Mielőtt valaki tételesen is megfogalmazná a vádat áttekintő munkámmal kapcsolatban, hogy meglehetősen egyoldalú beállítottságú, mert hogy inkább figyel a hivatalostól eltérő, "pártütő" véleményekre, azokat részletezi és veszi komolyan, a tudomány szavára kevésbé figyel oda.
Van ebben némi igazság, de azt azért látni kell, hogy a klasszikus, a továbbra is népszerűsített és közkézen forgó változatot - Petőfi segesvári elestét a világosi fegyverletétel előtt pár héttel - ma sem döntötte meg senki és zavartalanul működik az ennek megfelelő egész szimbólumrendszer.
(Olyannyira, hogy a barguzini expedíció anyagi és erkölcsi felpártolója szibériai felfedezését, illetve az ott talált feltételezett Petőfi-maradványok újratemetését önkéntelenül is a segesvári halál évfordulójához próbálta időzíteni, ami önmagában is nonszensz...)
Mint író, akit "megérintett" a téma, mindenképp azon az oldalon állok, hogy előbb kiélem a kíváncsiságom, s ennek folyamatát megosztom az olvasóval, majd amikor már eléggé "okos" lettem, végül külön felelősségemre, magam kívánok dönteni afelől, hogy miként fogalmazzam meg a saját igazságomat.
Petőfi számomra nem tananyag és nem kutatási terület, nem irodalomtörténet és nem muzeális, levéltári téma. Talán ez a könyv sose születik meg, ha nem jut el hozzám annak idején a "szibériai kaland" híre, majd az erre ráfekvő s azóta se szűnő - mert függőben hagyott - szenzáció.
1990-ben még kritikátlanul faltam az erre vonatkozó Petőfi-irodalmat, pró és kontra. Felfigyeltem arra, mily következetes vehemenciával és kimeríthetetlen szarkazmussal vert vissza bármely partizán megnyilvánulást Fekete Sándor író az 1990-ben megszűnt Új Tükör élén, de azután is, 2001-es haláláig. A hagyományosan akadémiai Petőfi biográfia és értelmezés avatott őreként kezdetben türelemmel viseltetett a fantasztákkal szemben, nem kívánta mindenáron eltiltani őket attól, hogy legendák után eredjenek, ha kell, akár ezer kilométerekre is, abban bízva, hogy a tudományos igazságuk önmagukért helytállnak, és ami képtelenségnek tűnik a józanul gondolkodó számára, abból soha sem lesz evidencia.
Köröspataki Kiss Sándor a Digitális Irodalmi Akadémia Feketéről szóló szócikkében ezt írja erről a korszakáról:
"1963 és 1975 között az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa. Ezekben az években jelennek meg alapművei a Petőfi-kutatás tárgykörében... 1976-ban Benjámin Lászlóval és Csanádi Imrével megalapítja az Új Tükör című képes, kulturális hetilapot. A lapnak előbb főszerkesztő-helyettese, majd 1986-tól az 1990-es megszüntetésig főszerkesztője... Személyes érdeme, hogy a rendszerváltás zűrzavarában sikerült elhárítania egy tragikomikus eseményt: hogy a Barguzinban kiásott női csontvázat díszpompával Petőfiként eltemessék."
Különösen rokonszenvesnek találtam Feketének azt az álláspontját, amivel kezdetben a szibériai "mozgalmat" kezelte, s amiről derűsen vall A szibériai métely című könyvének elején. Éppen egy újabb Petőfi-könyvén dolgozott (mellesleg Fekete Sándor lezárt életművének jócskán a fele nagy költőnk életéhez és munkásságához kötődik), amikor 1985-ben a sajtó először (ismét) felröppentette a szibériai száműzés legendájának eshetőségét. Akkor, mint elismert Petőfi-felelőssel, a rádió 168 óra műsora interjút készített vele, amelynek központi kérdése azt firtatta: miként vélekedik a szibériai sajtószenzáció felől. "Van valami elszomorító az egészben - válaszolta -, abban is, hogy a Petőfi-tudományból a nagy tömegek egy jelentékeny részét csak két dolog érdekli: a születés és a halál... a Petőfi-tudománynak nem az a feladata, hogy erre összpontosítsa energiáit, hanem arra, ami a születés és a halál között lezajlott, arra a 26 év és hét hónapra, amelyből kiderül, hogy ki ez a költő, miért írta azt, amit írt, mi volt a forradalomfelfogása és így tovább… S akkor kitalál bárki bármiféle mesét, lefényképez Szibériában, Burjátföldön egy keresztet, és ennek alapján szaladgáljon a Petőfi-tudomány a sírkeresők nyomában? Ez nem vonzó feladat számomra..."
Hangja elutasító, de egyénre szabott: bevallja, nem tartja mozgósító feladatnak, hogy a modern Petőfi-kutatásban vezető szerepet játszó Dienes Andráshoz hasonlóan mítoszok felülbírálatával foglalkozzon. Javára írom, hogy nem érzelmileg közeledik a problémához, és nem azért tartja nevetségesnek a szibériai közjátékot - mint egyesek -, mivel az ellentétben állna Petőfi egész jellemével és eszmevilágával. Sőt, ezzel kapcsolatosan is árnyalt az álláspontja:
" Immáron jó két évtizede igyekszem a költő személyiségéről a köztudatban kialakult képet módosítani, az ún. vívódó Petőfi-modell felállításával. Egész tudatos életében mindvégig jelentkeznek nála kételyek is azzal szemben, hogy érdemes-e a forradalmi harcot vállalni... Az egyik utolsó levele, amelyben beszámol arról, hogy el kellett hagynia Pestet a közeledő osztrák seregek elől, ezt mondja szóról szóra: „…e békési magányomba bujdokoltam, azon ohajtással, vajha soha többé a nyilvános életnek még csak küszöbére se kényszerítene sorsom; s most itt vagyunk, s a mely percekben végkép felejtem, hogy hazám is van, tökéletesen boldog vagyok…” Úgy akart élni, mint aki többet nem foglalkozik közélettel... Nem szabad Petőfit úgy elképzelni, mint egy szajkót, mint egy papagájt, aki állandóan hajtogatja ugyanazokat a jelszavakat. Mélyen gondolkodó, érzékeny ember volt, akire sokkal inkább hathatott az összeomlás iszonyata, mint bárki másra."
Ami Fekete Sándort a mitoszhajhászásban zavarta, az nem a nép hiedelme, "hanem az, amikor írók, tudósok, újságírók fejében tenyésznek."
Sajnos, annyiszor kell közbeszólnia a vitákban, annyi felröppentett labdát kell leütnie, hogy szinte törvényszerűen elveszíti a higgadtságát, a természetes fölényét, nyugodt érvelését, mind jobban elönti az epe, a bajvívás reflexe, amikor nem a végső döfésre koncentrál az ember, hanem minden pengeváltást a végsőkig kijátszik. El kell ismernünk, a Petőfiről szóló munkái jókora helyet foglalnak el a könyvespolcon, ha csak a címeket sorolom is: Petőfi életrajza; Petőfi, a vándorszínész; A szibériai métely; Petőfi forradalma; Petőfi evangéliuma; Petőfi, a segédszerkesztő; A márciusi fiatalok; Számadás az ünnepről; A költő kardjai; Így élt a szabadságharc költője... Ezekben igen sok a polemikus elem, nem beszélve azokról a sajtócikkekről, rádió- és tévészereplésekről, melyekben szinte egy és ugyanaz a téma: a Petőfit Szibériában keresők tulajdonképpen vajákosok...
Pedig Fekete Sándor azt is megtette, hogy javasolta a Balajthy András kutatásainak a támohgatását... És ő volt az, aki látva a Megamorv Petőfi Bizottság hajthatatlanságát, hogy semmilyen tudományos érvvel és logikával nem lehet őket lebeszélni szibériai ambícióikról, ezzel biztatta őket: mintsem propagandahadjáratot folytassanak, akkor már inkább ássanak, hiszen akkor legalább kiderül a végső igazság...
Erről szóló cikke az Új Tükörben (Inkább ássanak!) furcsa módon nem csillapította, hanem ugyancsak fokozta a szibériai változatra esküvők elszántságát. Úgy működött ez a finom gúnnyal odavetett szlogen, mint egy nagylelkű biztatás: ha már a Fekete is azt mondja, hogy ássunk, akkor immár semmi és senki se állhat az utunkba...
Fekete Sándor pedig kevéssel azután többszörösen megbánta nagyvonalú "lazaságát", de már csak ismételt magyarázatra futotta belőle, amivel azonban senki sem törődött. (A kutya ugatott, a karaván haladt...)
A szibériai métely, amely eleven és tudós könyv a maga nemében, azzal és ott téveszt célt, hogy a szükségesnél is polemikusabbra sikeredett, szerzője helyenként olyan mélységekig alacsonyodik le nem egyszer méltatlannak bizonyuló vitapartnereihez, hogy elveszti a tudományos érvelés fonalát, túlságosan komolyan vesz minden mozzanatot azáltal, hogy csakis nagy hatásfokú ismétlőfegyverrel szándékozik harcba szállni velük. E helyzetből adódó akaratlan heroikusságán úgy fognak ki ellenlábasai, hogy azt vágják a fejéhez: azért ellenzi ennyire vehemensen a szibériai hipotézist, mert ha az netán beigazolódik, a félig-meddig Petőfire épült életműve, akadémiai megbizatása, tehát mindaz, ami eddigi karrierjét meghatározza, semmivé válhat... Ez ellen védekezni nagyon nehéz: az ember vagy kétségbeesetten bizonygatja az ellenkezőjét, amitől enyhén nevetségessé és hiteltelenné válik, vagy kikéri magának az egészet, de ezzel is inkább csak a saját lelkiismeretét csillapítja. Harmadik út: a hallgatásé...
Az viszont sajnos, a küzdelem halála is egyben...
A portré forrása: Digitális Irodalmi Akadémia / PIM
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése