Úgy is írhatnám, hogy "levélféle Koosán Ildikónak", de ez éppen csak átvillan az agyamon, mert igazából az felel meg a valóságnak, hogy "levélféle magamnak". Tulajdonképpen se egyik, se másik nem passzolna teljesen, ezért marad a régi cím és részemről a magam mentsége Szombathelyre, ahol nagyon várják már ezt a választ.
Ha csak Ildikónak, a levél kiváltójának szólna az üzenet, már régen megszületett volna. Hiszen mi sem könnyebb, mint egy kérdésre azt mondani, hogy igen vagy nem. Hideg vagy meleg. Jó vagy rossz. Sokan nem tudnak elképzelni gyanúsabb alakot annál, aki tétován hallgat, kivár és csak hümmög a bajusza alatt.
Az csak természetes, hogy Ildikó, aki beleszeretett az idegen nyelvű költői művek magyarításába, s úgy érzi, nincs kivel megbeszélje ezirányú kétségeit, dilemmáit és hajlandóságát, örömmel és bizalommal fogadta előző válaszomat a blogban Eminescu Ce te legeni... c. versének fordításáról. Akkor röviden arra biztattam, küldje be egyéb fordításait is, hogy ne egy darab alapján mondjak esetleg - éppen emiatt igaztalan - véleményt képességeiről, eredményességéről.
Azon nyomban meg is fogadta a tanácsomat s most itt van előttem, két nyelvű változatban egy Vasile Alecsandri vers (Stelele), két Eminescu vers (Peste varfuri, Somnoroase pasarele) és Zaharia Stancu egy igen szép lírai darabja (Om in amurg). Négy gyöngyszem, négy igen nehéz próba. És éppen az teszi azzá, hogy románul - eredetiben - oly könnyedek, mintha maguktól születtek volna, talán nem is költő hozta őket a világra, csak úgy termettek, mint a gyümölcs, nekünk pedig csak le kell szakítanunk s miénk a tökéletes élvezet...
Gondolom, Ildikó azért annyit már megtapasztalt fordítói múltjában (azt írja: "Valamikor gimnazista koromban próbáltam fordítani először, I. Vacarescu: Mond szívecském... c. versét.
Azóta sok víz lefolyt, ahogy mondják. Most véletlenül kezdtem el ismét és pont Eminescuval. Annyira elragadott, mintha sajátom lett volna és a csak a tartalomra figyeltem, nem a formára..." stb.), hogy a fordítás élvezete mindig legalább kétlépcsős: az egyik a fordítás lehetősége és a folyamata maga, ami ha túl nehéz a próbatétel, akkor hamarosan kínba és erőfeszítésbe fordul, a másik az eredmény, amelyet a "szülés" utáni ellazulással tud csak igazán értékelni, dédelgetni, csiszolgatni. Az az ötven körüli lefordított vers, amiről mint teljesítményről beszél, mindenképpen azt jelenti, hogy a tűzpróbán átesett már, túl van azon, hogy kezdőnek titulálják.
Ez különben a már idézett Eminescu-fordításból is kiderült.
Azt kérdi: hogyan tovább?
Hogy erre válaszolhassak, előbb azt kell tisztáznunk, hol is áll jelen pillanatban a fordításaival. És ez a tisztázás fogta vissza mostanig a tollam, tette próbára véleményem őszinteségét és talán az Ildikó türelmét is, aki jó érzékkel megsejtette a hallgatás mögött a hezitálás okát.
Mélyreható, soronkénti elemzésre nem tudunk itt sort keríteni, de talán nincs is szükség rá. "Szerencsére", a fordítások ugyanarról az állapotról árulkodnak, amiről az első mintadarab adott le jelzéseket. Azért "szerencsére", mert így nem kell ugyanazt minden esetben elmondanom: a fordításokkal szembeni fő kifogás nem az, hogy nem tud fordítani; mert tud, ha akar. Ha megverekszik a megoldásért és nem hagyja elaltatni magát a félig-meddig jól hangzó, de más verssé fajuló látszattól.
Eminescu hírhedten nehéz verse (Somnoroase pasarele) nem is a legjobb példa erre, hiszen azt annyira emberpróbáló vállalkozás lefordítani az eddigi, már-már zseniális változatok után, hogy ha valakinek netán beletörik a bicskája, az még jól járt; mert legalább megpróbálta, átélte a fordító örömének első lépcsős lehetőségeit.
(Ilyen szempontból bevallom, én is "vétkeztem" e verssel kapcsolatban, középiskolás koromban, amikor még azt hittem, hogy a fordítás olyan, akár egy matematika példa: valahogy meg kell oldani s az egyenlőségjel utáni végeredmény számít. Mentségemre szóljon, hogy annak idején nem ismertem még költőink és műfordítóink változatait, azt hittem, az olvasókönyvünkben lévő "versikét" csak én tartottam fordításra méltónak... Tévedtem. Az a dadogós, formakényszeres változat azóta is személyes szégyenem, szerencsére nincsen már sehol...)
Talán Zaharia Stancu verse lehetne az a szemléltető eszköz, amelynek kapcsán elmondhatnám mindazt, amit a továbblépéshez fontosnak látnék.
Zaharia Stancu
Om in amurg
Acum sunt un om ĩn amurg,
Fugi in muntii tăi, căprioară,
Nu mai râvnesc să-ti sărut buzele
A doua oară, a treia oară.
Acum sunt un om ĩn amurg,
Pieri din juru-mi,viclean bancher,
N-am ce să mai fac cu aurul tău,
Aurul n-are trecere ĩn cer.
Fiece zi are amurg,
Fiece zi are si zori.
Toamna vin e plină de struguri,
Primavara numai de flori.
Acum sunt un om in amurg,
Ora amiezii a fost dulce, dulce,
Ĩn cuibul din fulgi de zapadă
Luna s-a dus să se culce
Búcsúzom, eljött az alkonyat
Búcsúzom, eljött az alkonyat
Hegyedbe szököm őzsutám,
Nem gyűjtöm többé csókjaid,
Sem kettőt, sem hármat ezután.
Búcsúzom, eljött az alkonyat,
Köddé válik egy Harpagon,
Nem őrzöm tovább kincseid,
Nem kísér égbe, jól tudom.
Naponta eljön az alkonyat,
Naponta virrad a hajnal,
Szőlőfürtökkel kínált az ősz,
A tavasz virágzó gallyal.
Búcsúzom, eljött az alkonyat,
Delem édes volt, édes az élet.
Ágyam hóból lesz, puha hóból,
A holddal, ha nyugovóra térek.
*
Kezdjük a címmel.
Om in amurg
Búcsúzom, eljött az alkonyat
A magyar változat címe meglehetősen eltér az eredetitől, ami önmagában nem lenne baj, hiszen a fordítónak joga van a változtatásra, ha értelmileg-hangulatilag saját változata ezt megköveteli. Ám a későbbiek folyamán kiderül, hogy ilyen kényszerhelyzet nem állott fönn, a rövid és sejtető cím helyett használt, egyszerűen csak megismételt első verssor a szememben egyetlen magyarázattal bír: annyira tetszett a fordítónak, hogy jobbnak látta ezzel feldíszíteni a vers homlokát. A tetszése pedig jogos: bár szó szerint nem húséges, némileg érzelgősebb is az eredetinél, de alapvetően elfogadható, helyesen értelmezett:
Acum sunt un om in amurg,
Búcsúzom, eljött az alkonyat...
Ami az első sorban jó volt, az a másodikban látványosan elromlik, hiszen az alkonyát átélő-átérző ember a sutát küldi, zavarja el magától, nem pedig saját szökését jelenti be, ahogyan a magyar változat enged rá következtetni:
Fugi in muntii tăi, căprioară,
Hegyedbe szököm őzsutám,
A további két sorral alapvetően már nincs bajom, de a strófát mint olyat nem tudom a Stancuéval egyenértékűként elfogadni.
Nu mai râvnesc să-ti sărut buzele
A doua oară, a treia oară.
Nem gyűjtöm többé csókjaid,
Sem kettőt, sem hármat ezután.
Érdekes módon, a második strófánál is a második sor üti ki a biztosítékot, miután az első sor egyszerűen csak megismétlődik:
Acum sunt un om ĩn amurg,
Pieri din juru-mi,viclean bancher,
Búcsúzom, eljött az alkonyat,
Köddé válik egy Harpagon...
És mert nem hiszem, hogy az értelmezés lenne téves, inkább a talált megoldás vitte félre az eredeti értelmét, a harmadik sor is elcsatangol, félremagyarázza a vers alapgondolatát. A "N-am ce să mai fac cu aurul tău" indokolatlanul és hamisan lett "Nem őrzöm tovább kincseid", hiszen itt az élettől búcsúzó ember lemondása szólal meg, nem pedig egy olyan valaki, akire kincset bíztak s most megunta az őrző-védő feladatot... A szakasz zárósora megint korrekt, de az említettek miatt rosszul illeszkedik az előzményekhez...
Viszonylagos egységet, összhangot leginkább a harmadik szakasz nyújt, amelynek 3-4. sorát nyelvileg bár kissé erőltetettnek érzem, formailag is illeszkedik az eredeti struktúrába, hozza a román vers hangulatát.
Az utolsó szakasz viszont, talán éppen az ismétlődő első sor "átka" ül rajta, a második sor kimunkálatlan, némileg olcsó megoldása után most a harmadiknál siklik ki: a személytwelen, bizonytalan, homályos, ködös, misztikus holdmotívum másod- vagy éppen harmadrendűvé zsugorodik, s az én, a költő személye tolakszik előre, pedig nem ő fekszik hóágyba, a hold az, amely így megpihenhet; az alkonyi embernek egyszerűen leáldozott, szinte mindegy mi történik vele - eltűnik, kiszáll az életből, fölszívódik. De ezt csak sugallja a hold nyugovóra térése, tételesen nekünk kell átéreznünk anélkül, hogy kimondanánk...
Ĩn cuibul din fulgi de zapadă
Luna s-a dus să se culce.
Ágyam hóból lesz, puha hóból,
A holddal, ha nyugovóra térek.
Csúf dolog ennyire ízekre szedni egy verset, hiszen meglehet, ha egyben, roncsolatlanul olvassuk, nem érezzük annyira sérültnek az itt-ott megbontott belső logikát és kohéziót. És ez mindegyik, Ildikó által elküldött fordítására érvényes. De mi itt egymás között vagyunk és tudjuk, amit tudunk: Ildikó sem az az ártatlan kezdő már, aki ne értene a szóból, és ha újra megpróbálja, a már létező fordítások mentén újra értelmezni, leporolni, adjusztálni az eredeti verseket, talán megérinti a fordítói öröm harmadik lépcsője is: a tökéletesség megkísértése...
Illusztráció: Harutyun Chalikyan örmény karikaturista rajza Zaharia Stancuról
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése