Mindig akad valami, amitől globálisan be kell gyulladni, s remélni, hogy mi nem kerülünk az áldozatok közé. Az esély elég jó, még a sertésinfluenza mai állása szerint is: a kór nem terjed akkora ütemben, ahogy azt kezdetben elképzelték.
Pedig cseppfertőzéssel adja tovább, immár ember az embernek. S amióta ezzel kapcsolatosak a vezető hírek, szorongva figyelem magam, nem fedezem-e föl a jellegzetes szimptómákat?
Egy biztos, napok óta kapar a torkom. ismerős érzés ez, időnként kegyetlenül be szokott gyulladni. Egyszer, egy késő este zuhogó esőben mentem haza, a cipőm beázott, de nem álltam le, olyan minden mindegy hangulatban meneteltem hazafelé. Otthon aztán megtörülköztem, s ettől egy kissé meg is melegedtem. A legrosszabb éjszaka volt... Amikor arra ébredtem, hogy ráspolyozzák a torkomat. Pontosabban magam voltam az, aki hörögve, horkolva, krákogva próbáltam eltávolítani a torkomról azt a valamit, ami rátapadt, s egy pillanatig úgy tűnt: nagy kegyesen leválik, pár percig jól is érzem magam, utána mintha mi sem történt volna - ismét a szorítás, a kaparás, a tapadás, a fojtogatás. Azt hiszem, félig-meddig lázálomban fetrengtem át akkor az egész éjszakát, majd eszembe jutott, hogy a fürdőszobában, valamelyik polc mélyén még búsul egy flakonban méhszurok-permet (propolisz), alkohollal preparálva, ami remek a nyílt vagy égési sebek gyógyítására, továbbá mindenféle fertőtlenítésére. Amolyan univerzális csodaszer. De tényleg...
Mikor már nem bírom tovább, abból szoktam a torkomra ereszteni néhány fuvintást. A család ki nem állhatja a szagát, én viszont kimondottan szeretem, azóta is a kezem ügyében tartom, mindenüvé magammal viszem, ha valahová elutazok. Amellett, hogy eddig mindig kisegített a bajból, a gyermekkorom jut róla eszembe, amikor apám mellett inaskodtam a méhkasai mellett...
Nem tudom, ki és hogyan vehette rá apámat a méhészkedésre, amikor az egyetemen tanítván épp elég idejét elvette a fiatalokkal való foglalkozás. De ő minden falusinak tartott foglalkozásban - tyúktenyésztés, méhészet - valami jó kis pihentető kalandot talált. A lakás ilyenkor megtelt szakirodalommal, népszerűsítő füzetekkel, újságcikkekkel, apám hagyta, hogy hosszasan bámuljuk munka közben, türelmes volt velünk, kérdéseinkre is használható válaszokat adott, pontosabban olyanokat, amitől egyből megvilágosodik az ember agya. Csak egy kicsit billentett a gondolatmeneten, valamit összebogozott a fejben, és ettől, mintha összeért volna a drót, kigyúlt a kicsi lámpa, vagy lámpák egész sora, és boldog voltam, hogy értem, és fel nem foghatom, hog-hogy nem értettem addig, ami pedig olyan egyszerű...
Ezt tudta velünk tenni az apánk, s így csöpögtette belém a méhészet tudományát is. Pár napi oktatás után odaállított, hogy én feleljek a méhek itatásáért. Ő nagyapám elárvult gyalupadján összetákolt egy ügyes kis fatálcát, amelynek lapjaira centiméterenként vékony lécecskéket szegezett, de úgy, hogy a lécek és a keret között egy kusza labirintusrendszer kacskaringózzon. Ezt a tálcát kellett mindig vízzel feltölteni, de úgy, hogy a palló szerepét betöltő lécek azért ne kerüljenek víz alá, és a rájuk szálló méhek onnan szivornyázhassák fel szívócsöveikkel az éltető nedüt. Egyik-másik olyan mohó volt, hogy valósággal belebukott a vízbe, ahol aztán a szárnya, az egész teste annyira megázott, hogy képtelen volt önerőből kikecmeregni a „vizesárokból”.
No de miért álldogáltam én a közelben? Amellett, hogy nagy érdeklődéssel figyeltem az itató jövő-menő forgalmát, egy hosszú fűszállal felsegítettem a vízbe tottyanó mohókat vagy balszerencséseket, amelyek aztán, a lécecskék valamely végére húzódva, az áldott napsütésben megszárogatták szárnyaikat, potrohukat s aztán nagy lomhán vagy betaláltak a közeli kas bejáratán, vagy tovaszálltak a közeli domb virágos mezejére.
Dehogy féltem én tőlük, hogy megcsípnek! Hiszen annyiszor láttam apámat tenni-venni a kaptárban, lépeket cserélt, műlépet helyezett el odabent, anyakirálynőt választott le, hogy új családot telepítsen, mégis úgy zümmögték körül mozgékony, kék, duzzadt erekkel behálózott, már fonnyadásnak indult kezét, mintha kézcsókra járulnának egy főpaphoz, aki a nagyszámú zümmögő nyáj gondviselője.
Iszonyúan üresek lettek a napjaim, amikor egyszer megtudtam, hogy a nagy nyári, gyűjtő táborozásra apám bérbe adta a méheket olyan vérbeli méhészeknek, akik 40-50 családdal, teherautóval járták az országot s mindig ott telepedtek le, ahol egy-egy gazdag méhlegelőre leltek. Az eszemmel megértettem apám érvelését, aki elmagyarázta, hogy az egyetemi élet, a vizsgák nem teszik lehetővé, hogy minden idejét a méheknek szentelje, de nem voltam hajlandó elfogadni a megdönthetetlen tényeket. Álltam a kaptárakat tartó karók négyszöge előtt, melyek között, a kasok vetette árnyék miatt oly sápadtan, szinte sárgásan zölldelt a fű, de már oly régen elmentek a méheink, hogy a satnya füvek kezdtek életre kapni, derekasan szálasodtak, s végre, amikor ősszel minden a helyére került s a méhésztől meghoztuk a család kipergetett termését - miután az illető levette a jóelőre kialkudott sápot -, már a hűvös nappalok jöttek, és csak a herék kitoloncolását láthattam, vergődésüket a rozsdásodó fűben, zsugorodó pusztulásukat. Már nem nagyon volt forgalom az itató körül, a méhek téli álmukra készülődtek, apám szalmával bélelte körül a kast, jócskán cukroztuk a vizet is, hogy vele együtt táplálékot is vegyenek magukhoz a dolgozók, elvégre csak a minimális mézmennyiség maradt náluk.
Három éven át figyelhettem a természet körforgását a kaptárak körül. Akkor egy közeli kert permetezése miatt a méheink mind egy szálig elpusztultak, még a méz is hasznavehetetlen lett, annyira telítődött a mérgező vegyszerrel. Benzinlámpával perzseltük ki az írmagját is a szerencsétlen bogaraknak, de az ütött-kopott, rozoga kaptárat nem tudtuk eladni: nem kellett senkinek. Régimódi, behemót tékolmány volt, valami furcsa: méz, füst, kátrány, szurok illatkeveréket árasztott, amit ma is érzek, ha időfüstölte gerendák közelében, százados erdőrengetegek mélyén vagyok.
A méhszurok ma reggel is megtette a hatását: letisztította a torkot, néhány órán át hagyott élni. Most már újra hiányzik, hogy elűzze a fojtogató lepedéket. Remélem, segíteni fog a további túlélésben is.
Látogatóban * Fotó: Imreh Albert
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése