Portalanítás (Kercsó Attila)

Mindig szerettem volna, ha könyvtáramat nem lepi be a por bársonyos, tapadó szutyka. De belepte. Nem volt időm, erőm, türelmem ahhoz, hogy időről időre tisztába tegyem, mint a gyermekeket.

Pedig valahol írva vagyon: a könyvet nem csak az olvasással kell megbecsülni.

Pár éve minden megváltozott. Hirtelen elhatározással elkezdtem időt szakítani könyveimre. Annyi évtized után beláttam, mennyire hanyag és hűtlen voltam hozzájuk. Úgy fedezem föl azóta, takarítás és portalanítás közben őket, egyenként, mint magukra hagyott, elhanyagolt jó barátokat.

Külön öröm újra és újra fölfedezni a szerzők által dedikált köteteket. Ma reggel kicsiny, keskeny, vézna füzetecske került a kezembe, 1993-ból. Szerző: Kercsó Attila gyergyószentmiklósi orvos-költő, könyvének címe Mákfej.

A kötet nem verseket tartalmaz, hanem csak "morzsákat" és "viszonylatokat". E műfajokat a szerző találta ki, s tulajdonképpen éveken át voltak jelen a bukaresti magyar napilap (Előre) hétvégi mellékletének hasábjain.

Belefeledkeztem, s nem véletlenül. Különösen a Morzsák elevenek s hatnak ma is. Ami azt jelenti, hogy telitalálatok. Amolyan költői ujjgyakorlatok. Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy mik, de most is hatásuk alá kerültem.

Zsiráf. Élő periszkóp.

Sínpár. Eszményi együvé tartozás.

Égbolt. Végtelenből hajlított födél.

Borvíz. Kihűlt tűzhányók verejtéke.

Mák. Tékozló szerelem.

Gyűszű. Ujjvért.

Felhők. A föld napernyői.

Szivárvány. Esőzászló.

Paszuly. Önkaróbahúzás.

Múzeum. Emléktárgyak aggmenháza.

Sötétség. Csak a kút világít.

Sás. Mocsárborosta.

Lusta. Ha munkáról álmodik, fáradtan ébred.

Düh. Érzelemvágta.

Hűség. Kötélből szőtt árnyék.

Metafora. Színes reprodukció szénrajzról.

Évgyűrű. A fa születési bizonyítványa.

Kedélyes. Mosolyvalutával fizet.

Majom. Zsákutcába tévedt ősrokon.

Sündisznó. Hogy élhet simogatás nélkül?!

Varjú. Saját panaszkodása elől vándorol.

Várakozás. Reményfüzér.

Pipacs. Díszgyom.

Napraforgó. Fényradar.

Bádogos. Pléhszabó.

Kalapács. Vaspotyoló.

Pocsolya. Minitó.

Zebra. Szavannadarab.

Láz. Sejtek ellenforradalma.

Dér. Még nem hó, de már nem harmat.

Cserép. Tetőpikkely.

Homlok. Észfal.

Ajtó. Épületszelep.

Huzat. Háziasított szél.

Gyeplő. Lókormány.

Kasza. Azzal fenik, miben csorbul.

Óra. A naptár szívdobogása.

Múmia. Halálhű szobor.

Álom. Volt, lesz vagy egyik sem.

Széna. Fűkonzerv.

Pince. Házibarlang.

Káposzta. Levélfejűség.

Kóbor. Megérkezése egybeesik indulásával.

Horgony. Hajópóráz.

Komp. Ingázó híd.

Konfetti. Táncpehely.

Ágy. Álomfedezék.

Gondolat. Agyváladék.

Méh. Virágvámos.

Vigasztalás. Reményátültetés.

Természet. Beépítetlen terület!

Görbe. Kificamított egyenes.

Alkohol. Józanirtó.

Csatorna. Vízvéna.

Bagoly. Ha tudná, hogy bölcs, nappal járna.

Kanál. Étlapát.

Kaptár. Mézelőszövetkezeti székház.

Szokás. Cselekvésvágány.

Vonó. Húrborzongató.

Harkály. Fadobos.

Rossz. Ami a jóból kimaradt.

Egy másik portalanító takarítás során kisregénye került kezembe, amely 1994-ben jelent meg Gyergyószentmiklóson, s amelyben megírja választott erkölcsi példaképének, dr. Fejér Dávid gyergyói körorvosnak a regényesített életrajzát. A helybeliek emlékezetében mély nyomokat hagyó közéleti ember alapította a helybeli kórházat s teremtette meg Gyergyóban a néporvoslás gyakorlását, vette fel sikeresen a harcot az akkor dúló népbetegségekkel, járványokkal. A regény azért is érdekes, hiszen szerzője maga is gyakorlati gyógyító emberként élte le életét a gyergyóiak között, előbb a járványos betegségek esküdt ellensége volt, később, nyugdíjas korában a hajlott korúakat és a rászorulókat istápolta: a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztárához betérők nyavalyáira írt recepteket. Élete tehát tökéletesen rímelt regényhősének sorsára - ritkán van írónak ekkora szerencséje...

Többször váltottunk levelet, ő rendszeresen rajtam keresztül küldte verseit a Romániai Magyar Szónak, felhatalmazva engem, hogy a javát tovább adjam, a férgesét pedig csúsztassam papírkosárba.

2005 őszén furcsa, szíven ütő, elkeseredett levél érkezett tőle, új verskötetével együtt. Akkor úgy éreztem, nyilvánosan kell reagálnom rá, megírtam hát az alábbi cikkelt a Hargita Népének.

Az utolsó könyv?

Könyvvásárra készülődvén Marosvásárhelyre, a Pallas-Akadémia kiadó vendégeként, az utazást megelőző novemberi napokban stílusos küldeményem érkezett Gyergyószentmiklósról. A borítékban verseskötet, a feladó maga a szerző, Kercsó Attila – orvosként is a jók közt tartják számon -, aki kitartó barátsága jeléül dedikálta nekem a még friss nyomdaszagú gyűjteményt. Rövid kísérőlevelében nem kevesebbet állít, mint hogy sorrendben éppen ez a 12. kötete, és minden jel szerint az utolsó...

Ilyen sorokat kapni s olvasni, bizony, mellbeverő, még akkor is, ha tudjuk: nincsen ebben semmi soronkívüliség, elvégre egyszer úgy is mindennek a végére érünk – álomnak, filmnek, napnak, munkának, pénznek, életnek... Kivétel nincsen.

De hát mindenki maga tudja a legjobban, hol az a kiszabott határ, mely arra való, hogy figyelmeztessen: emberi cselekedeteink szálait ideje elvarrni. Kercsó Attila minden bizonnyal elfáradt. Nem csoda: talpalt bizony eleget, törődve törődött másokkal, tanult szakmáját halálkomolyan vette, de a múzsával sem hentergett ám kupecmódra; bizonyság rá nem csupán az eddig megjelent tizenkét saját kötet, hanem az a huzamos kitartás, az a máig érő cselekvőkészség, amivel városa szellemi-irodalmi pezsgéséhez maga is jócskán hozzáadott.

Külön örömet jelentett számomra rövid marosvásárhelyi kiruccanásomon, hogy éppen ezt, a Gerlék a lármafán című Kercsó-könyvet vihettem magammal, unaloműző beszélgetőtársként, így ha láthatatlanul is, de velem járta be a százvalahány kilométeres távot, s feledtette a döcögést, a mindent körülölelő, nyomott ködöt, a nehezen fogyó kilométereket. Igaz, a Pallas-Akadémia vásári standján, az örvendetesen gyarapodó friss kiadványok között viszontláthattam a kötet ikertestvéreit is, számomra viszont mindennél fontosabb volt az, hogy éppen most, ebben a búcsúzó, bár meglehet, még múlékony hangulatában ne engedjem el egy jó barát kezét.

Eszembe jutottak azok a szerkesztőségi pillanatok sok-sok év távolából, valahányszor a napi postával már messziről jól felismerhető Kercsó-küldemény érkezett a bukaresti magyar napilap címére: legtöbbször puha, enyhén elefántcsont színű selyempapírra gépelve, apróbetűs, tiszta betűkarakterekkel. S ha be is álltak nála olykor „hallgatósabb” időszakok, általában a rendszeres, ütemes jelentkezés volt a rá jellemző. Örömmel adtunk helyet verseinek a lap hétvégi mellékletében, s ugyanilyen örömmel láttuk viszont azokat rendre megjelenő könyveiben is. Így csinált lapot, hűséges munkatársként Kercsó doktor úr, s így csinált irodalmat a lap maga. Ideje s joga van megtudni az olvasónak, hogy mindezért a szerzőket legtöbbször ama sokat emlegetett vatikáni valutával – „Isten fizesse meg...” – tudtuk csak illetni, amely, ha továbbra is így hanyatlik szellemi életünk becsülése, könnyen megvetheti a lábát az egész régióban – az euró bevezetése helyett!

Tudom: az olyan költőnek, mint Kercsó Attila, mindennél többet ér a szólás nyilvánossága és szabadsága, önmaga megvalósítása, a dolgok becsületes bevégzésének tudata, kevésbé foglalkoztatja az egyenlegek nyomon követése. A mérleg, a leltár amúgy sem szakaszosan készül műhelyében, s új kötetében nem egy verse utal arra, hogy „végül az élet csuda egyszerű: / ború s derű”.

Éppen ezért nem igazán tekintem utolsó kötetének Kercsó frissen megjelent könyvét, bár sok-sok megállapítása mögött egy derekas munkában leélt élet bölcsességének fanyar mosolyát vélem megvillanni. Hiú remény című verse pedig éppenséggel azt a helyzetet rögzíti igen érzékletesen, mely az elmúlt ötven év kényszerű erdélyi magyar egyensúlypolitikáját átélő, megszenvedő és saját sorsán átereszteni kényszrerült nemzedék végelszámolásában tragikusan törvényszerű:

„Lám, nem jön el még a koszorús ünnep, / Melyre oly régen lopva készülök, / S amibe minden, minden beleférhet: / Kavics, aranypor vagy foltos bürök. // Az évek hullnak feledés gödrébe, / A számadásra mindig várni kell, / Nem túlzott óhaj, hogy a magvetéskor / Remélhetjük, hogy némelyik kikel? // Marad az út, és esőváró hittel / Képzelt szivárvány ívén menni át, / S majd valahol a csüngő felhők alján / Másnak próbálják fel a glóriát.”

Formailag a búcsúzkodó költő szavai ezek, akárcsak a kötet sok-sok más darabja. De mi jól tudjuk: Kercsó Attilánál ez is egyfajta feladatvállalás felelős kényszere.

*

Két évvel e "búcsúlevél" után még találkoztunk Gyergyószentmiklóson. Burján Emil frissen megjelent kötetéről mondtam vitaindítót a Salamon Ernő irodalmi körben, s a jelenlévő Kercsó doktor többször is érdekes, hasznos szempontokkal sietett kibontani a vitát. A találkozó után elpanaszolta: alig-alig megy már az írás, súlyos beteg, nagy fájdalmai vannak, de mindenek fölött elvesztette az életkedvét, mélydepressziós. Elszoruló szívvel néztem ezt a hajdanán oly életvidám, lelkes közösségi hangulatot teremtő embert, amint az elmúlással viaskodik. Elválásunk után még kaptam tőle egy versküldeményt, de mire tovább küldtem volna a szerkesztőségnek, Kercsó Attila 2008 május 19-én befejezte földi pályafutását. Befejezetlen életregényt hagyott maga után. Halála napján Gyergyószentmiklóson elterjedt a szorongó kérdés: "Meghalt a doktor, mi lesz a nyugdíjasokkal? "

*

Kercsó Attila két verse

Hangulat

Még nem gyűlt egybe a nagy zenekar

Mely a BÖLCSESSÉG szimfóniát játssza,

A húr elpattant sok-sok hegedűn

S a fúvósoknak repedt harsonája.

A ricsajgásban mit ér fuvolázni?

A hárfa hangját ki is hallaná?

Ha üstdoboknak dübörgése szólna,

Talán valaki felfigyelne rá.

A gazdátlan hangszerek fölött most

Széttárt karokkal a karmester áll,

A CSEND kottája ül a kottatartón

Hát fájdalmában abból dirigál.

A bölcsességet némaságra váltja

A hallgatás így: igazságszobor,

Egy kerek asztalt körbeülve nézzük

Hogy poharunkban gyöngyözik a bor.

2005.

Győzelem? Kudarc?

A tömegvonzást rég legyőztük,

De talpunkon a por, a sár,

Míg röpködünk a csillagok közt,

Az éhező kenyérre vár.

Mindenség ajtaját döngetjük

Megbűvölt, ami végtelen,

De karnyújtásra árul titkot

Sok ismeretlen idelenn.

A földhözragadt gondjainkra

A menekülés felesel?

Dús asztalok óborát isszuk

Míg sokszor az sincs, ami kell.

A csillagok nem kérik számon

Hogy ágyban hálunk vagy padon,

Az ősanyag törvényét őrzik

Arcukra fátylat béke fon.

A tömegvonzást ím legyőztük

De nem találjuk önmagunk,

Kérdőjelek kövezte úton

Csak széttárjuk a két karunk.

2005.