(A 2005. augusztus elsejével megszűnt Romániai Magyar Szó egyik utolsó számában találtam ezt az írásomat, amely aztán később, némileg lecsiszolva, megjelent a budapesti Népszavában is.)
*
Ha én most anyaországi lennék (nem vagyok), egyike azoknak a turistáknak, akik e napokban Csíkszereda utcáit róják, valamelyik szuperelegáns turistabusz- anyahajó szárnyai alatt (nincs hozzá szerencsém), s egy szabad pillanatomban kedvem támadna betévedni az itt is egyre szaporodó internetkávéházak egyikébe (még nem támadt), s történetesen levelet készülnék küldeni haza, az anyaországba, szeretteimnek, akkor nagyjából a következőket írnám:
„Drága Mindnyájatok!
Itt vagyunk az áldott Székelyföldön, amiről annyi szó esik odahaza. Szóval, nem egy nagy dobás... Igaz, hegyet látni eleget errefelé, nem úgy mint nálunk, de az egy dolog. A város kicsiny, meglehetősen egyszerű átlátni, és a központja teli van panellel... Azt mondják, vannak kertes házak is, de azok is inkább a város szélein. És olyan falusias jellegűek. Persze, Csíksomlyó felé egy kissé más a helyzet, ott megadják a módját...
Ahogy beérkeztünk, egy pénzváltó közelében mindjárt le is horgonyoztunk, kissé hosszú lett a sor, de szerencsére olajozottan ment, gyorsan megszabadultunk a forintoktól, kaptunk az új lejből is valamennyit, de én gyorsan kicseréltem régire, mert könnyebben megy, ha a froncsit szorzom, nem pedig a lejt. Különben itt nagyjából ugyanazt meg lehet találni, azaz ugyanazt lehet megtalálni, mint minálunk, amire érdemes itt lecsapni, az a kürtôskalács. Azt igazán jól készítik errefelé, rágcsáljuk is nyakra-fôre. Egyikünk vásárol egyet, aztán amíg friss, szétosztjuk. Később másikunkon a sor. Így sose szárad ránk...
A beváltó után a helyi múzeumot kerestük föl. Csinos park közepén, egy várban helyezkedik el, előtte két szobor: balra Petőfi, jobbra egy román negyvennyolcas, bizonyos Balcescu. Aki a legnagyobb új román bankón, az ötszáz lejesen szerepel. Ebből gondolom, nagy ember... Lefényképeztük őket, mint ahogy a múzeumot is. Két érdekes kiállítást láthattunk: egyet régi fegyverekbôl, illetve egy néprajzit. Mindkettő kellemes meglepetés. Mikor mi bementünk, egy másik turistacsoport éppen kifelé tartott... És amikor újra a kapu előtt gyülekeztünk, akkor kanyarodtak be az utcáról egy frissen érkezett turistabusz utasai. Egymásnak adtuk a kilincset.
Láttuk még Nagy Imre festőművész zsögödi múzeumát, igazán pompás képek vannak ott kiállítva, és még gyönyörűbb a kert, ahol a híres székely művész oly szívesen tartózkodott. Hellyel-közzel látszik errefelé a nagy esőzések, az árvíz nyoma. Azt mondják, a nagy veszteség az itt megtermelt irdatlan mennyiségű krumpli gyors és tömeges rothadása. Az itt fő éteknek számít, de mindenekelőtt egyetlen helyi produktum. Mondják, hogy azzal szerzik, árucsere útján a bort Moldvából, mert hogy itt a szőlőnek még csak esélye sincsen megélni, de szüreti bált azért szokás rendezni.
Megfordultunk a csíksomlyói Kegytemplom környékén, s kezdetben néhányan kikapaszkodtunk oda, ahol a pünkösdi búcsúkat szokták tartani. Jó kis túra volt, megdolgoztatta ám a lábakat, de megérte. Mondhatom, jó sokan elférnek ott, amit úgy hívnak, hogy Nyereg. Az erdő fölött most sárkányrepülők köröztek, hosszasan bámultuk méltóságteljes keringésüket. Odafentről nézve a tájat, megállapíthattuk: szépséges ez a Csíki-medence!
Lefelé megálltunk egy kútnál, ami fölött filegória nyújtott árnyékot. Azt mondják, itt éjjel-nappal csorog a borvíz kifelé, egy csövön, viheti-ihatja akárki. Kis csoport állt sorban türelmesen a csorgók előtt, eléggé viharvert, lerakódástól homályos pillepalackokban fogták föl a hűs szénsavas vizet. Egy vén szivar, vagy tizenkét palackot töltött, váltig erősítette, hogy tiszta egészség, ő ugyanis ezt issza már húsz esztendeje, attól maradt ilyen fiatal... Ami azt illeti, eléggé ramaty volt szegény, de azért jót nevettünk.
A Kegytemplomban éppen valami orgonakoncert mehetett, szépen zúgott a zene, vagy két tucat mélabéla hallgatta a padokra borulva, révedezve, mi ezalatt odajárultunk az oltár fölötti Mária szoborhoz, amihez lépcső vezet. Azt mondják, ez egy csodatévő Mária, kell hozzá imádkozni, majd meg kell érinteni vagy megcsókolni, s aztán az kisegít a bajból. A szobor elôtt sor kanyargott, várták emberek, hogy Mária elé járulhassanak. Volt ott egy férfi, beteg kamaszlányát cipelte a hátán, úgy vitte a szobor elé, hátha-hátha majd meggyógyítja szegény kölköt. Szép lenne...
Egyéb esemény, látványosság a városban nemigen akadt. Persze, mindenütt kiragasztva, hogy itt lesz augusztus 5-én az Illés-zenekar, ingyenes fellépés a szeredai városnapokon. Utána pár napra meg a Szigeten lesz jelenésük, azt mondják, ezzel kész, lehúzták a rolót, merthogy meghalt tavasszal a dobosuk, és eddig az volt a szép az egészben, hogy ugyanúgy nótáztak, abban a felállásban, mint az elején. Ennek vége... Sajnos, mi akkor már messze járunk. Meg a Szigetre se jutok el... Egy legenda utolsó fejezete...
Mielőtt ideértünk volna, azon töprengtünk, vajon hogy fogadnak itt bennünket. Mármint a decemberi szavazás miatt. Otthon mindenféle híresztelések voltak, hogy nem szolgálnak ki, meg hogy most mi vagyunk a rossz fiúk... Igazából én el se mentem, senkinek nem ártottam. Nem is értettem, miről kellett szavazni. Hogy a magyarok mindenütt magyarok? Hát azok. Hogy legyenek állampolgárok? Na, ez nem az én dolgom. Én se úgy kaptam az enyémet, hogy előzőleg megkérdezték: kell-e nekem? Ezt el tudják dönteni odafent, azért vannak...
De nem tapasztaltam semmi rosszallást. Itt az emberek végzik a dolgukat. Tele van turistával a város. Kiskunhalasi busz, győri busz, kecskeméti busz, veszprémi busz, mindenféle busz, egymás nyomába hágunk. Mégis csak turisták vagyunk ezen a tájon. Jövünk, látunk, megyünk. Az itteniek maradnak. Ki-ki a maga gondjával.
Szép, de zord vidék. Majd még jövünk."
Körülbelül ennyit és ezt írtam volna. De gondolom, érthetô, hogy ezt nem írhatom. Ezért csak elképzeltem az egészet. A levelet nem nekünk kell megírnunk.
Illusztráció: Régi és új templom Csíkszeredában - turistalátványosság * Fotó: Kristó Róbert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése