A "kalandorság, kalandornak lenni" az én olvasatomban nem kimondottan elítélendő állapot. Az eredendő vagy a kényszerű nyughatatlanság nem egyszer haláláig űz egy-egy személyiséget, ahogyan Drakulát gyötörte és hajszolta menthetetlen vámpírsága...
A világtörténelem, s persze, a világirodalom is, hemzseg a hírhedett kalandoroktól. Odüsszeusz, Robinson vagy Nemo kapitány csak egy-egy példa arra nézvést, hogy értsük, miről is szólnak majd az alábbi sorok. Mert a magyar múltból, sőt úgy tűnik, a jelenből sem hiányzanak a legendás világfelforgatók és tragikus sorsú tanítványaik. Benyovszky Móric, Orbán Balázs vagy Jelky András élete nem mentes a gazdagon regényesíthető fordulatoktól, ugyanakkor hányódásuk, küzdelmük végül elnyerte jutalmát: révbe futottak.
Ahogy a huszadik századhoz közelítünk, az életutak jóval átláthatóbbak, dokumentáltabbak lesznek, a magányos, független kalandozók rendre különböző érdekszférák vonzásába kerülnek, a világ szemében zsoldosokká, sok esetben éppen bűnözőkké, terroristákká válnak.
A huszadik század első fele, meglepő módon, az erdélyi tájakon kitermelt egy, a múlt és a jelen határán álló, nehezen besorolható, roppant színes, ám tragikus kalandor figurát, akinek viselt dolgait ha el is felejtené egyszer az emlékezet, az őslénytan, a geológia akkor is örökké emlékezni fog rá, hiszen az őslénykutatásban olyan felfedezések és eredmények fűződnek a nevéhez, amelyeket azóta se írt felül senki és semmi.
Báró Nopcsa Ferencről van szó, akiről a huszadikszazad.hu-ban összehordott eddigi sajtóanyagokban csupán két futó vonatkozásra bukkantam, de mint kiderült, azok sem őróla szólnak, hanem keresztapjáról, a bécsi udvarban Erzsébet királyné főudvarmestereként szolgáló idősebb Nopcsa Ferencről, akinek viszont igenis, gondja volt arra, hogy keresztfiát a legjobb iskolákba juttassa, egyebek mellett a bécsi Theresianumba.
Ennyire ne lett volna nyoma a kor sajtójában mindannak, amit báró Nopcsa Ferenc 1899-től - első nagy hatású - tudományos értekezésének akadémiai prezentálásától - 1933-as öngyilkosságáig véghezvitt? Hiszen ha röviden meg kellene határoznunk személyiségének a profilját, azt, hogy milyen szakmai-társadalmi skatulyákban tudnánk elhelyezni ezt a regényes sorsú embert, akkor ilyen kulcsszavak kerülnek egymás mellé: paleontológus, polihisztor, albanológus, kalandor, író, utazó, (fűzfa)poéta... és még annyi minden... De mindenek előtt: a hátszegi dinoszauruszok felfedezője.
Úgy tűnik, a huszonegyedik század elején reneszanszát éli hagyatékának újraértékelése, személyiségének előtérbe emelése. A felfokozott érdeklődésen végül is nincs mit csodálkozni, a korábbi mellőzés és felejtés az, ami meggondolkoztató...
Családi örökség?
A időben történelmileg távolba visszavezethető Nopcsa-família sosem hagyta magát besorolni egyetlen korabeli mintába sem: szerették a szabadságot, lázadtak a megkötöttségek és akár a törvények ellen. Tasnádi-Kubacska András, aki az első összefüggő és hiteles Nopcsa-életrajzot megírta (a Franklin adta ki 1937-ben 31 képpel és egy térképpel), így meséli el a nagyapa, egykori Hunyad megyei főispán emlékezetes konfliktusát Jókai Mórral:
"Mikor Jókai halhatatlan regényét, a Szegény gazdagokat írta, valakiben az a bolond gyanú vert fészket, hogy Jókai a Fatia Negra alakját egy Nopcsáról mintázta. A regény hőse nappal előkelő életet élő, bőkezű gavallér. Éjszaka felteszi fekete álarcát és rablóbandájával kifosztja nagyúri barátait, betör rokonai kastélyába és kirabolja saját vendégeit. A folytatásban megjelenő regényt sokan olvasták, suttogni kezdtek s a hír hamarosan eljutott Nopcsa László füléhez is. Nopcsa, aki akkor Hunyad-megye főszolgabírája volt, megharagudott.
— Felkereste Jókait a lakásán — mesélte Nopcsa Ferenc [az unoka - cs.g. megjegyzése] —, maga elé tette revolverét, azután felszólította, fejezze be a regényt, a Nopcsa-családnak pedig hagyjon békét. A meghökkent író váltig bizonygatta, hogy merő kitalálás az egész, de Nopcsa nem engedett. Mit volt mást tenni, Jókai megígérte, hogy hamarosan befejezi a regényt, csupán néhány napi haladékot kért, mert — amint mondotta — töltött pisztoly előtt mégsem lehet regényt írni. Szavának is állott. Azért van olyan kurta-furcsa vége a Fatia Negra történetének."
Más források váltig állítják, hogy Jókai igenis, a vad természetű erdélyi nagyúrról mintázta a fekete álarcos úri rabló alakját, s csak a pertől való óvakodása késztette arra, hogy mindezt tagadja. Tény, hogy a családi legendáriumban élt ez az eset, s a későbbiek során mindegyre felemlítődik, valahányszor az ifjú báró kalandos és zabolátlan természetét kell valahogyan megmagyarázni.
Mindenek előtt: tudós
Az igen fiatal, még szinte diák Nopcsa amolyan muszájherkulesként aratta első átütő tudományos sikerét. A Déván született, de a az elmagyarosodott román Nopcsa család szacsali kastélyában nevelkedett "bárócska" 12 éves Ilona huga az 1895-ös nyári szünidőben érdekes ősállatcsontokat talált a szentpétervári határban. Az akkor 18 éves legényember lázasan fedte fel az újabb és újabb leleteket, s mindenáron szerette volna kideríteni az eredetüket. De vakáció végeztével vissza kellett utaznia Bécsbe, s magával vitt egy rakás csontot, amelyeket megmutatott neves földtan tanárának. Kiderült: krétakori ősgyíkok maradványairól van szó.
" A bécsi Akadémia nyomban elhatározta, hogy az egyetem egyik kiváló magántanárát, Arthabert Szentpéterfalvára küldi és megbízza a lelőhely átkutatásával, valamint az ősmaradványok tudományos feldolgozásával - mesélte Nopcsa Ferenc Tasnádi-Kubacska Andrásnak, amikor az könyvéhez a báró életrajzi adatait gyűjtögette. - A dologból nem lett semmi. Arthaber csakugyan megkapta a megtisztelő megbízást, de az Akadémia egyre halogatta a pénz kiutalását, mert azt remélte, hogy a vagyonos Arthaber végre is megunja a sok huzavonát és saját költségén fog Erdélybe utazni. Fájó szívvel láttam, hogy dédelgetett tervem kútba esett. A nagy handabandázással megindult üggyel többé senki sem törődött. Erre ismét felkerestem Suess professzort. Azzal fogadott, írjam le a leletet magam. Elképedve válaszoltam, hogy lehetetlent kíván. Nincs tudományos előképzettségem és nincs csonttani ismeretem. — Hát tanulja meg! - Tudtam, hogy az a Suess mondja ezt, aki hetvenéves korában tanult meg tökéletesen oroszul. Nem sokat töprengtem, bevettem magam a bonctani gyűjteménybe és a könyvtárba. Tanultam szakadatlanul, hétköznap úgy, mint ünnepnap, éjt-napot egybevetve. A megfeszített munkába belebetegedtem, de a tanév végén mégis befejeztem első kéziratomat. így kerültem az egyetemre és így lettem őséletbúvár."
Huszonkét éves, amikor a témában készült nagysikerű dolgozata nyomtatásban megjelenik az Akadémia kiadásában. E munkát számos más, dinoszauruszokkal foglalkozó dolgozata követi. E tárgyban teljesen úttörő volt, s bármerre vetette is időközben nyugtalan természete, soha sem szűnt meg elsősorban kutató, természettudós lenni. Érdemei elismeréseként 1925-ben a budapesti Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójának nevezték ki, s hogy tevékenysége meghatározó volt az intézmény számára, azt bizonyítja az a máig érő kultusz, mely a földtani intézetben övezi személyiségének emlékét.
Elhivatottságának, szenvedélyének fokáról pedig az a versike árulkodik, amit álnéven írt a geológia örök szépségeiről:
Colez Marku (báró Nopcsa Ferenc):
Konvenció
Akár bátor, akár gyáva,
Elvhű vagyok, kissé báva,
Merev legyek, engedékeny,
Egyre megyen, mindegy minden.
Halál után egyszerűen
Olyan kövület a nevem,
Mint a brachiopoda héj,
Vagy egy krinoidea nyél.
(Vadász Elemér fordítása németből; Hála József gyűjtése)
Utazó-diplomata a szkipetárok földjén
Nopcsa Ferencből, akiről 2008-ban teret neveztek el Tiranában a vasúti pályaudvar előtt, majd ugyanabban az évben az egyik tiranai egyetemben előadóterem is felvette a báró nevét, az első Balkán-háború után, közvetlenül az első világháború kitörése előtt majdhogynem albán király lett. Hogy mégsem lett belőle uralkodó, az ellentétes érdekek és a véletlen összejátszásán múlik. Annyi bizonyos: Nopcsa báró a huszadik század elején nagyon közel került az albánok szívéhez.
Egész életét meghatározó albániai kalandját May Károly színes szkipetár-történeteiből eredeztethetjük: a 22 éves fiatalember nagy érdeklődéssel vetette bele magát - a tanulás mellett - az utazásba. Boszniai, montenegrói kalandozásai után Törökországban, majd Egyiptomban utazgatott, végül kikötött "Európa szegény gyermekei" mellett (ahogy az albánokat nevezték akkoriban). Tudatosan kereste föl azokat a vidékeket, amelyek a világ szemében felfedezetlen, fehér foltoknak számítottak. Eközben szoros kapcsolatba került a kihelyezett diplomatákkal, akik nem egyszer viszontagságos, veszélyekkel teli útjait egyengették (vagy éppen akadályozták). A bárót ezek a kalandok edzették hozzá a balkáni viszonyokhoz. Egy idő után annyira otthonosan mozgott az albánok között - különösen az északalbániai, elzárt területeken érezte elemében magát -, hogy helyi viseletet öltött, megtanulta, sőt gyűjtötte is dalaikat, táncaikat, geológiai és térképészeti munkálatokat folytatott, gazdag fotóarchívumának alapjait vetette meg.
Az osztrák-magyar monarchia, aki a törökkel és más hatalmakkal szembeni befolyását szerette volna növelni a térségben, diplomáciai-katonai terveihez eszményi munkatársat látott az ott jövő-menő, közismert Nopcsa Ferencben, aki ugyancsak örömmel kapott a hivatalos megbízáson. A bécsi külügy előbb a tudományos feltárások anyagi támogatásával, később már katonai hírszerző feladatokkal is foglalkoztatta a fiatalembert. Rengeteg tudnivalót gyűjtött össze az albánokról, s ahogyan sokasodtak diplomáciai megbizatásai, úgy vált egyre inkább nemkívánatos személlyé a törökök szemében. Az állandó veszélyből albán barátaiból szervezett testőrsége segítette kilábalni; életének ez a része, amennyire kalandos, annyira zavaros és eseménydús is.
A báró erről így emlékezett meg naplójában, amit már említett életrajzírója idéz:
"Személyzetem az albán hegyilakók felfogása szerint tekintélyes emberekből állott. Olyan embereket alkalmaztam, akik már öltek embert. Bizonyos voltam, hogy ezek az én védelmemre is készebbek embert ölni, mint azok, akik csak dicsekedtek vele. Csupa közismerten hűséges ember volt ez, akiktől, míg szolgálatomban álltak, mitsem kellett tartanom. Embereimnek szabad lakáson kívül havonta 20 korona bért és 30 korona kosztpénzt fizettem. Ezenkívül ruhát is kaptak. Köztem és személyzetem között meglehetősen szívélyes volt a viszony. Aki reggel behozta ágyamhoz a kakaót, az jó-reggelt kívánt és megkérdezte, hogy aludtam.
Saját erkölcsi fogalmaikhoz mindig ragaszkodtak s én ebben nem ismertem tréfát. Megesett egy ízben, hogy Bécsből fadobozban édességet kaptam. Mehmed szolgám abban a hiszemben, hogy az üres dobozra nincs szükségem, megkérdezésem nélkül odaadta feleségének, aki hazavitte a havasra. Egyszer aztán be akartam csomagolni valamit és kértem a ládikát. Megtudtam, hogy Mehmed a feleségének adta. Mivel nem tűrhettem, hogy az én holmim fölött rendelkezzék, nyugodtan, szemrehányás nélkül azt mondtam Mehmednek, szükségem van a dobozra, hozza elő. És Mehmed, mintha csak a szomszédos szobában lett volna a ládika, szó nélkül útrakelt a havasokba, ami négynapi sétát jelentett.
Mind a hat szolgám engedelmes volt, úgyhogy a köztük kitört viszályt bármikor könnyű szerrel elfojthattam. Több európai csodálkozott azon, hogyan tudok ennyi ellentétes jellemet együtt tartani, mert az én embereim is — mint minden albán — hajlamosak voltak az irigységre és a féltékenységre. Kimondom, hogyan úsztam meg az egyik nehéz helyzetet. Mehmed egy dushmani albánnak Skutariban élő húgát erőszakkal, fivére beleegyezése nélkül megszöktette. Mehmed, aki katolikus volt, első, ugyancsak katolikus felesége beleegyezésével feleségül vette a meglehetősen feslett életet élő lányt. Azzal nem sokat törődtem, hogy Mehmedet az egyház kiátkozta. A baj akkor kezdődött, amikor a lány bátyja megjelent Skutariban, hogy húga elszöktetéséért fegyveres bosszút álljon. Beláttam, hogy ezután Mehmedet sem a városba nem küldhetem megbízással, sem magammal nem vihetem. Nem tehettem ki magam annak, hogy szolgámat bármikor a szemem láttára lelőjjék. Albán felfogás szerint ebben az esetben nekem kellett volna vérbosszút állanom.
Egy semleges fél elhozta lakásomra a dushmanit. Megkérdeztem Mehmedet, miért nem fizette meg a szokásos pénzösszeget a lányért s miért nem kérte meg a kezét annak rendje és módja szerint a bátyjától, mint családfőtől. Mehmed azt felelte, hogy pénze nem volt, a lányról pedig nem akart lemondani. Erre a dushmanihoz fordultam. Azt mondta, hogy személy szerint semmi kifogása nincs Mehmed ellen és szívesen hozzá is adta volna a húgát, most azonban a lányrablás következtében becsületében lett megsértve, amiért bosszút kell állnia. Tapintatosan körülírtam a dushmaninak, hogy húgáért, közismert előélete miatt, nem kérhet annyit, mint egy hajadonért. A lány értéke jóformán csak ötven százaléka a kívánt összegnek. Arra ítéltem Mehmedet, hogy a pénzt havi fizetéséből részletekben egyenlítse ki, egyben azt tanácsoltam neki, hogy ha legközelebb megint marhát találna lopni, ne süsse meg, hanem annak árát is juttassa el a dushmanihoz. Mehmed ugyanis, mielőtt szolgálatomba szegődött volna, szenvedélyesen űzte a marha- és ürülopás sportját."
Bosznia bécsi bekebelezése után Nopcsa feladatai megsokasodtak, a külügy rábízta az albánok katonai felfegyverzését egy várható szerb és montenegrói agresszióval szemben. A félig-meddig gondtalan kalandozások gyümölcsei, az akkor begyűjtött ismeretanyag most értek be igazán: a báró igazi és elismert vezére lett a térség törzsi életének. Nopcsát mind a török, mind a szerbek egyes számú közellenségnek kiáltották ki, a Monarchia ügynökének tartották, s nem jártak messze az igazságtól, mert amikor a kilencszáztízes évek elején beindultak a nagyszabású török kegyetlenkedések albán földön, Nopcsa sietve Albániába utazott és tapasztalt pókerjátékosként, saját felelősségére hivatalos küldetésnek állította be egyéni partizánakcióját, amivel az ellenálló törzsek élére állt. A turpisságra sokáig nem derült fény, s még mielőtt csúfosan lebukott volna, a külügyminisztérium gyorsan hazarendelte.
Erre volt ráadás a közjáték a királyi trónnal, de Nopcsa még utána se hagyott fel albániai különterveivel. Az első világháborús tevékenységét Albániában kezdte, ott lépett katonai szolgálatba, de rendhagyó módon nem tartotta magát a szabályokhoz, csapatával hadsereget akart szervezni a hadseregben, s minden felhatalmazás és előzetes egyeztetés nélkül elindult Tirana felszabadítására. Szigorú vezérkari döntés értelmében azonnal kitiltották Albániából.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése