sincsenek bajok: mint mindig, a legjobbak. Kétség nem férhet hozzájuk. Csak a siker, az elismerés késik. Természetesen az eredménnyel együtt.
Mert a jószándékok is lehetnek ám tehetetlenek: hullámtörőknek csapódók, a lehetetlenség faláról visszapattanók, önmagukba bicsaklók.
Fáj a meg nem értés, a nyilvános beolvasás, ugyanakkor oly könnyen fekszik mindenkinél a sértés, az odamondás szelleme. A "bika" eleresztésének a mámpra. Ebben aztán csodára demokratáknak érezzük magunkat. Félre rangot, pozíciót, tekintélyt, kort, végre kimondhatjuk azt, ami a szívünkön.
A kimondás démona hajt bennünket, mint egy leállíthatatlan motor. Mert tudunk ám, amit tudunk! Méghozzá első kézből. De legrosszabb esetben is, legalább másodkézből. Szóval, nincsen pardon, aki nincs mellettem, az ellenem van.
Szólnak az ágyűk, fegyverropogás vesz körül, mesterlövészek bemért golyói tompán csattanva érnek célt, s egyetlen, végső sóhajt engedélyezve döntögetik a homokzsákokként összeroskadó "kiválasztottakat". Összetartás, összetartás, hajtogatja megszállottan az, aki már mintha előre, távlatosan látná, mint egy jövőképben, miként megy szét, mállik, hull darabjaira minden, ami nemrégen még együvé tartozott, közösségi meleget sugárzott.
Valóban megvesztónk volna? - kérdezgetjük a szolgálatos vátesszel együtt, vajmi ritka nyugodt perceinkben. A világ romlott meg körülöttünk, vagy mi lettünk túlságosan érzékenyek, minden zajra, disszonáns hangra vagy személyiségborzoló gondolatra, véleményre, megjegyzésre összerezzenők?
Tény, hogy a körülöttünk áramló valóság is beláthatatlanabb, csatateresebb, mint amihez szokva voltunk. A piac ún. szabadsága magával hoz mindenféle engedelmet, önkontrollvesztést, amit elnéző, atyás szóval átmenetnek keresztelünk el. Ha azt mondjuk: átmenet, akkor látszólag mintha minden meg lenne bocsátva. Tudjuk, hisszük, hogy egyszer véget ér mindaz, amiben most fulladozunk, vergődünk, és valahogy még mosolyogni is kedvünk támad. Ám ha nagyon belevesszük magunkat a bozót sűrűjébe, az ellentmondások liánjai közé, akkor már csak a vicsorgásokat látjuk, az összeszaladó homlokráncokat, csak a kiszólásokra áll a fülünk, a bántást érzékeljük, , nem az aggódást, azon rágódunk, hogy mindenkit a más főztje érdekel jobban, de hogy mi készül a saját fazekában, azzal kevésbé törődik. Alig kinyílt toleranciánkat leszárította a huzakodás aszálya, alig-alig tudjuk végighallgatni a másikat, már az első mondatokból tudni véljük, hogy mi következik. Mindenki modnja a magáét, s miért is ne, amikor nincsen tiltva, hallgattunk eleget, ha kellett, ha nem, nem mérlegeljük eléggé szavaink súlyát, de minek is, hogyha meghalt a cenzúra, egyik szó olyan, mint a másik, elvégre mindegyik benne van a szótárban, s különben is, félre a tanukkal, a tilalomfákkal, hát nem ezt akartuk valamikor?
Vajon, tudjuk-e még, mit is akartunk? Vagy már kényszerpályákra sodort bennünket a kiprovokált védekezés, az állóháború, a ne maradjunk senkinek adósai jegyében fogant ambíció?
A hangulat, mondom, pocsék. Olyan, hogy vajmi nehéz vele bölcs gondolatokra, mérlegelt elképzelésekre jutni. Csak támadni és védekezni. csak ütni és kapni. Csak fizetni és megfizettetni. Mindenben okságot, jól megcsomózott szövevényt, sakkhelyzetet keresni.
Jó lenne gyógyír, terápia, jótékony hidegzuhany ezen állapotra. Hogy végül ne a kényszerzubbonyok divatja jöjjön fel egünkön.
Érzékenyek vagyunk, de szót kell értenünk. Érzem magamon; tudom!
Cseke Gábor
(RMSZ, 1994. június 15.)
Illusztráció: Szász János és a Magyar Igazolvány * Fotó Székely Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése