Az élet törvénye, hogy a halál mindenki esetében meghozza a tisztánlátás pillanatát. Amikor valakit kiterítenek, még ha csak képletesen is, lecsitulnak a vele kapcsolatos negatív vagy pozitív indulatok. Össze lehet adni a számlát. Még ha a számítás nem is pontos, ha nem ismert számos tétel, az emlékezés a lényeglátást segíti.
Báró Nopcsa Ferenc esetében sincs ez másként. Még akkor sem, ha több mint nyolcvan esztendővel a tragikus vég után sem került elő mindaz, amit pedig munkásságáról, szellemi hagyatékáról tudunk, sejtünk. Igaz, a halálhírt és a szokatlan, gyilkossággal párosult öngyilkosságot a napi szenzációnak kijáró tálalásban valamennyi lap vezető helyen, nagy szalagcímekkel hozta, ám ahogy Lambrecht Kálmán, a közeli barát és munkatárs visszaemlékezéseiből kitűnik, csak egész szűk baráti kör búcsúztatta a bécsi krematóriumban, ahol teste a tűz martaléka lett. De mi lett a hagyatékkal?
Csaplár Krisztián történész megítélése szerint a Nopcsáéhoz hasonló kalandos sors várt rá. Rekonstruálásához az ő információit tekinthetjük a leghitelesebbnek. Eszerint "Nopcsának legkevesebb négy hagyatéktöredéke van: a paleontológiai öröksége a londoni British Múzeumban található (Department of Paleontologie). Az "albán hagyatéka" az Osztrák Nemzeti Könyvtár Kéziratgyűjteményébe került, egy jelentősebb rész pedig a budapesti Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteményébe. Ezen kívül hét kötetre való utijegyzetet és feljegyzéseket hagyott hátra, amelyeket a tiranai Nemzeti Múzeum őriz. Ez utóbbiakra Robert Elsie bukkant rá 1990-es kutatásai során. Ezek a kötetek - és feltehetőleg még sok egyéb kötet is - egy gazdag arisztokara, Midhat Bej Frashëri magánkönyvtárából kerültek ide, akinek vagyonát 1944-et követően államosították, megvetve ezzel a Nemzeti Könyvtár alapjait. Frashërinek a Nopcsa könyvtár egy részét valószínüleg a báró titkárának (Ismail Elmas Doda) bátyja adta el. Ezen kötetek értéke felbecsülhetetlen. Nopcsa ugyanis ezekre támaszkodva írta meg visszaemlékezéseit. A kötetekből márcsak azok vannak meg, amiket Tiranában őriznek. Érdekesség, hogy az 1918-as résznek már az I. világháborút követően nyoma veszett; emiatt szakad meg hirtelen a visszaemlékezések sora 1917 végén."
Gazdag őslénytani leletgyűjteményét még életében rendre eladogatta a British Múzeumnak, hiszen amúgy is ott folytatta ilyen jellegű kutatásai jó részét, no meg az értük kapott pénzmag is jól fogott nem kevés költséggel járó utazásaihoz.
Nincs szerencséje Nopcsának a tekintetben sem, hogy akikre halála előtt szellemi hagyatékának gondozását bízza - az osztrák albanológus, Norbert Jokl, illetve Teleki Pál (a majdani miniszterelnök) voltak e kiválasztottak -, mert pénz hiányában a feljegyzések kiadatlanok maradtak, majd a második világháború idején Teleki öngyilkos lesz, Joklt pedig haláltáborban ölik meg. Írásait az osztrák nemzeti könyvtárban fedezik aztán fel a negyvenes évek végén. Fontosabb munkái - Colez Marku néven írott versei mellett - egy Észak-Albánia hegyi törzseiről és szokásairól írt gyűjtemény, egy vallási szokásokról és hagyományokról készült tanulmány és a már említett balkáni napló, valamennyi német nyelven.
A magyarországi tudományos öröksége még foghíjasabb: a levéltárból szőrén-szálán eltűnt a hagyaték, csupán a Természettudományi Múzeum Tudománytörténeti Gyűjteménye őrzött meg két dobozban újságcikkeket és leveleket, illetve magyarra fordított szemelvényeket a naplóból. Úgy sejlik, hogy Tasnádi Kubacska András, aki dokumentálódás végett magához vett bizonyos kéziratokat, "elfelejtette" azokat visszahozni; de meg a háború sem volt túl kegyes az ilyen és ehhez hasonló tudományos ereklyékhez.
A rendszerváltásnak kellett eljönnie ahhoz, hogy megnőjön az érdeklődés báró Nopcsa - mindenek előtt tudományos - munkássága iránt. Az őt újra felfedező kutatók közül - Csaplár Krisztián szerint - kiemelkedik Főzy István, Kázmér Miklós, Hála József, a hagyaték rendezésében pedig Horváth Csaba természettudományi könyvtáros jeleskedett, ő restaurálta a báró (megmaradt) balkáni fotóit is.
A Nopcsáról szóló irodalom egyik első hajtása a jóbarát, Lambrecht Kálmán nekrológja (1933, Budapesti Szemle), majd következett a Tasnádi-féle regényes életrajz, amit 1945-ben németül is megjelentetnek. Gert Robel: Franz Baron Nopcsa. Wiesbaden, 1966 c. munkája az első tudományos igényű, komplex Nopcsa-elemzés. 1993-ban Hála József kezdeményezésére Nopcsa emlékkonferenciát tartanak Budapesten, ahol a báró néprajzi és természettudományos munkássága kerül elemzésre. A tengeren túl David B. Weishampel őslénytan professzor vállalta a tudós kultuszának művelését, aki Tasnádi könyvét is lefordítja angolra. Fontos még a grazi Karl Kaser professzor és Robert Elsie, aki számos levéltári újdonsággal jelentkezett az elmúlt évtizedekben és a báró hagyatékát népszerűsítő, sikeres albanológiai honlapot működtet, amelyen megtekinthetők a Nopcsa-féle fotográfiák is.
A jeles tudósnak állít emléket Főzy István remek ismeretterjesztő munkája, A Kárpát-medence dinoszauruszai (Focus, 2000), amely eredetien és olvasmányosan ötvözi az életrajz, a tudománytörténeti kompendium és az őslénytan izgalmas titkaiba való beavatás írói szándékait. Az ÉS szemleírója így értékeli Főzy könyvét:
Főzy István maga is paleontológus, de érezhetően őrá is óriási hatást gyakorolt Európa egyik legkiemelkedőbb őslénykutatójának személyisége, a valóban különös, kalandos sorsú előd története, hiszen könyvének fele Nopcsa életével és rejtélyes halálával foglalkozik, negyede a Nopcsa által szűkebb pátriájában, az erdélyi Hátszegen kutatni kezdett őshüllőkről, és az utolsó rész pedig a Nopcsa halálától napjainkig a Kárpát-medencében előkerült őshüllőleletekről, a "magyar Jurassic Parkról". A kötetet rendkívül gazdag kép- és dokumentumanyag illusztrálja...
A Hátszegi medence az utóbbi években újra felkapott régészeti-geológiai-őstörténeti lelőhely lett, ahol mindenek előtt a kolozsvári egyetem kutatói rendszeres ásatásokat végeznek a gyakorló diákokkal együtt, de sikerült bevonni David B. Weishampel professzor révén a külföldi támogatókat is. Ugyanakkor a BBC, a National Geographic és a Discovery tévécsatornák nem egy érdekes, a dinoszaurusz leletekről szóló dokumentumfilmet készítettek és sogároztak, valamennyien megemlékezve az első felfedezést tevő Nopcsa testvérekről, Ilonáról és Ferencről.
2004-ben európai körútra indultak a hátszegi Dinoszauruszok Geoparkja Egyesület képviselői, akik azt tervezik, hogy dinóparkot nyitnak Hátszeg mellett, s mindnek előtt a testvérvárosi kapcsolatokat próbálták kihasználni a terv finanszírozására, esetleges szakmai támogatására. Az ötlet Dan Grigorescu bukaresti geológus professzortól származik, aki neves elődjéhez, Nopcsához hasonlóan számos dinoszaurusz-maradványt, illetve tojásfészkeket talált Hátszeg környékén.
Azon csodálkozom eközben, hogy ennyi fantáziadús elképzelés mellett ez a hallatlanul színes anyag nem ihlette még meg egyetlen nagy kaliberű írónkat sem arra, hogy átfogó, maradandó műben dolgozza fel ezt a ritkaságszámba menő sajátos közép-keleteurópai-balkáni sorsot. Igaz viszont, hogy mindehhez az volna szükséges, ha e rendhagyó életpályát a maga ellentmondásaival pontosan be tudnánk mérni és elhelyezni erkölcsi értékeink közé. Mint alkotó, pillanatnyilag magam sem tudom megmagyarázni, mi az, ami tartósan megfogott a Nopcsa-féle személyiségben. Hiszen erényei és nagy tudása dacára nem volt híján egy sor gyarlóságnak, nehezen lehetne rámondani, hogy tipikus pozitív hős. Fizikai külseje is ellentétben állt kalandor fellépésével: az elképzelt harcias, verekedős, tagbaszakadt ember helyett egy elegáns, finom vonású úriember áll előttünk, akiből nehéz kiolvasni azt, hogy annyi viszontagságot zokszó nélkül elviselt.
Azt is bevallom, hogy figyelmemet egy fiatal tekerőpataki fotóművész, filmes ember, Molnár Attila lelkesedése keltette fel Nopcsa iránt, aki 2007-ben pályázatot nyert arra, hogy filmet készítsen Nopcsa báróról. A pályázat indoklásában így foglalta össze rendezői koncepcióját:
A tervezett dokumentumfilmben két színész is szerepelne benne, és kis “fiktív” jeleneteket használnék a báró életútjának, kalandjainak rekonstruálására. A film párhuzamos síkon mutatná be báró Nopcsa Ferencet, mint kalandort, és mint tudós őslénykutatót (aki korának világszerte elismert szaktekintélye). Így megismerhetnénk egy emberi karaktert, személyiséget, akinek gondolkodás módja, belső világa is kifejezésre jutna. Ezen párhuzamra (kettőségre) szeretném a film hangsúlyát fektetni.
A pályázathoz mellékelt forgatókönyv-részlet az Albániában utazgató, politizáló tudós tekervényes útját vázolja fel az albán trón felé, de kitér a báró erdélyi kémhistóriájára is. A kidolgozatlan vázlatot korai az el nem készült mű szempontjából megítélni, hiszen egyelőre csak annyi történt, hogy a filmes kimazsolázta az életút Tasnádi által megfogalmazott legfordulatosabb kalandokat és egy mozaikszerű, lázálmomra emlékeztető vízióvá fűzte fel azokat.
Végül is, a film azért nem készült el, mert a fiatal alkotó egy másik megnyert pályázat kidolgozása mellett döntött, elodázva bizonytalan időre szenvedéllyel dédelgetett tervét. Addig is, valamilyen formában sikerült áttestálnia rám az érdeklődést, s talán az olvasottak, a felhajtott dokumentumok leltárszerű felmondásával és megkísérelt értelmezésével egy lépéssel közelebb jutottam a korlátlan szabadságvágy és a határok közé zárt emberi érdekek, a tudósi elhivatottság és a magánemberi tévelygések között feszülő ellentmondások feloldásához.
Illusztráció: vezető magyar lapok első oldalon írnak Nopcsa gyilkos-öngyilkosságáról (Forrás: Főzy István könyve)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése