Még Bukarestben laktam és dolgoztam, amikor felbukkant az irodalmi kéziratok között Ady András neve. Furának és kissé irreálisnak tartottam ezt a szinte százszázalékos névegyezést (tudjuk, az András mily közel áll genealógiailag az Endréhez, s mindkettő adott ponton egyformán kiköthet a Bandi becézésnél...), de úgy okoskodtunk odafent, hogy az írás beszél, az előítéleteket tegyük félre...
Ha jól tudom, az RMSZ indította a csíkszeredai fiatalembert, akit először 2004 kora tavaszán pillantottam meg először, amikor megkezdtem új életemet Csík fővárosában.
Meghívót adott át nekem, első könyve bemutatójára, amely az elhíresült (azóta nemrég befuccsolt) helybeli Tilos kávéházban volt esedékes. A kíváncsiság tovább működött bennem, természetesen ott voltam a jelzett időben, majd az esemény nyomán az alábbi interjút készítettem a Káfé honlap részére.
- Mit írsz jelenleg, miután az elmúlt hetekben bemutatták első verseskötetedet szülővárosodban, Csíkszeredában? Milyen érzés és felelősség az Ady "márkanévvel" betörni az irodalomba? Mely rövid versedet ajánlanád a Káfé olvasóinak? - kérdeztem a honlap nevében Ady Andrástól 2004 áprilisában, amire az akkor éppen első kötetes fiatalember ezt válaszolta:
- Pillanatnyilag úgy érzem mintha vakációznék, egészen diákosan, frissen, majdhogynem gondtalanul élek, érzek. A kiadást megelőző műveletsorok kicsit elhasználtak, annak ellenére, hogy a dolgok nehezét nem én viseltem.
Az írogatás folyamata nem állt le, talán lassult valamelyest, hisz igazi diák vakációban igyekszik lazsálni, ugyanakkor máris két könyvenkívüli vers boldog tulajdonosának mondhatom magam. Újabb formákkal, tartalmakkal tehát önmagammal kísérletezek.
Az Ady "márkanév" kétségtelenül jó hatású reklámpszichológice, azonnal felfigyeltek rá, nem kellett kitalálnom valami blickfangos, azonnali feltűnést keltő költői nevet. (Kezdetben voltak "hogy jövök én ahhoz, hogy ilyen névvel...", vagy "szerintem meg kellene változtatni..."-szerű felháborodott ajánlatok tekintélyesebb irodalmi tudoroktól.)
Ezek a rövid távú előnyei ennek a családnévnek, s azt hiszem az előnyök sora itt kezdődve, itt véget is ér. Innen már csak a névhez való felnöv(öget)és feladata marad, ami bőven sok. Ez a név kötelez. Legalább is engem kötelezett az írásra, megmutatkozásra és egyúttal arra is, hogy nagyon vigyázzak, mit és hogyan írok le, hisz minden hibám, éretlen-kiforratlan szavam nevem nagyítója alatt kerül olvasásra. Ebből azonban nem azt kell leszűrni, hogy az Ady név terhe alatt roskadozok - szegény én -, hanem azt, hogy felelősségteljesebbé, meggondoltabbá tett és tesz. Igy vagyunk együtt, mi ketten, jóban-rosszban, én és a nevem.
Az ajánlott vers pedig a Variáns volt:
Most, hogy
Elhamarkodott
Igeneket kell mondani,
Most, hogy kell,
Sőt kötelező a muszáj,
Lassan ideje
Az öregeket a télbe kitenni,
S melléjük kiülni kell.
*
A sors úgy hozta, hogy a 2004 nyarán történt huzamosabb kanadai tartózkodásom után váratlanul egészen szoros kapcsolatba kerültünk.
A csíkszeredai polgármesteri hivatal felkért ugyanis (utólag elgondolva, a közjátékban biztosan benne volt az ő keze is) havi közlönye megújítására-szerkesztésére. A felkérésre kis hezitálás után azért válaszoltam igennel, mert tudtam, hogy Ady Andrást veszem majd magam mellé segéderőként és egy év alatt megpróbálom kitanítani a közlöny szerkesztésének fortélyain túl a lapkészítés néhány alaptudnivalójára.
Így dolgoztunk, „főnök” és „beosztott” minőségben, kerek egy éven át. Megmosolyogtatott impulzív, olykor türelmetlen természete, illetve az a néha túlzott előzékenység, ahogy kezelt engem. Aztán megértettem, hogy a köztünk lévő generációs távolság akkora, hogy sosem fogunk tudni egyenlő félként beszélni egymással - András mindig is a számára hiányzó apa nemzedékét fogja bennem látni. Azon igyekeztem, hogy megpróbáljam mérsékelni heves reakcióit, hogy toleranciára szoktassam az élet sarkosságaival és a világ szélhámiájával szemben, amely, úgy láttam, minden időkben újra termi önmagát.
2006-ban úgy találtam, hogy további baráti odafigyeléssel már egyedül is el tudja látni a városi közlöny szerkesztésének feladatait. Átadtam neki a kormánybotot. Kapcsolatunk nem szűnt meg, csak levegősebbé, kevésbé robotjellegűvé vált. A közvetlen felelősség megérlelte és bölcsebbé tette András reakcióit az élet kihívásaira, s ahogy telt-múlt az idő, rá kellett ébrednie, hogy már nem ő a kicsi fiú a polgármesteri hivatal háza táján, hanem hozzáöregedett az intézményhez s hamarosan átigazolt a „köztes” nemzedékhez.
Személyes ismeretségünk kezdeti hónapjaiban született meg az a neki dedikált „példabeszéd”, amit aztán fölvettem a Csöndfűrész zenéje (Álmodott versek) című kötetembe.
Középen állva
Ady Andrásnak
Ott folytatom hol a tegnap abbahagytam és
Dolgomat végezni fölébredtem nem kevés
Időre sóhajtva mintha vízből menteném magam
Hozzátok igazítva csekély türelmem és agyam
Maradék cikkanását még fognak az elnyűtt fékek
Felszikráznak a gyújtógyertyák s máris bölcseket beszélek
A hang enyém de mintha más ajkáról szólna
Kedvem fagyos és közben nyárról szól a nóta
Álmodni ébredést és ébren álmodozni
E kettővel iszonyú nehéz összeszokni
Míg a világ mindig a középen állva
Hallgatni is de ha muszáj hát kiabálva
Eloltott fények közt is égni hagyni a lángot
Mely minket éltet engem és a világot
Résnyire nyitva a koporsó fedelét ha már lecsukták
Csak lesni kifelé szomjasan az élők meg ne tudják
Sokat beszélgettünk az évek során az alkotásról, a vers titkairól és lírai eszményekről, s szinte természetes volt az a pillanat, amelyben kissé szabódva megkért, hogy megjelenés előtt barátilag lektoráljam, pontosabban szigorúan bíráljam felül második verskötetét, a 2006-ban kiadott Privát mértan-t. Majd az volt a kívánsága, hogy én legyek az, aki fülszöveget fogalmaz a könyv hátlapjára.
„Egy riadalmas lélek önvigasza - így lehetne jellemezni Ady András újabb verseit, amelyek kettős szemléletben, egy gyermeki és egy felnőtt világlátás egymással szembesített logikája és indulatvilága mentén csiholja ki azokat a tanulságokat, melyek e költészetet éltetik.
Takarékosan adagolt belső rímek emlékeztetnek, hogy a líra vizein evezünk ugyan, de a belső szembesítés életre-halálra megy, a költő pedig minden esetben az élet pártján áll.”
A kötet megjelenése után író-olvasó találkozón mutatkoztunk be a helybeli Corvina könyvesbolt közönsége előtt. Még azon a napon, meglepetésnek szánva, megjelent a helyi lapban - heti művelődési rovatomban - kritikai vélekedésem könyvéről.
*
Családi felderítésen
Verset sokat írtak már és még többet fognak (ha fognak...). Verseskönyvet is írtak éppen eleget, s nem most jelent meg az utolsó.
A Privát mértan, Ady András második kötete* is beleillik e végtelennek tűnő sorba, bár a napokban kaphattuk kézhez, a legfrissebbek közül való, és épp egy héttel ezelőtt tűnt föl hivatalosan is a nyilvánosság szemhatárán, a Corvina könyvesboltban.
Szokvány? Nem mindennapi, de megszokott esemény ez könyvterjesztőnek, érdeklődő olvasónak? Talán.
Úgy vettem észre, hogy azért mégis van egy megismételhetetlen egyediség az ilyen könyvavatásokban: általában ezek azon első, nyilvános események, melyeken szélesebb körben hivatalosan is közbeszéd témája lesz egy szerző munkája, mélységtől és árnyalatoktól függetlenül.
Szülővárosában Ady András másodszor ülhet immár a könyvéről hallani-vallani várókkal szemközt, s ennek az adhat majd különös, sejtelmes ízt, hogy kötetének törzsanyaga, s maga a címadó ciklus (a Privát mértan) egy sajátos családi felderítés versekben megörökített számvetése.
Manapság ugyancsak nem meglepő széthulló, jobbik esetben széttartó, egymástól térben távol kerülő családokkal találkozni, az életükben beállt veszteségeket, torzulásokat, hiányokat konstatálni. Akik benne élnek egy ilyen szakadozott családi hálóban, a saját bőrükön tapasztalták, mit jelent a személyiségfejlődésben fölfedezni és újra bogozni a rokoni kapcsolatokat. Minden egyes fel- és megismert rokon látványosan képes kedvezően befolyásolni a család biztonságérzetét, életrevalóságát, még akkor is, ha csak amolyan „fekete bárányról” van szó.
Hát még, ha olyan értékteremtő, ám tragikus sors feslik föl szerzőnk előtt, mint az 1950-ben született és 1991-ben fiatalon elhunyt Ady József festőművészé, aki történetesen a költő unokabátyja. András 15 éves kamasz, amikor a Marosvásárhelyen élő „Öcsi bátya” megadja magát a végzetes betegségnek. Tulajdonképpen családi hírekből tud valamit róla, ami alig több, mint halvány sejtés: tudja, hogy valamilyen művészember, hogy kényelmetlen fickó a környezete számára, s mindenek előtt azt, hogy beteg, talán gyógyíthatatlan...
Aztán telik-múlik az idő, Ady András felnőtté válik, elvégzi az egyetemet, közben hogy, hogy nem, összeakad a bajusza a költészettel, megtörténik az első közlés is, majd jön a többi, 2004-ben megjelenik első versesfüzete (hiába, rendszerint így járnak a költők), s amikor a másodszori bizonyításhoz gyürkőzve összeseperni készül a felgyűlt termést, rájön arra, hogy valami hiány mutatkozik önismeretében. Ráébred arra, hogy de hiszen ott van a Józsi nagybátyja szellemi öröksége, amiben tulajdonképpen meg sem merítkezett. És ekkor ugrik be nála a felderítés kényszere: munkák, dokumentumok, emlékezések, kritikák feltérképezése, begyűjtése, értelmezés és rácsodálkozás... Ady József egyre élőbbé válik unokaöccse szemében, az addig jobbára kapcsolat nélküli két generáció most kéznyújtásnyira kerül egymáshoz. András, akinek fiatalkora már a rendszerváltás utánról datálódik, kénytelen átérezni s ennek nyomán átélni azt a maga idejében természetes üldözöttséget, amelynek légkörében nagybátyja élete és munkássága ki- és elvirágzott. És miközben látszólag vizuális munkákat, vásznakat, grafikai lapokat, reprodukciókat, lenyomatokat gyűjt be tőle, elemez és értékel, mind jobban önmagára ismer a részletekben, a napfényre kerülő adalékokban. Képek és rájuk hajazó versek rendre eggyé válnak, összekeverednek, mintha mindig is szimbiózisban éltek volna. A költő a nagybáyját „rajzolja” és a rajzolaton - talán nem is meglepetésére - saját maga, a művészetnek élő ember analóg sorsa néz vissza rá:
Mindig bekopogsz zárolt
álmomba , hátat fordítva
várod rajzoljak neked arcot,
s a vonásokra csak görbe
váll, szomjas nyak szögei
utalnak, a háttered, mely
mint hajnal-máglya a
rádobott éjt, emészti tested,
s míg a gőzölgő homályba
olvadt alak csorog retinámra,
kérlelsz hagyjam szárnyaid a
francba, embert rajzoljak a
lapra...
s én nem teszem, mert
megfagyott a grafit-vér eremben.
(Nagybátyám rajzolom. Cím nélküli képre)
Mit lehet ilyenkor tenni? Végigjárni az utat, amiről az ember nem tudhatja, hogy hová vezet, de amivel tartozik önmagának. Rokonság ide vagy oda, mindenek előtt a valóságos emberi kötelékeken van a hangsúly, amelyeknek méreteit matematikai hűséggel kell rögzíteni. Ez a privát mértan az, ami az emberi hídverések alapjául szolgálhat; ennek révén válnak kiszámíthatóvá a pillérek, a fesztávolságok, a kilengések biztonsági foka.
Ady új kötete, amennyire visszanyúlás a közelmúlthoz, annyiban előreszaladás is az időben: a befogadó meghaladás lehetséges képletének nyilvános bizonyítása, egyelőre családon belül, de azon jóval túl is - a legteljesebb önmeghaladás jegyében.
CSEKE GÁBOR
Az alábbi két vers Ady kötetéből való, s mintegy illusztrációként mellékeltem a fenti íráshoz.
Vers vasút
Szinte hetente kigördül,
kattogva néhány sor,
távoli vágányon összeáll
egy strófa, s mikor a
gőz, vagy villanylelkű
szörny lopva az élre oson,
kész versek vesztegelnek,
fagyott sínpárokon.
Naponta csattog váltókon,
néhány szó kiutat kutat
a vas hálózaton, s míg
csillogó, dalos szerelvények
kacagva gyorsulnak mellettük,
félve átsiklanak a
jég-pályaudvaron.
Szinte naponta siklanak ki,
rímek zuhannak a semmibe,
s néhány igekötőn függve,
kicsavart sorok csordulnak
a töltésre.
Hetente indulnak versek,
tetőkön távolba tekint az
őrség, s mintha a vas
taktusból sorsukat lehetne jósolni...
- vég nélkül vágtatnak olvasva,
vagy feledve -
...az alagúton túl,
felrobbant felhőkből, feketén
szállong a varjú-konfetti.
Hálómban
Ady József: A háló (1983)
Eljutottam a szeretetben oda,
hol szeretni csak mást tudok.
Eljutottam a gyűlöletben oda,
hol gyűlöletem magam ellen fordul.
Szeretet-gyűlölet hálómban lassan,
Halász és halott vagyok.
* Ady András: Privát mértan. Versek. Alutus Kiadó, Csíkszereda, 2006.
2007 májusában tanácskérő levél érkezett tőle: mitévő legyen, hogy betörhessen az irodalmi lapok világába?
„SZÁMOMRA MINDENEKFÖLÖTT FONTOS MOST A TISZTÁNLÁTÁS ÉS ÚGY ÉRZEM, HOGY AZ ÖN TAPASZTALATA, TUDÁSA ÉS KITÜNTETŐ BARÁTSÁGA MEGADHATJA SZÁMOMRA A SZÜKSÉGES VÁLASZT.”
Válaszomból:
Kedves Andris!
Nagyon el lehettél keseredve, hogy egy ilyen hivatalos hangú, "mélyről jövő" panasszal fordultál hozzám. Nem érzem magam olyan magasan, hogy ne érintene meg mindaz, amivel vívódsz, hiszen ezek a dolgok mindannyiunk dilemmái, és minden más csupán máz és látszat.
Fura lenne most arról győzködnöm Téged, hogy érdemes-e verset írnod vagy sem. Két köteteddel előttem bizonyítottál. Talán, amiben bizonytalan vagyok, az az, hogy megvan-e benned a mindenáron való, a feltétel nélküli versirásnak a "bogara". És ezt erősíti az a tépelődésed, hogy esetleg kész volnál felhagyni vele, hogyha így meg úgy...
Nos, bár ugyanabban a hajóban vagyok, mint Te, még nem jutottam el arra a pontra, hogy a közlések sorsától tegyem függővé, veszek-e még tollat a kezembe vagy sem. Természetesen, befolyásolja az ember közérzetét, megterheli törekvéseit és bizakodását, de alapvetően nem nullázhatja le.
Nem akartam, hogy hamis illúziók tartsák fogva. Az élet természetes kegyetlenségét igyekeztem érzékeltetni vele, ha úgynevezett kudarcai kerültek szóba. Az idő pedig úgy hozta, hogy az irodalmi táborba valahogy mégis sikerült betörnie: a Helikon, a Várad is hozta verseit - az Új Magyar Szó mellett.
Volt egy nézeteltérésünk, amelyből viszont nem lett affér. Megürült az Új Magyar Szó Hargita megyei tudósítói posztja s melegen ajánltam kollégáimnak Adyt. Valami miatt megijedt a feladattól, pontosabban nem érezte eddigi életviteléhez és elképzeléseihez illőnek azt, amit elvártak volna tőle és - visszalépett. Kishitűségnek tartottam óvatoskodását, de végül is megértettem. Az ő életéről, az ő döntéséről volt szó, amit tetszik, nem tetszik, tiszteletben kellett tartani.
Időközben megtalálta az utat a lap publicisztikai rovatához, ahol heti rendszerességgel évek óta figyelemre méltó külpolitikai kommentárokat közöl. Megértettem: ez többet jelent neki, mint a napi hangyáskodás, lótás-futás, mindenevő újságírás.
2007-ben az ÚMSZ Színképének egy számát Ady Endre emlékének szenteltük, akkor kértem tőle - névrokonsága folytán is - emlékverset a nagy költőelődről. Ezt sikerült akkor kicsiholni belőle...
Ady András
Álmomban Endre voltam
(Apokrif II.)
mint átázott kötés vörösen
szivárog a hajnal, ájult
félhomályban neved
motyogom, s a leírt szó,
mely gyilkol vagy gyógyít,
lepihent rég; míg közöttünk
redőket vet a csend, képzeletben
még lehet csak heverni egymás
mellett, mint két meztelen lehelet...
te éjjel kártyáztál, istent asztal
alá ittad, s én tét voltam, ha
szárnyakban játsztatok
részegen, boldogan
neked már mindegy,
hisz védenek a gyűrött
abroszra írt imák, a világ
felett kifeszített versek, fényed,
s a szövetség, mely a vér-borból
torkodon lefolyt...
neked már mindegy, de én
koravén bolond, külön
sugarat remélek
2007
Pár hónapja azzal lepett meg, hogy újabb kötetét küldte el első olvasatra, hogy ha jónak látom, ajánljam be a Pallas-Akadémia kiadóhoz. Az igen jó, egyenletes szintű kötet azóta ott szerepel a kiadó idei tervében.
A napokban pedig váratlan törlesztésre, egyfajta „revansra” került sor, ami arra késztetett, hogy kapcsolatunk eme hevenyészett, vázlatszerű történetét összeférceljem. A szavak szintjén ugyanis kevés mondható el ebből a tartós, ám mégis mérték- és távolságtartó barátságból, mely attól nemesül meg az én szememben: egy pillanatra sem érezni, hogy valamelyikünk vissza kívánna élni az évek során közénk kívánkozott bizalommal.
*
Jobb napokat Cseke úrnak!
Egy nagyon-nagyon régi tartozásom szeretném végre leróni. A válasszal azóta lógok, hogy Cseke úr, könyvébe, versébe vette nevemet, s bár a történetnek már történelme van, megvallom akkor, azonnal válaszolni akartam. Nem mertem, visszatántorodtam, hiszen nem éreztem magam felkészülve arra, hogy kettőnk ismeretségét, a számomra lekötelező barátságot valamiféleképpen is összegezzem, áttekintsem. Mi több, versben tegyem ezt, hiszen ott nagyobb az eszköztár(am). Nem állítom, hogy jelenleg sokkal teljesebb lenne a kép, vagy mívesebb az írott szó, de most már megvolt a válaszhoz a kellő bátorság (vakmerőség?).
P.S. Az irományban alkalmazott tegező-megszólítást (ez számomra egy ritka-furcsa alkalom) csak és csakis a lírai hangulat, köznyezet és forma teszi lehetővé, a furcsa közvetlenkedő-bátorságot is ez magyarázza, a való életben sosem tudnék lemondani arról, ami számomra a tisztelet külső, verbális megjelenését jelenteni.
P.S.2. Jelentem alásan, ez a versike már egy újabb könyvecske (vagy könyvecsek?) anyagának része lenne, s egyúttal tisztelettel kérem Cseke urat, hogy engedélyezze, vagy tiltsa meg a majdani közlését, tetszés, vagy nemtetszés szerint. Lévén, hogy személyes dolog. :)
Felajánlom hát Cseke úrnak ezt az üveggyöngyöt, az annyi sok drágakőért méltatlan cserében.
Kalapemelintve, lengetve,
András
LEHET ÍGY IS?
Cseke Gábornak
Számomra csak annak
van értelme, mi kézzel
érinthető való, tíz körömmel,
foggal, marokkal téphető,
ehető, fogható, csak az
számít, mi bőrömhöz ér,
vagy abból darabot hasít,
s bár sejtem, hogy ha
ellene nem tehetek semmit,
álmodni néha jó, mindig
félek, hogy a valótlan
minden fontosat örökre
eltorzít.
Számodra az ábránd is
jelent valamit, hogy mit
csak te tudod, s miközben
pihenni küldöd múltad
árnyait, nyugodt jelent
élsz magadnak, éltető
kételyt csomagolsz utadra,
rovod külön rajzolatú
köreid: egy ellipszis, két
ellipszis, minden mi mást
távolít, téged közelebb hoz,
nyitott, fáradt szemmel
kérdezed a világot, mely
a retinádra válaszul
mindig saját rendezésű
kisfilmet vetít.
Bennünk talán az közös,
hogy mikor én mindenben
csak felemelt öklöket látok,
te elmondod, hogy két
ember között létezik néha
kézfogás is, mely nem rejt
magában pofont.
Illusztráció: Ady József: A háló (1983)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése