A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó sikerkönyvei között időről időre feltűnik egy név, amit ha meglátnak a kirakatban, a nevetéssel, a jókedvvel társítják az olvasók - és immár nem csupán Csíkban vagy Erdélyben.
A Duka János összegyűjtötte és lejegyezte székely anekdoták néhány évtized alatt meghódították a magyar olvasók szívét.
Duka János egy jópofa székely tanítóember volt, aki nem született ugyan a székelyföldön, sőt mondhatjuk, hogy partiumi származású, de tanítóként olyan szépen beilleszkedett a csíki világba, ahol haláláig több mint hatvan évet eltöltött, mintha csak ott nevelkedett volna.
Évtizedeken át volt tanfelügyelő, járta a székely s a csángó falvakat, inspekciózta a tanítókat, de még inkább a fiatal tanítónőket - akkoriban, amikor ő főnök volt, az egész cselekvő társadalom csupa fiatalokból állt - az öregek belefáradtak volt a háborúba, vagy elpusztultak, esetleg hadifogságban voltak -, pontosabban a nagy része. De azért nem hiányoztak az idősek sem, Duka János kiutazásaikor egy-egy háznál olykor meg is szállt, de ebédelni mindenképpen megebédelt, s a falusi portákon könnyen járt a vidám szó, a mese, a tréfa, az anekdotázás.
Duka János pedig, egy idő után nem csak hogy meghallgatta s jól elkacagta a neki elmondottakat, hanem nekiállt azokat lejegyezni úgy, ahogy azt hallotta, nem egyszer, ahogy az esziben megtartotta, amíg a faluból hazatért. Sok-sok éven át űzte ezt a sportot, gyűjtötte az anekdotákat, s több füzetet is megtöltött velük. Igaz, a lejegyzettek csak kiindulópontul szolgáltak, mert ahogy nekem a nyolcvanas évek első felében bevallotta, amikor fölkerestem csíkszeredai otthonában, csíszolt, igazított is rajtuk, irodalmiasította, hogy mesélhető, cifrázott lett, mint a cigánynóta, de meg is nyúltak ám a történetek, a csattanók megszelídültek, immár inkább csak mosolyt, mint nevetést csalnak a hallgató-olvasó orcájára.
Ennek ellenére könyve, amely 1984-ben Kilenc kéve hány kalangya? címmel megjelent a Kriterionnál, osztatlan könyvsiker lett. Akkoriban a humor, a derű oly hiánycikk volt, hogy lámpással kellett ám keresni.
(Később, a rendszerváltás után, a könyv sikerén felbátorodva, a Pallas-Akadémia elindította azóta se szűnő újrakiadását, s a kibővített könyv Mikor hagyja el az ész az embert címmel folytatta diadalútját az olvasók között...)
1984-ben kaptam azt a szerkesztőségi feladatot, hogy a készülő Előre Naptár számára kérjek Duka bácsitól a kiadatlan történeteiből egy csokorra valót. Így kerültem én kapcsolatba s mesélő viszonyba vele. Egy délután vendégül is látott, s elmesélte egész életét. Azt akkor nem tudtam meg, mert nem akart terhelni vele, hogy a gyűjtésére valamikor lecsapott a szekuritáté, mindene odalett, s úgy kellett emlékezetből rekonstruálnia történeteit, csattanós adomáit.
(Mindezt később, 2005-ben tudtam meg, egy interjúból, amelyet fia - az apa halála után a hagyaték későbbi gondozója - adott egy csíki lapnak. A riporter kérdésére, hogyan sikerült túltennie magát édesapjának ezen a nagy lelki sokkon, a fia így válaszolt: " Az a humor, ami benne összegyűlt, segítette, hogy átvészelje ezeket a tragikus pillanatokat... Nagyon sok időt töltött a szentimrei büdös fürdőn, ahová a környék emberei, öregjei mentek gyógyulást keresni, és a fürdőben töltött idő alatt szóba állva a háromszéki, az udvarhelyszéki, gyergyói, csíki székelyekkel sikerült ezt az anyagot összegyűjtenie, ami jelen pillanatban a Kilenc kéve hány kalandja, és a Mikor hagyja el az ész az embert kötetnek az alapját, a magját képezte.")
A később megismert előzmények ismeretében ma úgy érzem, kétszeresen is értékelnem kell, hogy akkor nekem, a félig-meddig ismeretlen idegennek, egy kommunista pártújság szerkesztőjének zokszó nélkül és bizalommal kiadta a kezéből füzeteit két éjszakára; azokat aztán Csíkszentkirályon, édesapám házában szépen átnyálaztam, kicéduláztam, a jobbakat kimásoltam, s közben rá kellett jönnöm, hogy a kiadó szerkesztője azért alapvetően jó munkát végzett: a java bekerült a megjelent kötetbe, számunkra inkább már csak a saláta maradt.
Így is összekapartam vagy két tucatnyi históriát, s ezek meg is jelentek az 1985-ös Előre Naptárban. Kóstolónak máig megőriztem néhányat.
****
Hol terem a gereblyenyél
A csángók szomszédaikkal is ritkán találkoznak, inkább csak átkiabálnak egymásnak. Úgy adódott, hogy Fülöp át kellett menjen Nyikóékhoz fontos megbeszélésre. A gazdára a csűrben talált rá, éppen szekerét javította. Meglepte, hogy milyen sok gereblyenyél van felakasztva mindenütt, így hát nem állta meg szó nélkül:
– Szomszéd! Én egész nyáron jártam az erdőt, s egy fia gereblyenyelet sem kaptam.
– Én se kaptam egyet sem – válaszolta szomszédja – , hanem úgy faragtam ki bojtból.
Józan fejjel
János bá a kollektivizálás előtt józan életű, szorgalmas földmívelő volt. A vezetőségnek feltűnt, hogy a kollektívába (téeszbe) mindig részegen jön, de munkaidőn kívül otthon nem iszik. Meg is kérdezték:
– János bácsi! Mondja meg, mi az oka annak, hogy otthon mindig józan, itt pedig állandóan részeg?
– Hát csak annyi - felelte az öreg – , hogy azt a gazlást, lopást, tekergést, ami itt végbemegy, azt józan fejjel nem tudom elviselni.
Jó lovak ezek
A házszentelést vízkeresztkor a szétszórt településeken úgy oldották meg, hogy szekeret vagy szánt fogadott a pap, és azon látogatták végig a tízeket. A pappal együtt ment a kántor, a csengettyűs és a vidimuszok is.
A Székelyföld egyik falujában egy meredek oldalon, a Kőgyatrán kellett felkapaszkodniuk a lovaknak. A pap, állatbarát lévén, rászólt az aljban a kocsisra:
– Álljon meg kend, hogy szálljunk le!
– Jó lovak ezek, plébános úr, nem kell leszállni! Vittek ezek nagyobb szekér ganajt is ki ezen a kaptatón.
Önként jött
A kollektív gazdaság (téesz) megalakulása után állatösszeírás volt az istállóban. A bizottság a bekötött állatok között egy házörző kutyát is talált. Meg is kérdeztlk a brigásost:
– Honnan ez a kutya?
– Az az egyetlen állat, amelyik önként jött ide. A többit mind úgy vezették – válaszolt őszintén a kérdezett.
Ne szégyelljem
Vasárnap reggel misére készült a balánbányai székely. Elmenés előtt így hagyatkozik az asszonynak:
– Asszony! Megyek a misére, délután pedig kocsmába. Olyan ebédet főzzél, hogy ne szégyelljem kihányni!
A tanár kalapja
Az egyik tanár nagyon szerette az italt, és ha már volt benne valamennyi, akkor a tanulók is észrevették, mert fordítva akarta felvenni a kabátját, vagy rosszul gombolta be.
Egy alkalommal, amikor az osztályból kilépett, fordítva tette fel a kalapját. Egy fiúcska meg is szólította:
– Tanár úr, a kalapja fordítva van!
– Nem baj! – legyintett a tanár. - Úgyis mindjárt visszajövök, s akkor elöl kerül.
Illusztráció: Mámor * Keller Emese karikatúrája (RMSZ)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése