2009. március 8., vasárnap

Petőfi minden változatban (23)


Makkai Ádám Petőfi-könyve (pontos címe: Úristen! Engedj meghalni! Petőfi Sándor pokoljárása és megidvezülése.Árgus-CET Belvárosi Kiadó, Székesfehérvár-Budapest, 2003) tartalmában és formájában arra utal, azért született, hogy felkorbácsolja a kedélyeket. Azokét is, akik esküsznek a hivatalos irodalomtörténetre, és azokét is, akik valamilyen éppen időszerű (most éppen a barguzini) hipotézisra esküsznek. Szerkezete, műfaji változatossága és minden gátlástól megszabadult fantáziálása egy olyan torz és képtelen történetsort vázol föl Petőfi sokat vitatott életmenete kapcsán, hogy azon csak keserűen nevetni, vagy bosszankodni lehet.

A szerzőt, aki mindehhez jócskán el kellett hogy távolodjon minden nemzeti elfogultságtól és előítélettől, biztosan segítette az a tény is, hogy 1957 óta az Amerikai Egyesült Államokban él, a szellemi kísérletek szabad közegében, ahonnan könnyűszerrel és következmények nélkül föl lehet ereszteni a legképtelenebb léggömböket is, hiszen a magyarajkú befogadó közeg reagálásából kontinensnyi, gyakorlatilag elérhetetlen messzeségben elmarad a direkt számonkérés.

Az a "merészség", amivel néhány magyarországi lap karikatúrában oldotta föl a barguzini "felfedezés" bizarrságát, láttuk, hogy Marosvásárhelyen például megsemmisítő erejű indulatokat szabadított föl Petőfi rajongóiban, s ez a negatív érzelmi viszonyulás rögtön le is csapódott a Romániai Magyar Szó megítélésében.

Makkai "szentségtörő" gesztusainak egész sorát lehet szidni, gyalázni, számonkérni, de mindebből őhozzá csak lapbeli közlemények ha eljutnak, meg egy-egy gyalázkodó hangú, kósza e-mail, ami manapság már szinte senkit sem ijeszt meg...

Makkai két irodalmi forgatókönyv közé sűríti Petőfi fura életútját, amely itt, e könyvben legalább annyi csodával terhes, mint a költő örök klasszikus elbeszélő költeménye, a János vitéz. Ezek lényege, hogy olyan meghatározó világszellemek, mint Kőrösi Csoma Sándor és a Dalai Láma, a megnevezetlen világistenség (Fényalak) elé járuló, Segesváron éppen frissiben lekaszabolt Petőfit arra kényszerítik, hogy költészetében megfogalmazott eszményei valóra váltása, annak garanciája végett, térjen még vissza a való és a virtuális világ közé, éljen is, meg nem is, szelleme és költészete hasson is, meg nem is. Az orosz ulánus pikadöfésétől elterült költőt váratlanul egy Karakamenszkij nevezetű vezérezredes veszi gondozásba, életre pofozza, s aZzal hitegeti, hogy a Kaukázusba menekíti, hogy onnan Bemmel és Kossuth-tal majd győzedelmesen, szabadító hadak élén visszatérjenek. Petőfi be is dől a vezércselnek, s ezzel kezdetét veszi kálváriája...

Makkai ezután közzéteszi Petőfi halála után írt költeményeit, köztük A fehéregyázi füzet verseit, majd A kaukázusi füzetet. Ezekből lépésről lépésre kiderül, hogy Karakamenszkij (akit foglya következetesen Turbánszkijnak szólít) az orránál fogva vezette Petőfit, az elhurcolás végcélja ugyanis - cári parancsra - maga Szibéria. Petőfinek megesik a szíve a cári tiszten, akinek az élete függ a parancs betartásától és vele tart.

A könyv további része naplólapokból áll (Petőfi Szibériában), amely kezdetben 1852. január 22-ével datálódik s Alekszandr Petrovics bejegyzésével indul, majd egy Dolgorecsnij nevezetű helybeli, Petőfire állított besúgó feljegyzései következnek. Az illető tulajdonképpen Karakamenszkijnek jelent tovább minden, Petroviccsal kapcsolatos változást, sőt, parancsra meg is házasítja a barguzini Tamarával, akibe titokban ő maga is szerelmes. E pillanattól kezdve furcsa háromszög alakul ki Dolgorecsnij, Petrovics-Petőfi és Tamara között: mindketten ugyanazon nőhöz kötődnek, a besúgó pedig költészetet tanul, hogy a maga során értelmezni tudhassa megbízóinak Petrovics szavait, esetleges irományait. Közben bepillantást nyerünk a cári tiszt, Karakamenszkij gondolatvilágába - naplóján keresztül, majd újra Petőfi kerül sorra, immár az 1853-as esztendő feljegyzéseivel...

Itt jelentős időugrás áll be egy újabb naplóváltásnál, amikor is felbukkana színen Petőfi Zoltán is, a költő fia, aki 1868-tól 1886-ig mesél el néhány furcsaságot életéből. Így megtudjuk, hogy titokban anyja, Szendrey Júlia naplójába beleolvasva tudomására jutott, hogy apját az európai szabadkőművesek vették a szárnyuk alá és valahol a szibériai Barguzinban óvják az életét. 1869-ben fogta magát és...

"Eladtam mindent, ami csak a kezem ügyébe került; volt ottan kotta, könyv, ruhadarabok; egy igen értékes nyaklánc, ami Szendrey nagyanyámé volt, hamisított Petőfi-kéziratok - úgy tudom az apám kezeírását utánozni, hogy meg nem mondja senki, melyiket írta ő s melyik lapot én -, elég ügyesen kereskedtem, s hat heti munka árán összeszedtem 350 koronát. Különösen a hamisított Petőfi-versek keltek el jó áron. Ezeket iszonyatosan szégyellem, de akkor ez kellett a népnek; nekem meg, érthető okokból, a pénz, hogy eljuthassak Erdélybe, s onnan Ukrajnán át Moszkváig, s még tovább, Barguzinig."

A gyermek tehát, aki csak tudott apjáról, de nem emlékezhetett rá, nekivág a hosszú útnak, hogy megkeresse azt az embert, aki őt egynapos korban rajzával megörökítette, s aki ilyen sorokat írt annak idején egyetlen csemetéjéről: " Első bravourja az volt a fiamnak, hogy két hetes korában fölült az ágyán. E testgyakorlat annyira megtetszett neki, hogy aztán folyvást practizálta. Persze csak néha sikerült neki, s akkor is oly fáradsággal, hogy elvörösült és elkékült bele. Az utazást már két hónapos korában megkezdte..."

Most pedig folytatta a korán megkezdett utazást, de mire elért Barguzinba, egy Nyekraszov nevezetű pópa már csak a sírját tudja neki megmutatni a helybeli temetőben, az orosz nyelvű sírfelirattal, ilkletve halála időpontjával: 1859. június 16. Itt aztán sikerül elásnia egy csomó saját versét (benne gyermekkori élményeivel is), továbbá nagybátyja, Petrovics István és mostohaapja, Horváth Ádám versezeteit is, amelyek mind-mind a Szendrey Júliához fűződő gyöngéd érzeményről szólnak. Petrovics volt élettársa, Tamara és a besúgó úgy fogadják Zoltánt, mintha a költő maga tért volna vissza az életükbe. Kiderül: azért oly hálásak Petrovics-Petőfinek, mert az megtanította Dolgorovszkijt modern verset nem csupán olvasni, de írni is. Azzal, hogy kijavította egy, a csukáról szóló klapanciáját és annyi változatban megcsillogtatta előtte a feldolgozás lehetőségét, felszakította Dolgorovszkijban a gátakat és azóta csak ömlenek a költemények a tollából, szerzőjük pedig az elismert költők sorába emelkedett. (Lám csak, Petőfi nem élt tovább fölöslegesen Szibériában: forradalmian megtermékenyítette az ottani orosz költők költészetét!). Ezt a részt Karakamenszkij naplórészlete zárja, akiről kiderül, hogy levelezett Szendrey Júliával, elárulva neki a titkot, hogy Sándora él; hogy milyen hatást váltott ez ki az asszonyból, megtudjuk abból a 10, neki tulajdonított versből, melyek a cári tiszt kezébe kerültek, s útjuk meg is szakadt ott - eredetileg Petőfinek szánták azokat...

Külön csokorba kötve szibériai Petőfi-költemények következnek, amelyek variációk néhány régi témára, s a szatirikus mű legsikerültebb részeit jelentik, s legvégül a besúgó Dolgorecsnij naplórészletéből és napvilágra került verseiből megtudjuk, mi okozta Petőfi szibériai halálát: parancs érkezett Moszkvából, hogy a költőt haza kell telepíteni, Tamarájával együtt, Magyarországra. Petőfi nehezen adta rá a fejét, de mikor elindultak volna, Dolgorecsnij hirtelen felindulásból agyonlőtte a búcsúzó Petőfit. Bűnhődni kívánt, hiszen megölte a számára legkedvesebb lényt, de nem tudta volna elviselni, hogy "ilyen állapotban és ezzel az asszonnyal térjen vissza abba az országba, ahol őt nemzeti hősként istenítik."

Csakhogy Petőfit, akár csak Segesvár után, ismét a Fényalak és Csoma Sándorék fogadják túlvilági érkezésekor, s újabb, ezúttal lasszai feladattal bízzák meg. Egymást érik a további irodalmi forgatókönyvek, Petőfi pedig szüntelenül azért könyörög - engedjék már meghalni, ne hurcolják agyon szerte a világon. Gondolatai - amelyek inkább a szerző véleményét összegzik az elmúlt évszázad történelmi tanulságairól - tibeti apokrifjaiban jelentkeznek. Mind gyakrabban "aktiválják" a nagy szellemek a költőt, hogy közbelépjen a nagy történelmi pillanatokban: 48-ban, 56-ban. Az ezredfordulón azt a dilemmát kellene megoldania, hogy ismerje el a két részre oszlott ország közvéleménye előtt: valójában melyik csontváz az övé? A segesvári, vagy a barguzini? Petőfi erre is hosszú költeményben "válaszol", amit Kőrösi Csoma és a Dalai Láma áhitattal lejegyeznek. Aztán végigmennek sorra a legújabb kor történetein, Petőfinek mindenhez van néhány keresetlen verses gondolata, a lejegyzett szövegek száma egyre gyűl, már a rendszerváltás utáni kormányokon is sikerül elverni a port. Csak úgy tobzódik eseményekben és vezéralakokban a történelem, Petőfi nagyon elfárad, s végül megszületik a döntés: véglegesen beléphet a nagy szellemek nyugvó birodalmába.

Makkai vállalkozása akkor lett volna átütő siker, hogy ha nem ragad le a pamfletnél és nem akarna minden helyzetre, jelenségre csattanót vagy poént faragni. A kezdetben mesteri kameraváltással bonyolított szempont-vegyítés a szibériai kaland befejezése után mind kuszábbá és nehezen áttekinthetővé válik. Olvasás közben az volt az érzésem, hogy a vízió teljességének a szándéka teherként nehezedik a cselekmény-bonyolításra, az abszurd ötletek halmozása olyan ütemet vesz fel, hogy a kezdetben érdekeltté tett olvasó mindinkább kedvét veszti, túlhajtottnak és fárasztónak találja a játékot.

Bárhol is üssük föl a könyvet, a szöveg bármely sorából könnyen kitetszik, hogy képtelenségek halmazával van dolgunk, amúgy semmi sem igaz, amit az író föltálal, aki nem is törekszik arra, hogy legkevésbbé is elhitesse velünk fikcióját. A nevetségességig abszurd fordulatai arra valók, hogy minden pillanatban emlékeztessen rá: az egész premissza egy eszement képzelgés. Azzal, hogy ironikusan minduntalan rátesz ő is egy-két lapáttal, és ezáltal tegye lehetetlenné a kóklereket, az írói kaland nem jut messzebb az egyoldalú tézisirodalom bozótosán. Az apokrif versek esetében a legkisebb látszat-megfelelésre sem törekszik, hiszen fölösleges az igyekezet: a szándék ugyanis nem az, hogy hihetővé tegye azt, ami fantasztikus fordulatnak tűnik, hanem még inkább hangsúlyozza az eredendő abszurditást.

Utólag felfejtve a történtek időrendi sorrendjét, jogunk van feltételezni, hogy Makkai Ádámot már a barguzini expedíció után közvetlenül foglalkoztatta a téma, ugyanis egyik apokrif Petőfi verse 1990-ben napvilágot látott egy amerikai magyar irodalmi folyóiratban NN: Szibériai költemények címmel. A haldokló hattyú c. vers alatt közölt magyarázat szerint a szöveg állítólag Kínán keresztül érkezett és Ibrahim Vasziljevics Karakamenyszkij küldte a Burját-Mongol ASZSZK-ból. Ez előbb az ujgurokhoz került, majd onnan Budapestre. E verseken állítólag a "hiteles" Petőfi Sándor aláírások voltak, a többi "diktálással" cirill betűkkel íródott. A hagyomány szerint a versek leírója Joszif Ivanovics Dolgorecsnij volt. Ugyanezen versek "eredetijét" ama bizonyos Karakamenyszkij lóháton vitte Barguzinból Törökország felé, de őt elfogták s a verseket megsemmisítették.

Azokban a hónapokban indult be a bukaresti Romániai Magyar Szó hétvégi kulturális melléklete, a Szabad szombat, amelynek utolsó oldalán Higgyük? Ne higgyük? címmel rovatot indítottunk, amelyben különféle valószínű vagy valószínűtlen hipotézisekről közöltünk anyagokat, mint amilyenek a repülő csészealjak vagy földönkívüliek látogatásai. A haldokló hattyúnak eszményi helye volt a rovat; átvettük, s maga Kiszely István is gyanútlanul foglalta kompendiumába közlésünket, mint amire egyelőre nem létezik magyarázat.

Az ezredforduló táján megkeresett levélben dr. Kovács László, aki az iránt érdeklődött, milyen forrásból közöltük A haldokló hattyú c. szibériai költeményt, és az vajon azonos-e a Makkai Ádám-féle pamflettel vagy valami attól eltérő, független alkotás? Akkoriban már nehéz anyagi gondok között, s még nehezebb munkafeltételekkel készítettük a napilapot. Több ízben is elköltöztünk, szerkesztőségi szobákat adtunk le, dokumentációs részlegünkben rendetlenség, egy újabb lehetséges költözés miatt egymás hegyén-hátán hevertek a lapgyűjtemények, gyakorlatilag nem volt kire leosztani a feladatot, hiszen minden szerkesztőségi ember eleve két-három megbizatásnak tett eleget... Halogattam a választ a levélre, hiszen csak azt válaszolhattam volna, hogy nincs időnk s módunk utána nézni a kérésnek. Ráadásul mit sem hallottam Makkai pamfletjéről, ami - most úgy tűnik - akkor már ismerős lehetett Magyarországon. Egy újabb sürgető levél után telefonon is megkeresett dr. Kovács, akit akkor sikerült akaratlanul is megsértenem azzal, hogy érdeklődését piszkálódásnak érezve, rövid magyarázkodó párbeszéd után lecsaptam a kagylót. Lapzárta volt éppen, nem értem rá szibériai problémákat tárgyalni.

Visszapörgetve az időt, akkor állíthatta össze Csalóka lidércfény nyomában című kötetét, s a teljesség igényét tekintve érthető, hogy szüksége lett volna a hattyús vershez fűződő bármilyen jelentéktelen információra is. Utólagos "vezeklésnek" az ügyben semmi értelme, csak a történelmi igazság kedvéért említettem fel, illetve annak jelzésére, hogy az ezredfordulón a téma bennem - hajszoltságom és helyhez kötöttségem okán - annyira kihűlt, hogy dr. Kovács László akkori buzgólkodása meghaladottnak és bosszantónak tűnt számomra.

Az az igazság, hogy személy szerint 1993 tavaszán, pár napi budapesti tartózkodásomon egy versciklusban annyira kiírtam magamból a témát, hogy az addig összegyűjtött nyersanyag iránt érzett rajongásom látványosan elpárolgott...

Nincsenek megjegyzések: