A szöveg 2004 nyarán íródott, Torontóban, s rendre küldtem el az RMSZ Színkép mellékletének, ahol folytatásokban meg is jelent. Akik akkor nyomon követték, ma is emlékeznek rá, sokan szeretnék egyhuzamban elolvasni, hiszen azok az újságlapok hol lehetnek már?
S ha már ismét Torontóban vagyok, s a Kölcsönsorok 2-n munkálkodom, mi sem természetesebb, hogy itt elhelyezzem a bevezető esszét is, amelyre a második köztet anyagában is számos hivatkozás történik...
***
(Invokáció helyett)
Kölcsönsorokkal élve meg-megpihentem.
Román ismerőseim verseit – szövegeit - anyanyelvemre átültetve, jólelkű tyúktolvajnak érzem magam, aki büszkén viszi a hóna alatt a más tojóját.
És itt most eldicsekszik vele...
Az ezerkilencszáznegyvenes évek Kolozsvárján, ahol születtem, nem igazán volt fogalmam arról, mi is az, hogy román, vagy hogy románok mellett élek. Gyermekként éltem nyiladozó anyanyelvi tudatomban, mindent annak a szemszögéből, logikájával, hangzásával és etimológiájával közelítettem meg.
Az akkor zajló, demokratikusnak hirdetett (úgy mondom, ahogy akkor láttam, hallottam) választásokon használatos, óriás betűkkel a tűzfalakra mázolt jelszavak közül egy különösen megragadta a figyelmemet: SZAVAZZ A NAPRA!
S a betűk mellett, mintegy nyomatékként, stilizált napkorong szórta derűsen, már-már felragyogva sugarait a szélrózsa minden irányába. Valahányszor szemembe ötlött, mindig elolvastam, ízlelgettem; nem tudtam, mire jó, de helyet könyökölt magának tudatomban.
Akkor még nem volt honnan tudnom, hogy tulajdonképpen egy korabeli választási szlogen kerített hatalmába, amelyből a NAP ama választási koalíciót jelképezte, melyben a kommunisták mellett a Magyar Népi Szövetség is helyet kapott.
Azt pedig igazán nem volt honnan tudnom, hogy azok a betűk, amelyek mellett ugyanaz a nap mosolygott le a kerítésekről, más tűzfalakról, egy, az enyémtől teljesen elütő másik nyelven sugallták a város népének ugyanazt, ilyeténképpen:
VOTATI SOARELE!
Tulajdonképpen ezt is kisilabizáltam, de hiába, mert nem ért el hozzám valamely értelmes üzenet; csupán az első szó hasonlított némileg egy általam ismert fogalomra: hóstáti, amivel a kolozsvári piacokat zöldséggel ellátó, a város Hóstát nevű fertályát lakó bolgákertészeket illették.
Szüleimet a piacra elkísérő (én cipeltem a könnyebb csomagok egy részét) élményeim nyomán tudtam, hogy bizony, hóstátitól vesszük a murkot, a salátát, a krumplit, jellegzetes viseletük, fülemnek furcsa, ízes dialektusuk ma is kitörölhetetlen életkép emlékeimben.
Nem értettem, mit akar az a rövid szöveg a hóstátiaktól. És ha van is valamely köze hozzájuk, miért nem úgy nevezi meg őket, ahogy én tudom, miért írja azt, hogy „votati”? Töprengésem egyszer aztán hangos kérdés formájában is megfogalmazódott apám felé, aki könnyű kis nevetéssel oldotta meg a rejtélyt, elmagyarázva: e szöveg román nyelven íródott, annyit jelent, szavazz a napra... További kérdéseimre azt is tisztáznia kellett, mi az a szavazás és kik a románok...
Az iskola harmadik osztályában, pár év múlva aztán arról is némi fogalmat alkottam, mi az a román nyelv, és hogy az életemnek ezután szerves része kell hogy legyen, bár nem értettem és főként nem éreztem, hogy miért. De az iskolában kötelező tantárgy volt, be kellett vágni, mint bármi mást. Az egyes szavakkal még nem is lett volna gond, nem úgy a helyesírással, a kiejtéssel s főként az élő beszéddel. Beszajkózott, csak félig sejtett mondatokon, szövegeken kívül tulajdonképpen semmilyen gondolatot nem voltam képes kifejezni románul, s ugyanígy a befogadás is meglehetős gondokat okozott. Nem is nagyon erőltettem a dolgot: a leckéket megtanultam, egyéb körülmény nem kényszerített arra, hogy túllépjek a skolasztikus kánonokon.
Akkor szakadt rám a felismerés, teljes súlyával, hogy románok mellett élek, amikor 1958-ban bekövetkezett a Bolyai egyetem egyesítése a román Babes tudományegyetemmel.
Olyan durván váratlan esemény volt az fiatal életemben, hogy talán sohasem fogom kiheverni. Sokan megírták már az emlékezők közül, hogy miként próbálták előbb apránként belénk adagolni a fúzió gondolatát, majd egy hirtelen huszárvágással, egyik napról a másikra kész tények elé állították az egyetem egész diákságát és tanári karát.
Szörnyű volt az a nap, amikor reggel, miután teljesen gyanútlanul beállítottunk a kurzusokra, kerek perec bejelentették: az épületből senki sem távozik el, a tantermekben kőnyomatos, sokszorosított szövegeket osztogattak (érdekes: jegyzeteink nem voltak, tankönyveink még úgy sem, de ezekre a botcsinálta szöveggyűjteményekre jutott elég papír és festék!), amelyben az akkori vezetők: Sztálin, Gheorghe Gheorghiu-Dej, Lenin, Marx és Engels idézeteivel bizonygatták azt, hogy a két egyetem egyesítése a lehető legtermészetesebb, az egymás mellett élő népek fiainak ismerniük kell egymást, s ennek legcélravezetőbb módja a közös, egy fedél alatti tanulás, a mindennapi együttlét. Az idézeteket oly mesterien megválogatták, hogy többszöri – kezdetben hitetlen, mélyen kétkedő – elolvasásuk után még igazat is lehetett adni nekik. Az embernek az volt az érzése: mostanig bezzeg hályogos szemmel botorkáltunk, pedig lám, milyen pofonegyszerű az egész, vajon miért kellett várnunk a felismeréssel mostanig, és miként számolunk el a korábban hangoztatott, a fentieknek meredeken ellentmondó jelszavaknak? Mert azért azt is nehéz volt egycsapásra feledni, hogy az 1957-ben megkezdett első évben tanult tudományos szocializmus kurzuson még olyan idézeteket értelmeztünk Lenintől, miszerint a kisebbségeknek lényegesen több jogot kell adni egy demokráciában ahhoz, hogy a jogegyenlőség ténylegesen megvalósuljon. A két Lenin-idézet most valahogy kemény ellentmondásban állt egymással, nehéz volt elhinni, hogy ugyanazon ember fejében fogantak volna meg a pozitív diszkrimináció, illetve a többségi szellemi bekebelezés, illetve a kisebbségi elszigetelődés felszámolásának doktrínái.
De hát elhittük, mert hinni kellett, és nem csupán ezt, a rossz érzés, a feloldatlan feszélyezettség viszont bennünk maradt. Eszemmel arról győzködtem magamat, hogy nem történhet semmi helyrehozhatatlan, az élet megy előre a maga útján, nekünk pedig hozzá kell látnunk ahhoz, ami eddig kimaradt az életünkből: közeledni azokhoz, akik mellettünk, de tőlünk eddig elzártan éltek.
A fraternizálás mindenekfelett!
És hittem, hogy mindez nem egyirányú közeledés lesz, hiszen a marxista klasszikusok nem egyik vagy másik népre vonatkoztatva fogalmazták meg „igéiket”, a tanulságnak általános érvényűnek kell lennie, akár csak a folyamatnak.
Elhittük azt is, hogy Kolozsvár dolgozó népe valójában ellenzi a „kispolgári”, a „visszahúzó”, a „szűklátókörű” elszigetelődést és szívvel-lélekkel a proletár nemzetköziség híve. Elfogadtuk, hogy az elszigetelt, maguknak való intézmények a nacionalizmus és a sovinizmus melegágyai, s hogy nyelvi kommunikációnkra is jótékony hatással lesz az egy akolba terelés, amire aztán pár hónap múlva sor is került.
Kicsit olyan élmény volt mindez, mint amikor egyik napról a másikra bele kellett nyugodnunk a felülről érkező szentenciába, hogy 1956 mégsem forradalom, népfelkelés volt a torzulások, az idegen elnyomás ellen, ahogyan az első napokban neveztük és amiként lelkesedtünk érte, hanem „ellenforradalmi kísérlet”, és jobban tesszük, ha ezzel kapcsolatban egyszerűen befogjuk a pofánkat... Igyekeztem kételyeimet elaltatni, nem kibontani, habár a Szabédi László öngyilkossága mélységesen zavarba hozott – történetesen költői zsengéim voltak nála (melyekre immár örökre keresztet vethettem) -, sokat adtam a véleményére, elvégre apám egyetemi tanártársa is volt, s odahaza kizárólag szuperlatívuszokban beszéltünk róla. Nyilvánvaló: apám értékítélete a számomra szent volt, egyszerűen azért, mert apám példáját mindvégig hitelesnek tartottam, sosem kellett benne csalódnom s nem volt szükségem későbbi korrekciókra sem.
Jól ismertem Szabédi pártos verseit, hiszen mintaként állították az erdélyi magyar írók, gondolkodók, az értelmiségiek elé, tudtam, hogy a magyar nyelvörténetben új utakkal kísérletezett, de azt már nem, hogy a negyvenes évek elején, az ún. magyar világban önként vállalt tanítói állást egy színromán faluban, Báréban, hogy a román nebulókat saját anyanyelvükre tanítsa – ő, a magyar tanár! -, s hogy isten háta mögötti élete üres óráiban a helyi népköltészet darabjainak gyűjtésére és magyar nyelvű tolmácsolására adja a fejét. (Ráadásul a báréi csujogatások Frunza verde – Zöld levél címmel meg is jelennek 1945-ben, s a hozzá írt előszóban Szabédi így magyarázza a bizonyítványát: „Az itt következő román népi verseket, chiuiturákat 1940-41 telén gyűjtöttem a Kolozs megyei Báré községben /természetesen az itt közölteknél jóval többet/. Azért fordítottam le belőlük egy csokorra valót magyarra, mert úgy tetszett nekem, hogy alkalmasak annak ábrázolására, mennyire rokon a magyar és román népi műveltség. Ezzel a célzattal közöltem volt néhányukat a Helikonban és a Pásztortűzben még 1942-ben; ezzel a célzattal adom ki most is. A fordítás természetesen nem tart számot néprajz-tudományi hitelre!”
Ha mindezt akkor, 1959 áprilisában is tudom, úgy hihetőbbnek és jóval megrázóbbnak tartom azt a pálfordulást, amit Szabédi professzor tanúsított egyetlen nap leforgása alatt: miután az egyetemek egyesítését lefektető nagygyűlésen felszólalva azt találta mondani, hogy „az új, az internacionalista hazafiasságot jobban szolgáló érzéseknek a kialakulásához nézetem szerint nem szükséges az, hogy a magyar dolgozók rossz érzéssel tekintsenek vissza a több mint egy évtizeden keresztül nagyszerű szolgálatokat tett külön magyar egyetemre”, másnap, a gyűlés folytatásaképpen újra szót kapott, mintegy bocsánatot kérve: „ahelyett, hogy azt emeltem volna ki, hogy a kolozsvári főiskolai oktatás jelenlegi formája nem kedvez az internacionalista hazafias nevelés nagyszerű ügyének, hanem elszigeteli a különböző nemzetiségű ifjúságot, inkább az eddigi szervezési forma által biztosított eredményeket hangsúlyoztam... A különálló nemzetiségi egyetem múltjának pozitív értékelése alkalmas lehetett arra, hogy a gyanakvás csíráit ültesse el a lelkekben, magyar kartársaiméban csakúgy, mint román kartársaiméban. Alaposan végiggondolva a dolgot, rájöttem, hogy ezzel nacionalista álláspontot képviseltem, amelyet elítélek, amellyel határozottan szembehelyezkedem”. Néhány hét múlva a szamosfalvi vasúti síneken végezte életét, félelmet és iszonyatot keltve bennem, mintegy arra szólítva, hogy zárjuk le, ne bolygassuk tovább ezt az ügycsomót, igyekezzünk túllépni rajta.
De azért most, hogy az a vonat eldübörgött, s már füstje sincs talán, nem árt felfejteni mindazt, ami akkor történt, visszaidézni a pontos szavakat, újra képzelni – valósággal felépíteni! – azt a magasban kifeszített drótkötelet, amelyen produkcióink zajlottak, amikor én magam még csak a szájtátó nézőkhöz tartoztam: a magasban szüleim, tanáraim egyensúlyoztak, s zuhantak olykor alá, páni riadalmat keltve.
Szabédi professzor akkori magatartása azért volt megdöbbentő, mert a szavak, a gondolatok szintjén a már-már eszményi nyugalom, a mindent helyére rakó bölcs analízis az, ami a szemünkbe ötlik. Úgy tűnt, hogy a félelmeivel magára maradt tanár nem a fegyvert tette le a körülötte bezáródó hajsza előtt – amint az valójában történt -, inkább csak jobb belátásra tért, elfogadta a hamis posztulátumot, miszerint az egybeolvasztott egyetemek mintegy folytatói és kiteljesítői lesznek mind a romániai magyar, mind a kolozsvári román értelmiségi képzésnek. Megközelítése szerint: mind a magyar, mind a román közösség a magáénak érezheti majd egyazon intézményt, s ennek révén könnyebben elfogadja az internacionalizmus korparancsát.
Tipikusan erdélyi viszonyulásforma a Szabédié, amelynek nagyszámú történelmi előzménye van, s úgy hiszem, csak az erdélyi kérdés végleges (?) rendezésével kerül igazából süllyesztőbe. A ha muszáj, hát muszáj bölcsnek tűnő, de a nyugalom végett önfeladó – s ennek dacára konzerváló – reflex itt is bevált. Szabédi ráfizetett ugyan, de mi tovább éltünk, erőt merítve a muszáj józanságából.
Muszáj volt közösködni, ismerkedni, barátkozni, hát azt tettük. Pedig vidéki évfolyamtársaimtól, akik a kollégiumban éltek, tudom, hogy ez a muszáj számukra nagyon prózai és visszatetsző intézkedésekkel is párosult: a színmagyar lakókkal teli kollégiumot új elképzelések alapján népesítették be: minden hálóba, már-már fele-fele alapon, román és magyar diákokat helyeztek el, a korábbi lakók bármiféle megkérdezése nélkül, remek kényszerhelyzetet teremtve az ismerkedéshez, a barátkozáshoz. Amiből természetesen mindjárt az következett, hogy az otthoni, a privát szférabeli érintkezés nyelve egy csapásra a román lett; a betelepítettek elenyészően kis hányada tűrte el, hogy bár egy szót se tudott magyarul, szobatársai az ő jelenlétében a saját anyanyelvükön kommunikáljanak. Amit minderről akkoriban hallottam, mert személyesen nem éltem át, enyhén túlzásnak tűnt a szememben, egészen addig, amíg az egyesítés után egy évvel, 1960 nyarán el nem szegődtem (ha muszáj, hát muszáj alapon...) egy nyári egyetemi munkatáborba, ami azzal az ígérettel járt, hogy aki részt vesz a kolozsvári egyetemi campus – diákművelődési ház, diákétkezde, modern, emeletes, lakályos kollégiumi épületek – építésében a hatalmas diófákkal beültetett, addig érintetlen szépségű és romantikájú Mikó-kertben (amit természetesen a mi időnkre Hasdeu-kertnek neveztek el a klasszikus román író, Bogdan Petriceicu Hasdeu nyomán, akinek különben csak annyi köze volt Erdélyhez – besszarábiai születésű és neveltetésű lévén, hogy erdélyi lányt vett feleségül, de Moldvában, majd Bukarestben, végül Cîmpinán élt).
A munkatábort a kert felső részében, a letarolt diófák virtuális árnyékában rendezték be, katonai sátrakat vertek fel, amelyekben szalmával töltött matracok szolgáltak éjszakai derékaljul s 20-25 diák is elfért bennük. Kolozsvári lévén, nem lett volna szigorúan kötelező beköltöznöm a táborba, mindenek előtt a munkaerőmre volt szükség, de valami naiv romantika folytán valósággal vágytam a közösségi életet, nem akarván lemaradni mindarról, ami bentlakó társaimnak kijutott: a függetlenségről. Szüleim furcsállva, ám megértéssel fogadták ötletemet, s megegyeztünk, hogy csak szombaton délutánra kérek kimenőt, akkor is azért, hogy lecsutakoljam magam a fürdőszobában – a Mikó kerti sátortáborban ugyanis erre nem volt lehetőség. Pedig ugyancsak rászorultunk a tisztálkodásra, mert brigádunkat, amely a Babes-Bolyai egyetem majd minden karáról toborzott fiatalokból verődött össze, hol a kivágott diófák gyökereinek kiásásával és a majdani kollégiumi épületek alapozásának előkészítésével, hol a szamosfalvi téglagyár frissen megbontott égetőkemencéinek kirakásánál, illetve a még meleg, sápadtvörös téglák teherautóra pakolásánál foglalkoztatták. Szakmunkához ugyanis nem értettünk, a trógeroláshoz viszont megvolt a kellő lelkesedésünk – fűtött annak a tudata, hogy a téli szünidőben valamelyik havasi üdülőhelyen két hetes ingyen pihenőtáborba utazhatunk.
Mivel magyar nyelv és irodalom szakra jártam, esetemben az egyetemek egyesítése csak részben járt a minenáron való elvegyülés élményével: román diákokkal csak akkor találkoztunk, ha valami közösségi rendezvényre volt kilátás a bölcsészkaron, illetve az ifjúsági szervezet havi közgyűlésein, ahol a mi évfolyamunk tagjai önkéntelenül is egy bolyban, juhnyájszerűen összebújtunk a több száz személyt befogadó előadóteremben. De például a román vagy a francia, angol, pedagógia stb. szakos diákok kénytelen-kelletlen elvegyültek román kollégáikkal, s úgy néztek ránk, mint valami sztrájktörőkre, holmi csodabogarakra, akik nem igazán értették meg az idők szavát. Meg is szóltak nem egyszer „szeparálódásunk” miatt, de mi csökönyösen kitartottunk amellett, hogy személyi preferenciáink alapján választottunk magunknak padszomszédot.
Mindez nem érvényesült a Mikó kerti sátorlapok alatt, de azért itt is kerestük a magunkfajták társaságát, így kerültem egy alattam járó magyar srác mellé, akit még bolyais korából ismertem, s általa kerültem kapcsolatba román barátjával és kollégájával, akit ismertem ugyan az egyetem folyosóiról, de annál többet nem tudtam róla, mint hogy ő annak az Alexandru Culcer doktornak a fia, aki részt vett a Petőfi elestének körülményeit feltáró román-magyar vegyes munkabizottságban és nemzeti költőnk rajongója volt.
(Sütő András 1987-es naplójában találtam meg 2004 tavaszán az alábbi sorokat:
„Segesvárhoz közeledve úgy érzi magát az ember, miként a mohamedán Mekka közelében. Csakhogy ez a mai zarándokhelyünk tiltott hely, az emlékezők gyülekezését a hatóság nem engedélyezi. A költő titokzatos halálának napján, július 31-én karvalytekintetű milicisták kémlelik a fehéregyházi síkot s az Ispán-kút környékét, ahol egy emléktáblácska körül 1948-ban még nagy sokaság emlékezhetett a költőre. Halálának feltételezett helyén akkor egy Petőfi-kutató román orvos, Alexandru Culcer állíttatott szerény emléket ezzel a kétnyelvű felirattal: "Itt esett el Petőfi Sándor 1849. július 31-én." Románul: "Aici a căzut la 31 Iulie 1849 Petőfi Sándor."
A Sárpatak — későbbi nevén Ördögpataka — hídja mellé is emléket állított Culcer ezzel a feliratal: "Innen nézte 1849. július 31-én az ütközetet Petőfi Sándor." Románul: "De aici a privit Petőfi bătălia la 31. Iulie 1849." Dan Culcer barátomnak, az orvos írófiának, a ma már Párizsban élő emigránsnak köszönhetőleg idézem föl ezt apja emlékiratából.
Hanem a kövek! A történelmi múltjára titokban emlékező romániai magyarság hányatott sorsú kövei! Amelyek oly beszédesek, mint valami siralmas krónikák. A Culcer doktor állította kövek például a valamikori segesvári Petőfi-szobor alapkövei voltak. Köllő Miklós alkotását 1916-ban, a román katonai betörés idején menekítették Kiskunfélegyházára. Süttői mészkőből készült talapzatát nem vitték el. Így jutott a darabjaiból egy-egy emlékkövecskére való. Ilyenekre szereltetette kétnyelvű tábláit az említett román orvos.
A szobortalapzat maradékának később nyoma veszett. Közel két évtizedig rejtegették Segesvárott. Olyan időben, mikor a pártállam vezető káderei számára erdélyi magyar mágnások fekete márvány sírköveiből állítottak halotti emléket; mikor beolvasztott szobrok talapzatát városatyák villáihoz használták föl építő anyagként: az ilyen rejtegetés „bujdosó köveknek" nyújtott segítség volt: szállásadás.
Culcer doktor említett kövei közül én csak az egyiket láttam: amelyik a költő elestének helyét jelezte román és magyar szavakkal. Ezek ott békésen megfértek egymás mellett. Egymás mellett igen, de nem annak a segesvári román vasutasnak a szemében, aki Petőfi nevének láttán rendszerint rángógörcsös idegrohamot kapott. (Így mesélték a városban) Bizonyos, hogy nem öröklött betegsége volt ez, hanem államilag szervezett hülyítés következménye. Például az a történészvélemény, miszerint az 1848—49-es magyar forradalom és szabadságharc egyetlen és legfőbb célja az erdélyi románság teljes kiirtásának kísérlete volt. Elé hát ma is a fejszével! Összetörni, eltüntetni a hódítók költőjének emlékművét is! Alexandru Culcer szép gesztusának szellemi értékét a rombolás csak növelte hívei körében. Segesvárott és Fehéregyházán akadtak bátor férfiak, akik minden fejszés gyalázat után új táblát állítottak az Ispán-kút mellé”.)
Ez a tény, meg az, hogy a már említett kollégám jó barátja, Dant megelőlegezett rokonszenvvel ajánlotta be hozzám; azt is mondhatnám, hogy tulajdonképpen ő volt az első román ember, akit közel engedtem magamhoz és akivel úgy tudtam társalogni, hogy nem kellett éreznem kínos kényszerét a részemről meglehetősen döcögő, előre gyártott, nem igazán a szándékolt irányba tartó beszélgetésnek.
Ekkoriban próbáltam kinőni azt a gyermekded szokásomat, hogy ha románul készültem megszólalni, előbb mindig magyarul dobtam össze a mondanivalómat, azután egyre gyarapodó, de még mindig igen gyér és jórészt emésztetlen szókincsemmel megpróbáltam annak hozzávetőleges fordítását adni. Ahhoz, hogy igyekezetem némileg az élő beszéd hatását keltse, a könnyebb ellenállás vonalán haladtam, ennek volt betudható, hogy az általam mondottak csak olykor fejezték ki az eredeti szándékot, máskor csak én ismertem föl benne, sok-sok jóindulattal gondolataim árnyékát, eltorzult csontvázát.
Dan Culcer közelében mindez egycsapásra megszűnt: kimondhatatlan hálát és megkönnyebbülést éreztem, amikor a leghétköznapibb természetességgel fejezte ki magát félig magyarul, félig románul, látszott rajta, megpróbál a kedvembe járni, de nem merészkedik messzebbre, mint amennyire tudása és gyakorlata engedi; beszédén nem éreztem azt a hanyatt-homlok buzgalmat, ami engem rendszerint eltöltött, valahányszor román ember társaságába kerültem. Anélkül, hogy szóltunk volna róla, követendő példát adott számomra abból, miként legyen úrrá az ember szorongatott helyzetén, vállalva a sajátos minőségéből fakadó ellentmondásokat.
(Mindez most kései, kétségbeesett elemzése, képletbe foglalása akar lenni ama állapotnak, amelyen azokban az években keresztülmentem, s amelynek során olyan sérülések is értek, melyekre könnyen ráfázhattam volna, ha történetesen nincs mellettem éppen Dan...
Azon a nyáron történt, egy délutáni ebédszünetben, hogy az augusztusi hőség elől a sátor fülledt, de árnyas vászna alá húzódtunk, kis csoportokban beszélgettünk, cigarettáztunk, egyesek matracukon hevertek, békés zsongás lepte meg a sátor félhomályát, már nem tudom, mi került köztünk szóba, csak arra emlékszem, hogy vagy kétszer kiszaladt a számon a „vinné el az ördög” idióma, s a következő pillanatban máris mellettem termett egy máramarosi ikertestvérpár a román szakról és öklükkel az orrom előtt hadonászva, roppant feldúltan megfenyegettek, hogy ha még egyszer kiejtem azt a szót, azonnal a földbe taposnak...
Én akkor nagyon megszeppentem, de nem annyira a fenyegetéstől, hanem azért, mert nem értettem az egészből semmit. Nem tudtam mire vélni e heves reakciót, hiszen tudtommal teljesen köznapi, semleges, csakis minket érintő dolgokról beszélgettünk, mondhatni, tudomásul se vettük, hogy rajtunk kívül még tartózkodik valaki a hatalmas ponyva alatt. Danékkal hol magyarul, hol románul zajlott a diskurzus, érzésem szerint, aki akarta, megérthette, miről folyik a szó... Később, amikor már sikerült lecsillapítani az ikrek felgerjedését, Dan csöndesen elmagyarázta: az ördög szó nyithatott bicskát a testvérek zsebében. Én továbbra se értettem, hogy egy számomra, a magyar nyelvben szinte közömbös, személyes vonatkozást egyáltalán nem hordozó kifejezés miként borzolhat fel ennyire kedélyeket, de ekkor kénytelen voltam tudomásul venni, hogy az ördög emlegetése a románok szemében adott ponton jóval sértőbb, mintha valaki anyázná őket. Az ikrekre, a vegyes nyelvi környezet hatására ragadt annyi, hogy az ördög szót hallva azt gyanítsák: netán éppen róluk beszélünk, velük kapcsolatban emlegetjük ama „dracu”-t. Be is vallották később, amikor Dan kezdeményezésére leültünk, higgadtan tisztázni az affért: most csak azért hisznek nekem, merthogy olyan becsületes képem van, de ne higgyem, hogy egykönnyen megúszom a büntetést, mert ők igenis, résen lesznek, s ha még egyszer rajta fognak...
Egyszóval, kibékültünk, de a fenyegetettség ott lebegett a fejem fölött, azután kétszer is meggondoltam, hogy románokkal egy társaságban milyen megjegyzéseket teszek, lassan pedig azt is felfogtam, hogy akárcsak a magyarnak, a románnak is megvan a maga belső szelleme, titokzatossága, hangulati ereje, amit átérezni nem elég a tanulás: bele kell születni...)
Dan amúgy külsőleg is kellemes ember – nagyra nőtt, tiszta szemű gyermek – benyomását keltette. Könnyen állt nála a nevetés, precízen fogalmazott, azok közé tartozott, akikre szívesen hasonlítottam volna, ha az olyan egyszerű dolog lenne, ahogy elképzeli az ember... Magabiztossága titkát boncolgatva magamban arra gyanakodtam, hogy többségi volta váltja ki belőle: mindig úgy viselkedett, mint az az ember, aki otthon érzi magát, ura a helyzetnek, a kerítésen belül áll... Az igazat megvallva, én is magaménak tudtam ezt az erdélyi terepet, ahol éltünk, és mégis, bizonyos körülmények között mintha feszengtem volna rajta, megszállt a minden áron való másokhoz igazodás belső kényszere... Hányszor kíséreltem meg fölvenni a harcot ezzel a lappangó, gyötrelmes érzéssel, magam sem tudom; egy biztos, Dan egyike volt azoknak az embereknek, akik föloldották szorongásomat.
Az ezerkilencszázhatvanas évek végén, talán már a csehszlovákiai eseményeket is magunk mögött tudtuk, egy délelőttön felhívott telefonon. Akkor én már féllábbal Bukarestben éltem, hátat fordítva szülővárosomnak, Dan meg Marosvásárhelyen telepedett meg, az akkoriban indult Vatra c. regionális művelődési folyóirat szerkesztője lett. Intéznivalója akadt a fővárosban, talán az Írószövetségnél, a Victoria sétányon, egy söröző teraszán kellett találkoznunk. Úgy tűnt, Dan mit sem változott, messziről megismertem, amint a vászonernyős asztal mellett, a napsütéstől óvakodva kavargatta kávéját. Kéziratot akart megmutatni nekem, egy őszinte eszmefuttatást arról, hogy Erdélyben a román-magyar szellemi kapcsolatokat továbbra is úgy illene ápolni, ahogy azt nagyjaink tették, a kölcsönösség alapján. Az írásban Dan nehezményezi azt, hogy román részről mintha aránytalanul nagy lenne a kényelmesség, s ezt mindenek előtt az intézményi struktúrák és beidegződések segítik elő. Példák sorával bizonyította, hogy miközben a romániai magyarság szellemisége szorgalmasan igyekszik hidat építeni a túlpartra, a románság felé, addig az ellenkező irányú mozgás túlságosan gyér, ötletszerű és nem meggyőző... Cikkét most annyi év távolából, emlékezetből idézem, egész biztos, hogy sokkal elegánsabban, ugyanakkor igen keményen fogalmazott, arra viszont egészen pontosan emlékszem, hogy miközben a román szöveget olvastam, zavarral elegyes elismerés dagadt bennem a szerző iránt, amiért ilyen sorokat merészelt papírra vetni. Teljes mértékben igazat adtam neki, s ezt rögtön ki is fejtettem, csak ott akadtam meg, mihelyst megkérdeztem tőle, hogyan kerülök én ebbe a képbe, ő pedig ezt válaszolta: a lapunkban talán közzétehetnénk ezt az állásfoglalást, még vita is lehetne belőle, ami aztán sok mindent tisztázhatna.
Dan kedves – adtam vissza neki a kéziratot -, hogyan képzelhetsz ilyet? Ki venne komolyan egy ilyen állásfoglalást egy magyar lapban? A cikked akkor érne igazán valamit, ha román újság publikálná. Nem a magyarokat kell felvilágosítani a tényállásról, hanem azokat, akik e helyzeten változtatni tudnának...
Tulajdonképpen nem a közlést magát láttam kérdésesnek, hiszen azokban a felfelé ívelő években, amíg a prágai tavasz el nem bukott, s a fennen hangoztatott és gyakorolt román demokrácia vissza nem húzódott csigaházába, ami aztán a koporsója lett, gyakorlatilag szinte bármit le lehetett írni a lapokban, a legmerészebb irodalmi álmok is teljesülhettek volna, ha az ember résen van és felismeri a pillanat felhajtó erejének vissza nem térő lehetőségeit. Attól tartottam inkább, hogy ha magyarként teret adok Dan véleményének, amelyben ő a sajátjait szapulja, elsősorban nem neki ártok, hanem az ügynek, hiszen az ezt követő, esetlegesen kipattanó botrányban én húznám a rövidebbet, aki a közléssel nacionalista célokat követett; őt meg egyszerűen elintéznék azzal, hogy nemzete árulója, magyarbérenc, ám ez a gyalázkodás sem inkább rajta, mint inkább a magyarokon ütne, akik úgymond céljaik érdekében hajlandók jó pénzért románokat is felbérelni...
Ezen némileg összevitáztunk: ő úgy látta, hogy nekünk, magyaroknak nem volna szabad meghajolnunk ama filozófia előtt, hogy magyarságunk okán nem illethetjük bírálattal a románokat. A bírálat joga mindenkit megillet, aki valós ítéletet tud megfogalmazni. – Senki nem tilthatja meg neked, hogy megmondd nekem a magadét, ha úgy látod, hogy ezt meg kell tenned – érvelt. – Legföljebb én felcsattanok és igyekszem kifogni az érveiden...
Engedékenyen bólogattam Dannak, mondván: mindez lehet, hogy úgy látszik onnan, ahol te állsz, de számomra az nem elég biztosíték, ha tudom rólad, hogy személyesen nem húzod fel az orrod... Ha megmagyarázod, miért nem jelent meg mostanig ez az írás a Te lapodban, vagy akármelyik más román irodalmi lapban, hogy a napilapokat most ne említsük, akkor talán okosabb leszek...
Dan ekkor elismerte, hogy ilyen szempontból igazam van: sajnálatos módon, az övéi között nem talált olyan szövetségest, aki vállalni merte volna a cikkben megfogalmazott kritikát. – De azért csak tennünk kellene valamit – töprengett -, a tényállást senki sem tagadhatja, s tulajdonképpen tettekre van szükségünk, hogy legyőzzük a távolságokat...
Megegyeztünk abban, hogy kölcsönös nyelvtudásunk okán olvassuk s erőnkhöz mérten fordítjuk egymás irodalmának alkotásait a továbbiakban.
Én úgy gondoltam, hogy törlesztésként éppen tőle kérek írást fordításra, s akkor meglepődve hallottam, hogy Dan versírásra adta a fejét. Ezt pedig nem néztem ki addig belőle. Kis idő múlva el is küldte különös, képgazdag, mélyen keserű versei tucatját azzal a megjegyzéssel, hogy egyelőre sehol sem jelentek meg és gondomra bízza; ha jónak látom, akár meg is jelentethetem őket.
Kimondhatatlanul örvendtem gesztusának, arra gondolván: valamiképpen kárpótolnom illik őt a tapintatosan, de határozottan elutasított kézirat miatt.
Addig én egyáltalán nem jeleskedtem a fordítások terén, alkalmi kísérleteket leszámítva tökéletes újoncként álltam a fordítás gyakorlata előtt. Dan versei jelentették számomra az első komolyabb műfordítói erőpróbát, már csak azért is, mert megígértem neki, hogy mihelyst elkészülök, postázom a magyar szöveget, hogy megjegyzéseket tehessen az eredmény margójára.
Akkor jöttem rá, hogy román szókincsem feltűnő hiányosságait gyors tempóban pótolnom kell, amihez a legkézenfekvőbb eszköz egy átfogó román-magyar szótár lett volna. Igen ám, csak „ilyen állat” mind a mai napig nem létezik, a több évtizede ígért és akadémiai tervbe iktatott, komoly állami pénzekkel támogatott nagyszótár – bár életfogytiglani szerkesztői sorra kihaltak és adták át az ittmaradóknak a feladat stafétabotját – sose készült el. A már meglévő szótárak csak a köznapi beszéd vagy a zsurnalista stílushoz adtak valamelyes lexikális kulcsot – az írói szókincshez csupán a hetvenes-nyolcvanas években kiadott román értelmező szótárak – DEX-ek – vittek némileg közelebb; mai napig is azok a kalauzaim, s így talán kétszeresen is izgalmas megfelelő magyar kifejezést találni a románul megmagyarázott s így rendre megértett, ám mégsem készen kapott nyelvi jelenséghez.
Sikerélményem a vártnál nagyobb volt: Dani a maga udvarias modorában először megdicsért, elfogadta a felkínált magyarítást, majd felhívta a figyelmemet néhány félrehallásra, leiterjakabra, amit azóta is restellek, s örök emlékeztetőként hordok magamban. A versek megjelentek, s ezzel Dani is belépett ama román költők sorába, akik nem az anyanyelvükön törtek be először az irodalomba.
Kapcsolatunk a továbbiakban sem szakadt meg, odafigyeltünk egymásra, csupán a kommunikáció csatornái vékonyodtak el, majd szakadtak meg ideig-óráig. Egyszer valahonnan megtudtam, hogy Dan az emigráció gondolatával kacérkodik, s keserűen könyveltem el magamban, hogy immár nem csupán testvéreim, rokonaim fogyatkoznak meg körülöttem, hanem az olyan barátok, eszmetársak is, mint ő.
Már csak 1990-ben találkoztunk újra, Sepsiszentgyörgyön, amikor is a Párizsban élő Dan riportúton járt frissiben rögzíteni a romániai rendszerváltás kitapintható mozgásrétegeit. Őszinte érdeklődéssel figyelte az erdélyi magyarság önszerveződésének kezdeteit, bekérezkedett néhány interjú és videófelvétel erejéig a Kovászna megye székhelyén éppen zajló második országos RMDSZ-tanácskozásra, s akik az ébredező erdélyi magyar „kupaktanácsból” történetesen ismerték őt, ott és akkor melegen köszöntötték a riporteri szerepben érkezőt.
Aztán az internet, az elektronikus posta rohamos elterjedése hozott ismét közel egymáshoz minket. Újabb verseket küldött, majd távoli biztatót is kisebbségi újságszerkesztői munkánkhoz, a bukaresti magyar napilap új, szabad évfolyama 3000. számának megjelenése alkalmából. Az ünnepi esemény után érkezett sorokat szinte kötelességemnek érzem átmenteni, mert ezek nagyban megerősítettek engem ama hitemben, hogy a románság felé kinyújtott kéz, minden időleges és sajnálatos látszat ellenére az egyedüli természetes és szorgalmazásra érdemes gesztus e tömeggyűlölködésre berendezkedő – mert kihegyezett – világban.
(Megkésett levél Párizsból
Barátom!
Amióta Franciaországban élek, anyanyelvemtől és annak nagyszerű élményeitől eltávolodva, akárcsak szeretteim elhalványuló arcától, magányosnak érzem magam, és nem csak az utolsó, a legvégső pillanatban felfüggesztett vonatra váró, elcsigázott utas csalódását élem át, hanem a szavakat elfelejtő és szinonimákat nem találó ember zavarát is. Emiatt aztán felkérésed, hogy az írott szó révén részt vegyek olvasóitok, újságíróitok - eme örökké feszült állapotban lévő emberek - ünnepén, készületlenül ért és megriasztott. A nehézséget még csak fokozta a mégoly kellemes kötelezettség keltette bizonytalanságérzet, amivel egy általam ismeretlen, viszonyulásában bemérhetetlen közönséghez kellene szólnom. Titokzatos közönsége volt ez egy olyan újságnak, ami soha nem járt a kezemben, amelynek papírjába sose csomagoltam szalonnát, amit egyéb, igen gyakorlati célokra sem volt alkalmam használni, s amit sose találtam meg Székelykocsárdon, egy vacogtatóan hideg szerelvény fapadján felejtve.
De mert sok évtizede vagyunk barátok, ha megkésve is, válaszoltam felkérésedre, hogy legalább pár szót szóljak neked, miként gondolkodom most.
Amikor kamaszok voltunk, arról álmodoztam, akárcsak annyi fiatal mifelénk, hogy az Immanuel Kant által fölénk feszített erkölcsi törvény, a csillagos egünket átszelő szovjet műhold bip- jele után is tisztuló megújulások és remények jelzése lehet. Ha az ég ugyanolyan maradt is, legalább a föld megújulhatott volna, ahogyan az Apokalipszisről írva vagyon, hogy egy új mennybolt, de még inkább egy más földkerekség születik a tűzből. Azt reméltem, hogy ránk is s a mieinkre is boldogság köszönt. Mit jelent boldognak lenni? Tudod rá a választ?
Mint újságok, régi és új lapok szenvedélyes olvasója, s amikor megadatott, lapkészítőként is, szerettem volna elmondani, hogy számomra a lap ama tükrök egyike, amiket az általunk megtett út egyik vagy másik oldalára állíthatunk, vagyis tükör és nem papírépítmény, NEM színházi díszlet, ami szavakkal leplezi az olvasók anyagi és erkölcsi nyomorát, miként azt a szomorú emlékű újságírás potyemkinségei közepette egyikünk-másikunk, netalán mi magunk is gyakoroltuk.
Azt hittem, hogy sikerül majd boldognak lennünk, ám ha mégsem így történt, vajon jogunk van-e kijelenteni, hogy a reményt a magunk kétségbeesése, „a közös és kapzsi világ körébe" (Bacovia) való elszigetelődésünk gyilkolta meg?
Az a világ, amit az „átmeneti időszak" egy évtizede készítget elő, nem jobb, s még inkább nem lesz az, csupán akkor, ha valamennyien tesznek valamit érette.
A rámenős egoizmust viszont, ami a kommunizmusból (így hívták azt a bitorló, féktelen, törvénytelen politikai-társadalmi rendszert, amelyben ifjúságunkat és felnőtt korunkat megéltük, s amely bár az ideológiák szemétdombjára került, képtelen volt túllépni fölöttünk és velünk anélkül, hogy mély nyomokat ne hagyjon rajtunk) kinőtt, jelenkori román társadalom járványos betegsége, csakis a civil társadalom együttes cselekvésével, a szürkeállomány, az élelmesség agytornájával győzhető le. E cselekvés sürgetően szükséges ahhoz, hogy felélesszük a humanista értékeket, és mozgásba hozzuk a valamennyiünkben meglévő pszichikai és fizikai erőt, a társadalmi képzeletet, amely nélkül az emberiség nem egyéb termelő, fogyasztó, szigorúan kiszipolyozott és elembertelenített gépezetnél, mivel túlzottan ésszerű és gyakorlatias.
A frankfurti filozófiai iskolához tartozó nem ortodox „marxisták" (Adorno, Ernest Bloch, Horkheimer) vagy a francia Cornelius Castoriadis svádájú értelmiségiek elgondolásait nem lehet a fürösztőteknő vizével együtt kiönteni. Közösségeink értelmiségijei, románok és magyarok egyként, egy elit és egy kisebbség tagjai nem csupán bizonyos előjogok letéteményesei kellene hogy legyenek, hanem előharcosai avagy éclaireur-jei a történelmi kockázatnak (szándékosan használtam más nyelv szavát, nem pedig mintha nem tudnám a saját nyelvemen). Ilyen értelemben meg kellene mutatniuk az egyenes utat és megmagyarázniuk, hogy mi módon szabadulhatunk meg a múlttól anélkül, hogy e most beköszönő században ismét az önelégültség, a hazaffyas és fesztivista nemzeti köldöknézés, a mások műveltségének sznob és bárdolatlan vargabetűihez folyamodjunk, hogy farkas szemmel szemléljük mások gyengeségeit, identitását. A román művelődés hiúságáról sajnálatosan el kell mondanom, hogy sok olyan írótársammal találkoztam, akiket teljesen eltöltött egyfajta, a tudatlanságra épülő intellektuális ál-felsőbbrendűség, akik számára a szomszédság európai kultúrái kisszerűek voltak, megfeledkezvén arról, hogy e kulturális térségek a legátjárhatóbbak a közös értékek áramlásának, akárcsak egy valós, demagóg szónoklatok általi hamis tudattól mentes önazonosság kifejezésének. Ez nem jelenti azt, hogy a magyarok között, akikkel együtt éltem, ne lett volna ilyen emberpéldány, de az arányokat nézve sokkal ritkábbak. Itt, ebben a balti-dunai és kárpáti-balkáni térségben és nem pedig másutt találjuk meg barátainkat; igaz, kérlelhetetlen ellenségeinket is. Mindennek az a fortélya, hogy sikerüljön megőrizni barátainkat, s ellenségeinket kizárólag a meggyőzés útján lefőzni. Nyitott tenyérrel és nyílt kártyákkal kell megmutatnunk a Túlról érkezőknek, hogy nincs a kezünkben fegyver, de a kezünk erős, s ráadásul az elménk tiszta, ami közösségünk szükséges intelligenciáját jelentheti.Csakis így, azonosulva és egy olyan öntudatra ébredve, amely nem gőgös, állítható meg ama entropikus összemosódás folyamata, amely más forrásokból és más szabályokkal megveti lábát az európai és az azon kívüli gazdasági, ideológiai, szellemi és művészeti térségekben.
Az idősebbek valamennyien átéltük a kommunizmus idején az egyenlősítés erőszakos vagy alamuszi térhódítását, s úgy látom, készen állunk arra, hogy tovább testálva gyermekeink és unokáink életére, a kelet- európainál is nagyobb térségekben újraéljük azt. E korszak netán azé a kapitalizmusé, mely csak most lép avagy újólag és most már igazán maximálisan összevont imperialista szakaszába? A világra nyitottság talán teljesen közömbös, netán ellenséges a sokféleséggel szemben, s hasonlóan kezeli azt egy informatikai könyvhöz, amely a francia nyelvet egy egységes nyelv dialektusának tartja? Léteznek nyelvek ilyen összefüggésben, amelyek az informatika világában még a létezés bejelentkezési szakaszába se jutottak. Kívánom az újságíróknak és az olvasóknak is, legyenek bátrak és tudják fölkelteni, fenntartani azt az erkölcsi és intellektuális légkört, amely meggátolja egy elhidegülő gondolkodás és társadalom ismételt uralomra jutását, amelyben vacogni fogunk, amelyben a különbözőséghez, az egyediséghez való jogunkat megtagadják, megsemmisítéssel és kényszerzubbonnyal fenyegetik. És ahelyett, hogy a különbözőséghez való jogunkat a tolerancia és a szolidaritás összehangolt cselekvése hozná el, csakis ököllel, vérontással vagy ön- feláldozással lesz elérhető. Szomorú kilátás ez, amit nem kívánok Nektek. DAN CULCER, Párizs)
A munkatelepi élményeket rendre kiegészítették az egyetemi szünidőkben letudott katonai behívások, zilahi és nagyváradi, hónapokig tartó kaszárnyaélet mindennapos leckéi. Csodálkozva fedeztem föl magamon, hogy a román környezetben addig jobbára hallgatag fickóból egyre könnyebben kommunikáló, immár románul is olvasó ember lett. Akkoriban gyökerezett meg a romániai irodalmi köztudatban a világirodalom felé történő széles nyitás, aminek egyik remek fóruma a Nagyvilág bukaresti testvérlapja, a Secolul 20 (Huszadik század) volt. Mindkét folyóirat számait szenvedélyesen begyűjtöttem, lehetőleg mindjárt piacra kerülésük után: a Nagyvilág beszerzésében anyai nagyapám segített kicsike nyugdíjából Nyíregyházáról, a román lapot saját zsebpénzemen szereztem be – sokszor akár az olcsó kapadohányból készült népcigaretta megvonása árán is – egyre nehezebben, mert évek múltán a cenzúra mind jobban késleltette az ideológiai szempontokra fittyet hányó világirodalomból merítő, érdekfeszítő folyóiratot. Ez volt az én első román olvasókönyvem, amit nem az iskola vagy egy felettem álló erő tukmált rám kötelességérzetből, hanem magam választottam, s ismertem meg belőle elsősorban az irodalmi nyelvet vonzó, világirodalmi színvonalon.
Az egyetem után, 1962-ben bukaresti ifjúsági laphoz kerültem.
Egy évvel korábban Bukarestben élő évfolyamtársam meghívására a téli szünidőt náluk töltöttem, az volt az első közvetlen kontaktusom a román fővárossal. Úgy érkeztem oda, egy tipikus alföldi hóvihar – a Krivec – szélárnyékában, hogy mindjárt meg is kóstolhattam azt a létállapotot, amihez minden Bukarestben élő lakos kényszerűségből hozzászokik, s némi mazochizmusból olykor még lelkileg is kötődik. Úgy él bennem ez a kiruccanás, mint egy kalandos expedíció, amelyben az volt a csodálatos élmény, hogy miután az utcán jól megtáncoltatott a metsző szél, az arcomba, fülembe, nyakamba – már-már úgy éreztem: a bőröm alá – hatoló tébolyultság, korbácsával noszogatva a lábam körül hullámzó, hol elsímuló, hol meg torlaszokká növő porhavat, minden hely, ahová betértünk, akár csak egy csomag cigarettáért is, vagy élesztőért, amit a külvárosi panellházban lakó kollégám mamájának kellett fővesztés terhe mellett beszereznünk, különben lemaradtunk volna a házisütemények nyújtotta pótolhatatlan élményektől, az otthonosság melegével ölelt körül, adta vissza életerőnket. Így aztán, egy évvel később, amikor immár a munkahelyre való beállás kényszere szólított Bukarestbe, s egy délután felkerestem az első látogatás néhány színhelyét, a hangulatos kiskocsmát, ahol valósággal újjászülettünk az asztalunkhoz kért gőzölgő, fahéjas forralt cujkától, immár csak keserű dohányfüstben úszó, lepusztult, szutykos köpködőként láttam viszont, amely csak úgy zúgott a véget nem érő lármától, semmitmondó fecsegéstől. Azokban a napokban kólönben hamar elröppent első bukaresti utam emlékvarázsa, s helyette az idegenbe szakadt létezés mindennapos gondjai léptek: a betevő falat beszerzése, a nagyvárosi közlekedés, a nyilvános helyeken való kényszerű kommunikáció. Úgy éreztem, mintha valaki kihúzta volna alólam az idő szőnyegét: csak gyűltek a terméketlen, a készülődésre, a túlélésre, a helyváltoztatásra elpazarolt percek és órák, s velük együtt nőtt bennem a fáradtság, a feszültség, vágytam az odahagyott erdélyi vidékek után, ahol az eszemnek nem kell egész nap óvatos vigyázzban állnia, hogy nyelvileg bármilyen kritikus helyzetben kivághassam magam. Ugyanakkor vonzott is a számomra szokatlan világ, amely gazdagabb kereskedelmi kínálattal, művelődési lehetőségekkel állt elő.
Kolozsváron hagyott családomban – az elkövetkezendő néhány évben kétlakiságra kényszerültem - a televíziózás akkor még csak hírekből ismert vágyálom volt. A román tévézés hőskori állapotával ugyancsak bukaresti kollégám szüleinél sikerült megismerkedni, de mert ez olyan nyakatekerten hangzik – az ilyen tekervényességek a román nyelvhasználatban meglehetősen természetesek - , azt is mondhatnám: tulajdonképpen akkor láttam először televíziós adást. Ültünk a szoba közepére kitett, fényes faláda előtt, amelynek üveg képernyőjén titokzatos fények és árnyékok remegtek, csíkok hullámzottak keresztül, ugyanakkor hangok áradtak a dobozból: zene és egyfajta érdes, gépies emberi beszéd elegye, ami inkább az orrhangú dünnyögésre emlékeztetett. Amikor éppen adás volt – mert egy-egy negyed- vagy fél órán át tartó produkció között kiszámíthatatlan hosszúságú műsorszüneteket tartottak, kezdetben csak a vételi jel huzamosan mozdulatlan beiktatásával (ezeket a perceket, negyed- és félórákat használták ki a villamossági boltok eladói, hogy az egyre szaporodó tévévásárlók előtt a kiszemelt készülékeket kipróbálják és minőségi vételre beállítsák), később autóból filmezett hazai tájak szépségeinek zenével fűszerezett bemutatásával -, nagy nehézségemre esett értelmet találni az összefüggő, de fülem számára elhadart, hangzásában is idegen beszélt román nyelvi megnyilvánulásokban. A vendéglátó család láthatóan értette mindazt, ami a tévéládából előözönlött, én meg szégyelltem elárulni, hogy a technika legújabb csodája számomra érthetetlen és élvezhetetlen gondolatok generálója és forrása, az előtte eltöltött időt pedig több mint elvesztegetettnek tartom. De hát ez volt a menő trend, az egész család a fura – úgymond kísérleti - adásrácshoz igazodva élte le délutánjait és estéit, én sem vonhattam ki magam a már-már kötelező szertartás kényszere alól, ráadásul a ránktukmált, végtelen hosszúságúnak tűnő szünetekben folyt az esti táplálkozás, beszélgetés, a családi ügyek megbeszélése, a képernyőn látottak kommentálása, a velük kapcsolatos információk cseréje... Magam sem tudom, mikor buktam át azon a határon, mely idegenkedésemet és a hódító csodaláda vonzerejét egymástól elválasztotta, de Kolozsvárra hazatérve, a televíziózás hiányát tapasztalva hamarosan azt kezdtem érezni, hogy elveszítettem valamit, és hálás izgalommal fogadtam a családi bejelentést, hogy az öt gyerek ellátását felemésztő szűk otthoni költségvetés dacára szüleim megkísérlik kispórolni egy televízió árát. Hosszabb távon végül is a tévézés, majd Bukarestbe felköltözve az éjjel-nappalossá váló, gyors hírforrásként is szinte egyetlen rádiózás jelentették a román nyelvvel való mindennapos kontaktusomat, a helyes és választékos kifejezéshez vezető normát, amit részben ellensúlyozott ugyan az ifjúsági lap szerkesztőségében, majd az erdélyi magyar közösségekben tett riportútjaim és a családban odahaza használt anyanyelvi kommunikáció és önkifejezés, de a hangsúlyos törekvés abban mutatkozott meg, hogy minél tökéletesebben tudjak megnyilvánulni román nyelven az életemet körülvevő idegen, sokáig egzotikusnak érzékelt közegben.
Valósággal lestem az eredeti, a tősgyökeres románság hangulatát idéző nyelvi fordulatokat, majd beszéd közben úgy kanyarítottam a szót, hogy azt alkalomadtán, lehetőleg minél hamarabb ki is próbálhassam megfelelő közönség előtt. S miközben én nagyon meg voltam elégedve magammal egy-egy ilyen bravúros teljesítmény miatt, próbáltam begyűjteni az elismerés és az ámulat morzsáit is román partnereim részéről, de bevallom, nem igen volt mit. Úgy vettem észre, egyiküket sem hatotta meg az a tény, hogy én emberfeletti erőfeszítéssel és nagy ambícióval igyekszem a kedvükbe járni, természetesnek vették, hogy a nyelvükön szólítom meg őket, s csak akkor kapták föl a fejüket, ha durva nyelvi hibát vétettem, vagy a mondatfűzés logikájában nem a román, hanem a magyar nyelv – legtöbbször ellenirányú – sorrendjét követtem. Nyelvi mestereimből így lassan tekintélyes számú sereget toborozhattam volna: épp úgy szívesen tanultam a rikkancstól, a lottóárustól, a piaci kofától vagy a buszsofőrtől, mint a televíziós bemondóktól, a gyűléseken szónokolóktól, egy-egy színésztől, filmcsillagtól, vagy éppen a szomszédomtól. S ha éppen nem volt közönségem ahhoz, hogy frissen szerzett nyelvi zsákmányaimmal kérkedjek, kitaláltam a „magánbeszédet”, amikor is az orrom alá motyogva, saját használatra fogalmaztam meg néhány keresetlen gondolatot a világ állásáról, ezeket hol magamban, némán, hol meg fennhangon, a tükör vagy az írógép előtt löktem ki magamból, s ha környezetemből valaki véletlenül meg is hallotta, s természetesen nem tudta, hová tegye e számára minden logikát nélkülöző megnyilvánulást, azzal ütöttem el a dolgot, hogy csak egy rossz szokásról van szó, magamban is szoktam beszélni, tessék elnézni ezt nekem...
Leginkább mégis a passzív nyelvészkedés felelt meg vérmérsékletemnek és életformámnak: a román nyelvű olvasmány mindig megnyugtatott, mert néhány ismeretlen szót, kifejezést leszámítva nagyjából mindent értettem, sőt, helyenként már éreztem is, s hamarosan szinte ugyanolyan olvasási sebességre kapcsolhattam, akár csak a magyar nyelvű szövegek esetében. Bökkenőt mindig az jelentett, amikor a román textust megpróbáltam átfordítani anyanyelvemre, s ami addig oly magától értetődő, világos és logikus volt számomra, az egycsapásra kényszeredetté, tekervényessé, döcögőssé, magyartalanná vált.
Különösen a versek babráltak ki velem, hiszen első látásra úgy nézett ki, hogy a rövid, alig pár szót és fordulatot mozgósító szövegeket, legalább is nyers formában, gyerekjáték lesz értelmezni, verssé rendezni pedig már a költői ambíció feladata lesz. Nem így történt: a nyersfordításra kiválasztott versek legalább annyira megizzasztottak, mint a hosszabb prózai szövegek, a magyar változat mindegyre visszalökte az eredeti világosnak tűnő értelmét, s csak akkor adta meg magát, amikor a modelltől némiképp – időben és gondolatban – eltávolodva, nem az eredetit próbáltam leképezni, hanem annak a hatását próbáltam rekonstruálni. (Gyanítom, ezt nevezik átdolgozásnak, s fordításaim nagyjából e műfajban készültek.)
Furcsa kettősség társult a versfordítói élményhez, amelyet az évek múltával hol sűrűbben, hol ritkábban kívántam átélni: a nekikészülődés és a tényleges fordítói ténykedés alatt erőteljes ellenérzés, szorongás, feladási kényszer kerítettek hatalmába, míg mindenen túljutva a szülő nő vajúdás utáni megkönnyebbülése - sokak szerint: eufóriája – szállt meg, s vonta jótékony fénybe a tolmácsolás aktusát.
(Talán nem igazán természetes, mégis bevallható: egy-egy fordítás sikere fölött nagyobb elégtétellel tudtam magamban ünnepelni, mint amikor saját verset hordtam ki; talán azért, mert volt mihez mérnem a teljesítményt. Míg a saját alkotás jobbára csak önmagával mérhető, és a legönelégültebb alkotóban is kínzóan él a kétely, addig a fordítás sikeressége objektívebben megítélhető az eredeti és a tomácsolt szövegek összevetésével. S mindig különösen büszke voltam, valahányszor kölcsönsoraimban sikerült túlszárnyalni az erdeti vers hatását, amikor többek véleménye szerint is a fordítás jobb lett, mint a hivatkozási pont...)
A válogatás mindig sarkalatos kérdése a fordításnak. Ezt jobbára a véletlenre bíztam. Mondhatni, az élet alakította a menüt. Azon túl, hogy így kényelmes volt és nem kötöttem gúzsba magamat, mindig kiszámíthatatlan kalanddal járt egy-egy vers vagy költő felbukkanása...
Eszembe jut, hogyan ismertem meg Ion Sângereanut (kötetének megjelenése óta, amelyet 1977-ben, a Dacia Könyvkiadó kiadásában személyesen dedikált nekem, többé sosem találkoztunk): a hatvanas évek végén hosszú hónapokon át az ifjúsági szervezet funkcionáriusainak tömegszállásán laktam Bukarestben, arra várva, hogy lakást utaljanak ki nekem és családomnak, miután főszerkesztőnek vittek fel Kolozsvárról a romániai magyar ifjúsági laphoz, az Ifjúmunkáshoz. A kollégiumrendszerű otthon a román főváros villanegyedében, egy valamikori mágnás államosított villájában működött, jól gondozott, buján zöldellő kertes udvar közepén. A kapunál éjjel-nappal házmester tartózkodott, aki a szállás ügyes-bajos dolgait intézte, s az egymást váltó takarítóasszonyokat is felügyelte, akik minden szobába szabadon bejártak és hozzáférhettek a lakók holmijához. (Hogy e lakájseregből mennyi haszna volt a titkosrendőrségnek, nem tudom, de hogy életünk megfelelő ellenőrzés alatt volt, annyi biztos.) Magam az utolsók között kaptam engedélyt a beköltözésre, a legjobb helyek – kisebb és egy-két személyes szobák - már foglaltak voltak, maradt a nagy hálóterem, amelyben legalább 10 ágy állt egymás mellé betéve, egy hatalmas, kristálylappal borított ebédlőasztal és egy tucatnyi hozzávaló szék körül. Gyakorlatilag ketten laktuk egy Gică nevezetű, dési születésű fickóval, aki a szervezési osztály munkatársa volt és a megyéket járta ellenőrzés és koordinálás végett. Erdélyiségünk okán könnyen összemelegedtünk, az egyetemi évekkel kapcsolatos közös emlékeink is voltak, valamit konyított a magyar nyelvhez, legalább is megértette, ha néha, tréfából magyarul szóltam oda neki, mert úgy éreztem, vele szemben következmények nélkül megengedhetem magamnak azt, hogy ne hódoljak be a többség előtti megalázkodás reflexének, aminek inkább ösztönös önvédelemből fogadott szót az ember. Gică legényember volt, amúgy falusi fickó, sok erdélyi ismerőssel, számtalanszor felkeresték otthonról, s olyankor a nagy hálóterembe beköltözött mellénk a mezőségi román dialektus jól ismert fonetikája, a maga magyaros beütéseivel, kölcsönszavaival. Mivel családi okokból – feleségem révén, akinek rokonai ma is ott élnek - magam sem vagyok idegen e szűkebb tájegységtől, könnyen befogadtak a társaságukba. E látogatásokra többnyire szombaton-vasárnap került sor, amikor Gică is otthon volt, bár nagyon sokszor a pihenőnapokon is az országot járta; egyik alkalommal egy katonai szolgálatát töltő unokatestvére bukott be az otthonba, egyenruhában, jó pajtásával együtt, akiről mindjárt kiderült, hogy verseket ír, Ion Sângereanunak hívják, elkísérte barátját, s ha nem zavarna, itt maradhatna velünk... Természetesen nem zavart, s mivel kivétel nélkül szívesen fogyasztottunk volna egy pohár bort, a katonasrácok szolgálatkészen megiramodtak s a sarki önkiszolgálóból mindjárt felpakolva érkeztek vissza. Körülültük az egykori mágnástól „örökölt” nagyúri asztalt, sós mogyorót ropogtattunk, olajbogyót eszegettünk, hallgattuk a végeérhetetlen katonatörténeteket, majd a kellő hőfokot elérve, Ionică felugrott az asztal mellől, majd az egyik üres ágyra pattanva, vigyázzállásba vágva magát szavalni kezdett saját verseiből, amelyeket – figyelmeztetett többször is magasba emelt mutatóujjával – egy bizonyos Júliának ajánlott, aki mint megtudtuk, az ő elérhetetlen szerelme Kolozsváron, mert bár nagyon szeretik egymást, de sajnos, hogy férjnél van, egy magyar egyetemi tanárhoz ment feleségül, és azóta az ő élete merő keserűség, bánatát kénytelen versbe és borba fojtania... Ami igaz, az igaz: megnyerő volt a versmondása, jól megtermett, peckes alakján szemrevalóan feszült a durva posztóból szabott katonamundér, délcegen kihúzta magát, s egész lényén látszott: nemcsak szeret, hanem tud is szerepelni. A látogatásból végül az lett, hogy mindannyian Ionicát figyeltük, az ő produkcióját osztottuk-szoroztuk, az ő lelki problémái körül fűztük a szót, nem sok eredménnyel.
Pár héttel később, egy hétvégi hazaruccanás után Bukarestbe igyekeztem egy déli gyorssal, s mert annak idején a vendéglőkocsiban kitűnő rántott sajtot készítettek válogatott zöldségsalátával, ráadásul nevetségesen alacsony áron, Nagyenyed környékén beültem az egyik asztalhoz s rendeltem egy adagot, egy üveg sörrel. Eszegetés-iszogatás közben néztem az elfutó, enyhén alkonyba hajló erdélyi tájat, sose tudtam eléggé betelni vele, amikor valaki hátulról váratlanul jól meglapogatta a vállamat; Ion Sângereanu volt, egyenruhában. Odahaza járt, a mócvidékről származott, de ő Kolozsvárt tartotta otthonának, ahol Júliája él, most is vele volt elfoglalva, szépségéről áradozott, újból elmesélte egész szerelmi kalandját és a belőle szövődött regényt, nem akartam kiábrándítani, hogy a múltkor már ugyanilyen részletességgel előadta ugyanezt a történetet, már enyhén euforikus állapotban volt, nem tudom, mennyi bort ihatott, de a pincér kérés nélkül is hozta a kibontott borospalackot, Ionică mindegyre koccintani akart, végül nekilátott, hogy a vonat ide-oda rázkódó zakatája közepette lekörmölje számomra néhány nemrég született, emlékezetes versét, amelyeket nagylelkűen most nekem fog dedikálni, mert én testesítem meg a szemében az emberiségnek azt a részét, aki megérti és becsüli őt... Szomorúsága, bortól ajzott sóhajai nevetségesnek tűntek volna, ha nincsenek hozzájuk a versek, amelyek egy balladás, keserű, nyomott világ emlékképeiből táplálkoztak és zeneiségük révén valahogy közel kerültek hozzám... Igy múlattuk az időt, záróráig, amikor is kirakták a szűrünket s ki-ki a fülkéjébe húzódott, hogy átaludja az út még hátralévő részét.
A nekem dedikált Sângereanu verseket kötelességemnek éreztem a lehető leghamarabb átültetni magyarra. Még emlékszem, hogy nagyon meg voltam velük elégedve, de amikor évtizedek múltán kutattam utánuk, már csak az eredeti és a nyersfordítások kéziratai kerültek elő, úgyhogy e kötet összeállításakor kezdhettem elölről a munkát. Közben, 1977-ben váratlanul ismét összetalálkoztunk Bukarestben: az akkor megjelent első kötete erősen esélyes volt abban az évben esedékes ifjúsági irodalmi díjra (amit aztán végül is más kapott meg)... Nem tudom eldönteni, milyen értéket képvisel Ionică ma, annyi évtizeddel a kezdés után a román költészetben, egyáltalán mi lett vele, de amit átmentettem verseiből az én munkaasztalomra, annak igenis, helye van az engem ért irodalmi hatások körpanorámájában.
Szinte íratlan szabállyá vált életemben, hogy attól a költőtől – s olykor írókra is kiterjesztettem az érvényességet -, akitől közeledést tapasztaltam irányomban (amit én mindig magyarságommal kapcsolatos gesztusnak könyveltem el), attól valamilyen formában és mennyiségben fordítok is, szellemi bajtársammá fogadva az illetőt, még akkor is, ha különben nem árulunk egy gyékényen eszmék és ízlések vásárán. És nem féltem attól, hogy valakik visszaélnek majd egyfajta érzelmességnek nevezhető gyöngeségemmel – mármint hogy az udvarlásra udvarlással válaszolok -, mert hát nem is igazán nagy számú az a tábor, melyre a fentiek vonatkoznak. A kapcsolatokat az élet hozta magával s alakította az időbeli történések szeszélyének megfelelően.
Ritkán fordult elő, hogy a román irodalmat annak története, értékrendszere felől közelítsem meg. Számomra általában izgalmasabbak voltak azok a románok, akik írnak, könyvük jelenik meg, húsvér emberek, mint azok, akik az irodalomtörténet- és kritika rangsoraiban vezérhelyeken ülnek.
Kivételnek számított Nicolae Labiş, akivel akár ismerhettük is volna egymást, hiszen „csak” 1956 decemberében halt meg, tragikus körülmények között Bukarestben, ám 1935-ben született, hat évvel volt idősebb nálam, s 21 évesen végzetesen elgázolta őt egy késő esti villamos, a főváros szívében. Még az egyetemre jártam, amikor megérintett a fiatalon elpusztult román költői reménység legendává duzzadt története, s különösen hálásak lehetünk Kányádi Sándornak, aki azokban az években nagy beleélő erővel egyre-másra ültette át magyarra Labiş legjobb költeményeit. Emlékszem, hogy elgondolkoztatott: miképpen lehetséges, hogy egy 21 éves, még szinte suhanc fiatalember olyan művet hagyjon hátra, ami őt minden idők legjobbjai közé emelje. A világlírában ezidáig ez csupán Arthur Rimbaudnak sikerült, aki húsz éves sem volt, amikor örökre hátat fordított a költészetnek, de kötelező és soha ki nem iktatható világirodalmi fejezet maradt. Később megismerkedtem a Labiş-művel, majd a hetvenes évek elején Labiş egy költőtársa és barátja, Gheorghe Tomozei állított össze vaskos dokumentumkötetet a korán eltávozott életéről és haláláról, a kortárs román irodalom legjobbjai Labişhoz fűződő emlékeiről, s e könyvből oly intimitással bomlott ki előttem a fővárosi forgatagba felkerülő moldvai legény dacos magánya és csak magának megvallott sok-sok félelme, hogy végleg a szívembe zártam. Rokonszenvemet még csak növelte erőteljes fizikai hasonlósága József Attilával: ugyanaz a mélytüzű tekintet, az a huncut, gyereki mosoly s az arcot enyhén férfiasító, lekunkorodó bajusz, mint a Szárszóban végzett magyar sorstársnál... Ami nem oldozott fel az alól, hogy észrevegyem: a személyének és művének szóló elismerés inkább szól a veszteségnek, a korán elpusztuló reménynek, mint a teljesítménynek magának. Ostoba, könnyen kikerülhető halála is csak egy szócskán múlott: „ha...” De ez a hírhedt kifejezés az élet visszavonhatatlan tényeinek testőre. Mindenütt ott van, ahonnan nem létezik rückverz, ahol a dolgok végzetesen kiteljesedtek.
Eszembe jutott 1956-os nyári kalandom a Margit hídon, amikor iskolai kiránduláson vettem részt Budapesten.
A kolozsvári Brassai gimnázium (akkor még 7-es fiúlíceumnak hívták hivatalosan) a budapesti Árpád gimnáziummal testvérkedett össze az őszi forradalmat megelőző, politikailag erősen enyhülő időben: júliusban ők jártak minálunk vendégségben, Kolozsváron, augusztusban mi utaztunk oda - egy autóbusznyi tanár és gyermek. (Úgy tudom, pesti nagynéném tanított az Árpádban, s onnan is eredeztethető az iskolák rokonná válása, kolozsvári nagybátyám viszont a Brassaiban volt földrajz-szakos, kirándulásszervező mindenes, egy ideig még igazgató is.)
Egy évem volt még hátra az érettségiig, nagy lelkesedéssel utaztam első külföldi kimozdulásomra. Mindenüvé csoportosan csatangoltunk: Pesten kívül felrémlik még Eger vára, illetve Esztergom és a bazilika bebarangolása, az aggteleki cseppkőbarlang, egy Miskolc melletti hévízfürdő (ha nem csalódom, Tapolca), aztán a Balaton: Badacsony, Siófok, Tihany, Szárszó...
Az utolsó előtti napon volt éppen, a Parlamentet voltunk meglátogatni s a Margit-hídon a villamosra vártunk. Megigézett a nagy forgalom, a nyüzsgés, hol a híd karfájához léptem és lenéztem a Dunára, a mélybe, hol a járdaszigeten lestem a jövő-menő villamosokat. Egyszer csak váratlanul azt éreztem, hogy szabályosan a levegőbe emel valami, majd elterülök az aszfalton.
- Meghalsz, te ostoba! - hallottam valahonnan távolról magyar tanárom, néhai Fejér Miklós rekedtes ripakodását.
Felültem, s mint aki álmából ébred, kíváncsian körülnéztem: a járdasziget mellett, a megállóban ott áll a villamos, a peronra kiszállt vezető és kalauz izgatottan hadonásznak, vitatkoznak tanárommal, felém mutogatnak, gyermekeiket emlegetik, meg hogy miattam szinte börtönbe kerültek... Miklós bátyám meg csak csitítja őket, a maga kedves, brummogó, enyhén nazális stílusában, jó székelyesen, ahogyan nekünk szokott magyarázni, a körülöttük keletkezett csődület lassan eloszlott, a villamos megmoccant és tovagördült.
Később, tanárom beszámolójának segítségével rendre visszaidéztem magamban a történteket: a villamos ráfordult a hídra, amikor én leléptem a járdaszigetről, de valamiért nem abba, hanem az ellenkező irányba bámultam, ám a vezető hiába nyomogatta egyre kétségbesettebben a csengettyűt, amit ugyan magam is hallottam, de elengedtem a fülem mellett. Végül tanárom, aki borzadva nézte a jelenetet, meg hogy nem reagálok a csöngetésre, az utolsó pillanatban galléromnál fogva felemelt és a járdára hajított. Ha ő akkor nincsen ott...
Ez a „ha”, Labişsal ellentétben, esetemben életmentőnek bizonyult...
Tudom, hogy az ilyen kombinációk meglehetősen mesterkéltek és önmagukban terméketlenek, s nem is tulajdonítok nekik több jelentőséget, mint inkább magam előtt érthetővé tenni, milyen tényezők mozgatják bennem a vonzás vagy a taszítás tulajdonképpen kiismerhetetlen gépezetét. A Labiş életútján fellelhető egyezések az én pár évvel későbbi sorsommal minden bizonnyal nem lényegbevágóak, arra azért mégis csak jók voltak, hogy a költő alakját és munkáit, mindent, ami vele kapcsolatos, kissé a magaménak is érezzem. És úgy látom, az említett könyv is úgy állt össze, hogy kortársai, barátai, tisztelői közül nagyon sokan találtak vele kapcsolatos érintkezési pontokat.
Bukarestbe érkezésem, az ott hirtelen rám szakadó önállóság magánya, a nagyvárosi dzsungel valóságos érzékelése, a belém szoruló gondolatok kibeszéletlensége vészesen emlékeztetett a Labiş megfogalmazta elidegenedési tünetegyüttesre. Ha meg is fordult a fejemben, hogy jó lenne néhány versét lefordítva az ő bőrébe bújni magyarul, visszatartott az a tény, hogy Kányádi addigra gyakorlatilag átültette legfontosabb költeményeit, s bennem egy pillanatra sem munkált az ő teljesítménye legyűrésének ambíciója. Amikor viszont kiderült, hogy egyik verse, amelyet a Tomozei-féle kötet kiadatlan darabként említ (Mă speria larma tramvaielor...), elkerülte a fordítók figyelmét, azonnal lecsaptam rá s azóta is költészete egyik vezér-darabjának tartom, büszkén arra, hogy belevágtam a fejszémet, ami végül is nem változott beletörött bicskává...
(Az igazságnak tartozom azzal, hogy bevalljam: mikor emlékezésemben idáig értem, nem elégedtem meg a memóriámban tárolt emlékekkel és egy internetes keresővel ráhajtottam a költő világhálós nyomaira. Életének utolsó évéből származó, gazdag verscsokorral lettem gazdagabb, s részben ez a mellékelt antológián is meglátszik...)
Ioan Alexandruról viszont elmondhatom: az én felfedezettem. Bár ez így túlzás, hiszen a román irodalmi életben való hangsúlyos jelenléte és berobbanása nélkül talán soha nem ismerem meg... Az ifjúsági lapnál már annyira jutottam, hogy megbíztak bennem és huzamosabb ideig ülhettem Kolozsváron, mintegy kipróbálni, miként vagyok képes folyamatosan válaszolni a szerkesztőségi elvárásokra, tudom-e szállítani a megadott, hipotétikus témára a valós életanyagot...
1964 koranyarán történt, hogy a bukaresti szerkesztők már a felszabadulási – s egyben az akkori nemzeti - ünnep, augusztus 23-a tiszteletére elképzelt ünnepi szám összeállítását is a nyakunkba akasztották. Elképzelésük szerint olyan fiatalokról vártak portrékat, akik az akkor 20. évfordulóját betöltő esemény esztendejében születtek, s akik sorsáról elmondható, hogy összefonódott „az új, szabad életünk minden mozzanatával” – idézem emlékezetből a megbízás akkori szövegét. És hogy az összeállítás „reprezentatív” legyen, vagyis az abban szereplők nyomán nagyjából leképezhető legyen az ország ifjúságának jellemző társadalmi és szakmai összetétele, az én feladatom abban állt, hogy kutassak fel egy olyan fiatal költőt, aki:
a) hímnemű (de ha ez lehetetlen, akkor lehet nő is)
b) 1944-ben született
c) román
d) elérhető legyen Kolozs tartományban (nehogy a szomszéd tartományok tudósítóinak vadászterületére tévedjek, felbillentve az áhított reprezentativitást)
e) fotó van róla
f) verset is ad a portré mellé (amit aztán én lefordítok).
Indulhattam felfedező útra!
Együltömben ugyanis semmi nem ugrott be, a román irodalmi sajtót pedig bevallom, nem igazán követtem figyelemmel, mindenekelőtt anyagi okokból, de a kellő motiváltság hiányából is.
Bekopogtattam az Írószövetség kolozsvári fiókjának irodájába, ahonnan az ember tágas ablakokon keresztül éppen szembe nézhetett Mátyás lovasszobrával, s az ott tétlenkedő egyik vezetőségi tag (már nem tudom, ki volt) kérdésemre tudtomra adta: igen, ő tud valakit, egy diákot, aki nagyon tehetséges, s talán nagyjából meg is felel a vázolt robotképnek, de hogy hol találhatok rá, arról nem tud nyilatkozni, talán fáradjak át a pénztárhoz, ahol az írószövetségi lapokban közlő Kolozsvár vidéki szerzők honoráriumát kiutalják, a könyvelőnőnek tudnia kell, hogy Ioan Alexandru – így hívják a szépreményű költőt – hol húzza meg magát.
A könyvelőnő akkor éppen a bankban volt, a szövetség pénzügyeit intézendő, de az irodát őrző beosztottja biztosított: délután bent találom főnöknőjét. Így is történt, ám nem sokkal lettem okosabb: a könyvelői kimutatások szerint Ioan Alexandru valóban egyetemi hallgató és a kolozsvári egyetemre jár, feltehetőleg a filológiára, de ez egyáltalán nem biztos, csak hát ez így lenne logikus, és legjobb lesz, ha előbb a bölcsészkar dékáni hivatalában próbálkozom.
Estig még sikerült felhajtanom egy pár héttel korábban megjelent számot a Tribuna c. kolozsvári hetilapból, s benne Ioan Alexandru egész oldalas verscsokrára bukkantam. Így, bár még fogalmam sem volt, hol fogom fellelni, némi képet alkothattam arról, hogy az írószövetségi vezető nem tévedett, az általa javasolt költő a lehető legjobb választás.
Most már csak azért drukkoltam, hogy az 1944-es születési év is „bejöjjön”, bár számítottam rá, hogy szükség esetén ez lesz az a kritérium, amelyből valamicskét engedni kényszerülünk.
Másnap reggel első utam az egykori Mariánum épületébe vezetett: oda, ahol pár évvel korábban, államvizsgám utolsó próbája után kezembe vehettem a lezárt leckekönyvet és hálát adhattam a sorsnak, hogy különösebb gond nélkül sikerült letudnom egyetemi tanulmányaimat. Immár a nagybetűs Élet családi terheivel a vállamon (odahaza, az egyetlen szobában éppen pár hónapos gyerekünk rúgkapált és próbálta felborítani nem túlságosan összeszokott családi viszonyunkat) benyitottam a jól ismert irodaajtón, de már a bent találhatók arca kevésbé volt ismerős: az államvizsgám óta eltelt két év óta jócskán kicserélődtek – megfiatalodtak – az aktatologatók, akiket amúgy szidni szoktunk, de akikre – miként alább is kitetszik – akaratunk ellenére is rászorulunk. Egyikük, egy szelídebb s szolídabb kinézetű román leányzó történetesen akkor pillantott fel, amikor átléptem a küszöbüket, aminek az lett az eredménye, hogy őt szemeltem ki segítségemül. Igaz, hogy egy fél órán át hiába kerestük Ioan Alexandrut a bölcsészet összes létező nyilvántartásai között (ösztöndíj-lista, bentlakók lajstroma, évfolyamok névsora, vizsgalapok, különféle, felsőbb szerveknek szóló összesítő kimutatások – ún. „lepedők” stb.), s már-már belenyugodtam, hogy ezek szerint tűt keresni a szénakazalban jutott osztályrészemül, vehetem ám sorra a karokat, amíg emberemre bukkanok, amikor az ajtón váratlanul belépett a dékán, jeles román irodalomkritikusa az akkori éveknek, s a szelíd leányzó bátorságot gyűjtve megkérdezte tőle: dékán elvtárs, ismer egy olyan diákot, aki Ioan Alexandru néven verseket közöl?
A kritikus érdeklődve pillantott ránk és élénken elmosolyodott: hát persze! A Sandor Ioan... Miért, mi baj van vele?
Semmi, semmi – igyekeztem megnyugtatni, s bemutatkoztam. – Riport készülne róla a magyar ifjúsági lapban...
- Rendben, megérdemli. Jó költő – búcsúzott el tőlünk a dékán, a tisztviselőnőn pedig jól látszott mennyire megkönnyebbült attól, hogy közös fejtörőnk ily szerencsésen és egyszerűen megoldódott. Pár perc és máris kezemben volt a költő címe: Kistopa (Topa Mica). A Zilahra vivő országúton kell lennie, valahol félúton – tudtam meg hamarosan, miután az is kiderült, hogy az évfolyam, amelyre Sandor járt, már végzett az év végi vizsgáival és emberem feltehetően haza is utazott. Lelkesedésemet nem tudta letörni az a tény, hogy bár csak harmadévre járt, tulajdonképpen ugyanabban az évben született, mint én, tehát a romániai szabadságnál kissé vénebb volt már, de remélem, mindenki meg fogja érteni, hogy a költői tehetség vajmi ritkán idomul a megrendelt publicisztikai szempontokhoz. Bíztam benne, hogy a szerkesztőséggel végül is lenyeletem ezt a békát.
Már addig is túl sok időt vesztegettem e könnyűnek látszó feladatra, így másnap hajnalban felgyúródtam a reggeli 6-kor Zilahra induló távolsági buszjáratra, s miközben azt lestem a koszos, összekarcolt ablaküvegen át, hogyan csapódik le a harmat az erdélyi tájra, gondolatban a falubeli tájékozódásom esélyeit mérlegeltem magamban. Alig múlt hét óta, amikor ott álltam a Kistopán átkígyózó országút közepén, az ébredező, még néptelen falu főutcáján, azon töprengve, kitől is kérjek útbaigazítást. A töprengést egy anyóka szakította félbe, aki feketébe öltözve, kétrét görnyedve vonszolta át magát az úton, az egyik portától a másikig. Kétszer kellett elismételnem neki, hogy a Sandor családot keresem, mert nagyot hallott. Mikor megértette jövetelem célját, intett, hogy kövessem, s megindultam csoszogó, de fürgén igyekvő furcsa alakja mögött a kertek alatt, egy ösvényen, fonott sövények mellett, akácfák és tövisbokrok árnyékában, kétoldalt csatakos fűben. Majd hirtelen jobbra fordultunk, egy tárva-nyitva álló, veszőből font kiskapun beléptünk egy hosszú kertbe, amelynek a végén az istálló és a ház fala kéklett.
Csak a Sandor szülőket találtuk otthon, Ileana néni, kísérőm a gondjukra bízott, s láttam ugyan, a kíváncsiság ottmarasztotta volna, de senki se mondta, hogy maradjon, hát kelletlenül, meg-megállva kihátrált a portáról.
Az öreg Sandor leültetett, elmondatta velem jövetelem célját, kikérdezett, ki fia, borja lennék, míg a felesége kapkodva felöltözött és elsietett a boltba, mert állítólag a fiuk, Ioan és egy lány, akiről szívből remélik, hogy a menyasszonya, de még semmi biztosat nem lehet tudni („tudja, hogy milyenek a mai fiatalok...”), szóval a fiatalok oda indultak, bevásárolni, mert hosszú, nyári utazásra készülnek, Máramarosba. Jó, hogy éppen ma érkeztem, mert ki tudja, egy nappal később itthon találtam-e volna a legényfiát?
...Amint így szépen, erdélyiesen elbeszélgettünk, s azt is megtudtam, hogy a Sandor nevet még az öreg apja, tehát a költő nagyapja kapta a földesúrtól, akinek a birtokán éltek, s hát most már együtt élnek vele, mert ez szülői örökség, a kapun egyszer csak befordultak a fiatalok, mögöttük a fekete kendős édesanyával.
Ioan vékony volt, aranyszőke és gyermeki arcú, szeme alatt és orra tövén egy jó adag szeplővel. Kölyöknek nézte az ember, s úgy is viselkedett. Végighallgatott, rábólintott, hogy részéről mehet a dolog, s a barátnőjével együtt, hármasban felmentünk a kert végébe, a szilvafák alá, ahol a fűbe telepedve mesélt magáról, családjáról, költői terveiről egyet s mást. Legtöbbet arról beszéltünk, hogy másnap reggel felkerekednek és végigjárják egész Máramarost, valamennyi helységet, a fatemplomokat, a tanyákat, az eldugott helyeket. Ion szerint az országnak abban a részében őrződött meg a leginkább a román nép valódi lelkisége, ősi kultúrája, hiedelemvilága, s aki románnak érzi magát, annak kötelessége lenne végigzarándokolnia Máramarost, ahogyan ők is készülnek tenni.
A lány – csinoska, ügyes teremtmény – engedelmesen, jóváhagyólag bólogatott Ioan szavaira, de ő maga hallgatott, legfeljebb egy-egy kedves mosolyt küldött hol a barátja felé, hol meg felém, mintegy jelezve, hogy a mi kettőnk ismerkedése, egymás „letapogatása” jó úton halad. Később, bár említettem, hogy birtokomban van a legutóbbi oldalas verscsokra, segített előkeresni néhány új vers kéziratát a Ionica hátizsákjából, amelyeket szépen, olvashatóan lemásolt számomra, de végül is abban egyeztünk meg, hogy a költő rám bízza a döntést, válogassam ki a portré mellé azt a verset, amit a legmegfelelőbbnek találok.
Még javában beszélgettünk, mikor az édesanya egy tálcán egészséges falusi reggelivel vendégelt meg bennünket a zöld füvön: házikenyér, zöldhagyma, árdéj, szalonna, főtt tojás, meg egy-egy kupica kisüsti, amit egymás egészségére és a megismerkedésünk örömére felhajtottunk. Végül, úgy déltájban a fiatalok fürdőruhára vetkőztek az egyre perzselőbb napon s úgy kísértek ki az autóbuszmegállóba. Végig integettek, amíg a buszom el nem tűnt az első hajtűkanyarban.
Ez volt az első és utolsó találkozásom Ioan Alexandruval. A portrét megírtam, majd egy, a háború mai falujabeli emlékezetét feldolgozó versét is lefordítottam melléje, amelynek kézirata aztán kézen-közön eltűnt az irataim közül.
Alexandru hamarosan Bukarestbe került, befutott költő lett, aztán Kányádi Sándor sűrűn fordítani kezdett tőle, majd verset is dedikált neki, ami arra késztetett, hogy a magam részéről visszavonuljak, megelégedjek a felfedezés elsőségével.
(Könyvek s kolompok között
Ioan Alexandrunak egy éjszaka emlékére
Életünk is olyan még egyelőre,
akár ez a szoba,
melynek egyetlen bútora
a szellem plafonig magasló polcai
s rajtuk: Homérosz, Shakespeare, Blaga
s a manchai
lovag históriája
meg a többiek. De hiába:
büszkeséged: a gyönyörű teljes Rilke
sem tud felelni kérdéseinkre,
sem a Tiszta Ész Kantja;
süketek a csengettyú-hangra.
Itt van a csengettyű is
a gyermekkor csikójáról,
s a tisztaság bárányának
ereklyévé rozsdásult kis
kolompja is
itt csügg a könyvállványon.
"Akár egy halom hasitott fa
hever egymáson a világ:
szoritja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s igy mindenik determinált".
A csönd, akár a szemközti falon
a pattogzott, több száz éves ikon.
Ioane, Ioane,
lae, bucalae!
Ioane, ugye érted
a csengettyű-beszédet?
Ioane, ugye hallod
most is a kis kolompot,
s az anyókát, az édest,
a gyapjú-kötényest,
és fiát, ki övnek
gyűrűt viselhet.
S tudod: akár a vér kering
bennünk az értelem
s éppúgy, mint őseink
korában - védtelen.
Könyvek és kolompok között
feszül idegünk fonala;
egyelőre még
akár ez a szoba.
Egyelőre még
bölcsek s koporsók között
téblábolva sután,
segitsz nekem s én segitek neked,
hogy vállra vegyem, s hogy vállra vegyed,
akár a zsákot hajdanán,
a világegyetemet,
mig a szomszéd szobából
szendergő asszonyod
a csönd kis résein
szeliden átszuszog,
mig majdnem virradatba
mordul és vakog a
farkassal vemhes
komondor-éjszaka.
KÁNYÁDI SÁNDOR, 1967)
Később, miután a költő visszatért németországi tanulmányútjáról, ahol Herder-ösztöndíjasként tartózkodott, majd teológiai tanulmányokat is folytatott, egy olyan Ioan Alexandru teljesedett ki a román irodalmi köztudatban, aki egy új minőséget, egy megváltozott, mélyen hívő embert mutatott fel, olyat, akivé én képtelen voltam válni és akit e fejlődésében (?) nem tudtam már követni. A helyzetet bonyolította, hogy a nyolcvanas években mindez összefonódott egy hangsúlyozottan nemzeti, kizárólagosan román szellemiségű, nacionalista beütésű erdélyi hangvétellel, ami beszűkítette költészetének egyetemes percepcióját. Így aztán nem is kerestem többé a vele való kapcsolatot, távolról figyeltem költői, majd végül politikai pályafutásának alakulását, melynek végén ott állt végzetes balesete: aradi agyvérzése, amely egy politikai találkozó közben érte a jeles költőt. Szélütését a német orvosoknak köszönhetően ideig-óráig ellensúlyozta a szakszerű kezelés. Pár évig ott élt, élőhalottként, az utóbbi időben már lábadozott, kóstolgatta a kényszerűen félbehagyott életet, a szellemi munkát, amikor a következő, 2000 őszén bekövetkező roham már nem kegyelmezett meg neki, szerettei és a román szellemi élet nagy bánatára. A Szék közelében lévő nikulai kolostornál helyezték örök nyugalomra a jelenkori román irodalom „legrománabb költőjét" (Kányádi Sándor értékelése).
Mikor a fenti sorokat sikerült papírra vetni, úgy éreztem, nemcsak Neki - az olvasónak is tartozom azzal, hogy kölcsönvételeim, nyíltan bevallott, önhatalmú lopkodásaim közé felvegyem néhány versét, immár mit sem törődve azzal, hogy az illető daraboknak létezik-e már korábbi fordításuk.
Időugrásban, hátrafelé: még csak 1962-t írunk, a helyszín Bukarest, november. Második napja élem a szerkesztőségi életet, abból is azt, amit tapasztalataim alapján annak vélek: a munkatársak kora délután hazamentek, csak egyvalaki őrzi még az íróasztalt, Elekes Feri, aki egy évvel korábban került föl a román fővárosba, azzal az ígérettel, hogy a Magyar Autonóm Tartományba küldik majd tudósítónak, de addig a szerkesztőség házatáján inaskodik. Enyhén kopaszodó, de ami meghatározza: góbésan mosolygó tekintete, örök ugratásra álló, mesélő kedve... Bölcsész volt maga is, orosz-magyar képesítéssel, az előttem járó évjáratokhoz tartozó, örömmel nyugtáztam ottlétét, hiszen ő lesz az, aki félig-meddig bevezet az otthontól távoli legényélet, a bukaresti lét rejtelmeibe. Szerkesztőségi elidőzésének oka van: verset fordít másnapra, történetesen oroszból, az akkor berobbanó szovjet „új hullámos” – Jevtusenko, Vinokurov, Rozsgyesztvenszkij stb. – valamelyikétől, hosszúdad poéma mára a penzum, egész délelőtt azzal birkózott, míg én egy olvasói levél átfogalmazásával, szerkesztésével múlattam az időt; a levél valahogy elkészült, de ő még mindig további rímeket keresett, szótagokat számlált, szinonimákat ízlelgetett. Mintha keresztrejtvényt fejtett volna, erősen rágta golyóstolla kupakját, s úgy könyököltem melléje, ahogy a kibicek szoktak, előbb csak kívülről, tehetetlenül szemléltem csavaros agyának alapos izzadását, majd egy-egy szófordulat erejéig magam is jogot formáltam a társszerzőségre, amit Frici örömmel el is fogadott, sőt, a végén még igényt is tartott rá. (Tőle hallottam először egy már akkor igen tehetségesnek tartott fiatal költőről, aki úgymond az aktivista tömegszálláson éppen az ő szobájában lakik, a központi diáklap munkatársa és erős lábszaga van, rajta is maradt akkoriban a csúfnév, hogy „a lábszagú költő”; most már tudom, hogy Marin Sorescuról volt szó, akitől csak most, e szöveg szerkesztésekor merészeltem kölcsönbe venni egy kiadatlan, halála után publikált verset; mivel életében jó páran akadtak, akik a kellő időben felfedezve őt, munkái legjavát becsülettel és ihletetten tolmácsolták – hogy csak Balogh Józsefet és Éltető Józsefet említsem...) Így faragtuk-farigcsáltuk az egyenetlenné sikeredett, de végül mégis csak összeálló szöveget késő estig, amikor már csak a szállásunkhoz közeli kocsmában remélhettünk harapnivalót találni, mititej formájában. S amíg a rostonsült kolbászkák kisülésére várni kellett, Elekes félig suttogva, bizalmasan kacsingatva, célzásos félszavak, -mondatok formájában, apránként adagolva tudtomra adta, hogy a szerkesztőségi hangulat meglehetősen nyomott a közelmúltbeli történések miatt, amelyek éppen akkor dúltak, amikor ő beállított szerencsét próbálni; az egyik ugyancsak zöldfülű kollégánkról volt szó, aki meglehetősen nyíltan, társaságban többször is kijelentette, hogy nemzeti kurzus van kibontakozóban az országban és nagyon furcsának, sőt helytelennek találja, hogy Kolozsváron rendre eltűnnek például a magyar feliratok: az üzleti cégtáblákról, a mozikban vetített filmekről... Fecsegésének ügyészségi következménye végül is nem lett, annál inkább politikai forgószele: az Ifjúmunkást kiadó Ifjúmunkás Szövetség funkcionáriusai fölötte alkalmasnak találták az esetet arra, hogy példát statuáljanak ideológiai fronton mindazoknak, akik a kétely mételyével fertőzöttek, illetve fertőznék tovább a társadalmat. Kihallgatás kihallgatást ért, az illető nyilvános megnyilatkozásait lajstromba vették, nagyító alatt vizsgálták, értelmezték, s az általuk kiváltott reakciókat, véleményeket firtatták nagy előszeretettel. Majd nagyszabású leleplező gyűlést hívtak össze, amelyen a delikvens fejére olvasták minden elképzelhető vétkét, olyan helyzetbe hozva a közösség tagjait, sőt az asszisztenciát is, hogy kénytelenek legyenek egyenként is nyíltan állást foglalni. Majd az ekként alaposan meghurcoltnak adták át a szót, aki - lett légyen bármilyen makacs, megveszekedett, csakazért is típus - a kötelező szertartás szerint hosszasan szórta a hamut saját fejére, beismerve bűnös tévedését és többszörösen is fogadkozva, hogy a továbbiakban nem enged az ellenséges ideológia csábitásának...
Elekes Frici kocsmai figyelmeztetése jókor jött, még mielőtt gyanútlanul belemelegedhettem volna a kínálkozó szerkesztőségi vitákba. Ugyanakkor kellően megriasztott ahhoz, hogy elgondolkozzak rajta, milyen közegbe is kerültem. Az egyetemen természetesnek tartottam, hogy az uniformizálásunkra tett intézményes kísérletekhez hozzátartozik a román nyelv általános térhódítása. Mindazt, amit megbélyegzett kollégám enyhén illuminált állapotában, „baráti” körben szóvá tett, magam is tapasztalhattam a saját bőrömön, hiszen ugyanannak a valóságnak volt meglehetősen reális perceptuma. Ebből pedig egyenesen az következett, hogy a gondolatokat, a kételyeket a legtanácsosabb zár alá tenni, megóvni a nyilvánosságtól, s ezzel mindenekelőtt magunkat, további kibontakozásunk lehetőségeit óvjuk. Egyúttal azt is éreztem, hogy ha a románságról akarok átfogó véleményt kialakítani, távolról sincs meg hozzá a kellő rálátásom, hiszen én csupán a kolozsvári románokat ismertem, ami jellemző csöpp ugyan a tengerben, de általa nem definiálható csalhatatlanul az egész. Érdeklődésem, kiváncsiságom szerencsésen találkozott főnökeim nevelő szándékával, akik azt tűzték elém – s egyáltalán a tudósítói munkára felkészítendő fiatalok elé -, hogy mielőtt majd beledobnának az élet sűrűjébe, addig keresztül-kasul járjam be a hajdani román fejedelemségek, Moldva, Havasalföld, Olténia, illetve Dobrudzsa tájait, s ha nem is jutok el mindenhová, legalább fogalmam legyen arról, hogyan élnek és gondolkoznak az ország különböző vidékein élők. És igaz, hogy első hivatalos kiutazásom Csíkországba történt meg – miután egy nagyenyedi és csombordi próbaúton is szerencsésen túlestem -, a továbbiakban Craiova, majd Focşani, Piatra Neamţ és Bákó következtek. Rendre eljutottam aztán a tengerpartra, a Duna mellé, a Bukarest környéki falvakba és nagyközségekbe, továbbá Ploieşti-re, Piteşti-re, s minden egyes utam felért egy kisebbfajta expedícióval...
Mindegyik esetben, kivétel nélkül megcsapott az a kisszerű, igénytelen, félig-meddig bomlófélben lévő patriarchális életvitel, mely a bejárt vidékeket jellemezte. Erdélyi tájakhoz, rendezett faluképhez szokott tekintetem gyanakodva szemlélte az eszkabált putrikat, a válogatás nélkül mindenféle, éppen kéznél lévő építőanyagból összerótt viskókat, szükségszállásokat, kerítéseket, a még rendezetlen, kupacnyi kisvárosokat, a sorsára hagyott utcaképet, amit ugyanakkor, akár az élet legyőzhetetlen diadalmenetének jelképe, gazdagon behálózott tavasz tájékán a buján növő természet, derűt és ígéretet nyújtva a további létezéshez. Sokan magyarázzák a délvidéki román tájak csökkent léptékrendszerét ama természeti kényszerrel, mely abból fakad, hogy rendszerint tomboló, megállíthatatlan, sztyeppei légvonatok rohannak át felettük, s különösen télidőben rohamozzák meg a jobbára erdősávok nélküli – mert a valamikor szélfogónak telepített erdőfoltokat a tűzre kiéhezett lakosság kímélet nélkül fosztogatta – településeket. Úgy néztek ki egy-egy kiadós hóvihar, a több napig is kitartó Krivec után a házak, utcák, mint valami ostromlott, de el nem esett törpe hóvárak. Mások azt állították, hogy a huzatos zimankó, a szél elleni védekezés csak egyik mozgatója a kisszerűségnek, s a másik legalább annyira anyagelvű: a fokozott, sokszor tán elképzelhetetlen szegénység vette rá a román alföldön élőket arra, hogy gyors, improvizált megoldásokkal hidalják át a sürgető szükség parancsait; erre kényszerítette őket a tartós építőanyagforrások szinte teljes hiánya, illetve az építéssel járó szakértelem hozzávetőlegessége. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az ezekben az években – a huszadik század utolsó évtizedeiben – zajló nagy, szocialista építkezési program, lakásépítkezési hullám első számú szakembereit éppen a Székelyföldről, illetve a Mezőségről vagy Máramarosból toborozták mindenféle ígéretekkel, de nem egyszer akár kényszerrel is. Így tudott Bukarest területe és lakossága néhány év alatt akkorára nőni, hogy az ötvenes években kiadott várostérképek kis idő múltán egyszerűen használhatatlanokká váltak. A vendég-építők hihetetlenül felgyorsult ritmust diktáltak az építkezéseken, aminek csodájára jártak a fővárosiak, s a gyors eredményekre vágyó hivatalosságok ambícióját is kedvezően érintette. Így történhetett meg, hogy a román fővárosban megint érezhetően felduzzadt a magyarság számaránya, s bár zömük ideiglenes letelepedéssel pusztította a bukaresti román kenyeret, részük volt abban, hogy a magyar szó ismerősebben csengjen az ottani fülekben.
Utazásaim során mindig különleges szerepe volt a bemutatkozásnak. Ma már el tudom képzelni, milyen kisebbfajta riadalmat okozhatott betoppanásom egy-egy délromániai településen, amikor a magam tapasztalatlan, diákosan alázatos módján bekopogtattam a helyi hatóságok ajtaján, s rudimentáris, kevés szókincsű, nem túl pergő román nyelvtudásommal próbáltam elmagyarázni jövetelem célját. Csakhogy e célnál is fontosabb volt mindenekelőtt azt tisztázni, ki is lennék tulajdonképpen, milyen fórum az, amelyet – irataimnak megfelelően – képviselek. Az önazonosságom tisztázása sosem állt meg ott, hogy bevallottam: romániai magyar vagyok, a következő lépésekben miniatűr történelmi leckében el kellett magyaráznom, mit is keresnek a magyarok Romániában, miként lehetséges, hogy magyar újság jelenjen meg Bukarestben, miben áll a kommunista párt nemzetiségi politikája, hol tanultam meg románul, illetve miért beszélem a nyelvet olyan akadozva és idegenes hangsúllyal, miben áll az együttélés valósága Erdélyben... A továbbiak menetét tekintve nagyon sok függött attól, mennyire hitelesek voltak válaszaim az olykor nem csak természetes kiváncsiság táplálta kérdésekre. Ráadásul a felvilágosítást nem volt elég egyszer megadni, hiszen ahány új emberrel kapcsolatba léptem, előbb-utóbb valamennyi feltette a soros keresztkérdéseket, úgy hogy egy idő után sikerült egy elfogadható, viszonylag tömör, standard szöveget begyakorolnom, amellyel a lehető leggyorsabban felnyithattam az idegenkedés és a rácsodálkozás zárját. (Érdekes módon, ez a bemutatkozó szöveg az évtizedek teltével tulajdonképpen sosem maradhatott el, legfeljebb csak enyhén stiláris módosításra szorult, s mind többször kellett hangsúlyoznom, hogy nem a nyugati határ túloldaláról – Magyarországról – érkeztem, hanem Románia szívéből, Bukarestből, mely tényt iratokkal is nyomban igazoltam. Néhányszor megjártam ugyanis, hogy magyarságomról tudomást szerezve, kérdezetlenül mindjárt külföldi vendégnek néztek és a neki kijáró idegenkedést és hezitálást csak órák teltével sikerült nagy nehezen leszerelnem...) Első élményeim rászoktattak arra, hogy ne szégyelljem, ne rejtsem el senki előtt valódi azonosságomat, vagyis minden körülmények között vállaljam azt, hogy magyar vagyok. Voltak helyzetek, különösen az 1989-es rendszerváltást közvetlenül megelőző években, amikor a gyanakvás minden idegen elemmel szemben helyenként akkorára nőtt, hogy ajánlatos volt a legrövidebb úthoz folyamodni: részemről mindjárt az elején nyomatékosan leszögeztem – nem, nem vagyok külföldi, hanem csak az „önök bozgorja” (sunt bozgorul dumneavoastra autohton), mely kijelentést mindig kis nevetéssel és egyetértő kuncogással kísértem, így aztán sikerült minden további félreértést kivédenem.
Egyszer elhatároztam, készítek majd egy térképet, amelyre bejelölök minden olyan ó-romániai helységet, amit újságíróskodásom során fölkerestem. Aztán, amikor már nekiveselkedtem volna, rájöttem: egy ilyen térképnek csak akkor van értelme, ha a teljességet tartalmazza, nem csak azokat, melyek fennmaradtak fakuló emlékezetemben. E felismerés elodáztatta a szándék megvalósulását, a hosszas kivárás viszont még nagyobb pusztítást végzett memóriámban, amiért aztán kétlem, hogy elkészül-e valaha ez a bizonyos térkép egyáltalán...
Gondolatban viszont most egy autóbuszon találom magamat: 1968 nyara van, rekkenő nyári hőség, egész buszkaravánnal tartunk Bukarestből a bolgár határ felé. A buszok a Szófiában megrendezett Világifjúsági Találkozóra szállítják a román küldöttséget, amelynek az Ifjúmunkás frissen kinevezett főszerkesztőjeként magam is tagja lettem. A román diáklap, a Viata Studenteasca kiküldött munkatársa mellett ülök, hátunk mögött hosszú hajú, nonkomformista kinézetű, nagydarab fiatalember ül, s már az első percekben kiderül róla, hogy ő a fiatal román költészet legzajosabb és legexponáltabb tagja: Adrian Paunescu, akkoriban a fiatal román írók fórumaként létrehozott hetilap, a Luceafarul (Esthajnalcsillag) főszerkesztő helyettese (rövid idő múlva már főszerkesztője, majd a szocialista években legendásan felfutó Flacara hetilap teljhatalmú vezetője...); már csak azért is könnyű volt őt azonosítani, mert be nem állt a szája, harsány szövegelése, polgár- és elvtárspukkasztó megjegyzései betöltötték az egész utasteret, s pezsdítő, jó hangulatot gerjesztettek, ideig-óráig felszabadítva közönségét – bennünket – az ideológiai fegyelem alól. Tréfás kiszólásai mindig „ültek”, még azoknál is, akikről pedig úgy tudtuk, hogy az elvtársi hanghordozásban kérlelhetetlenek... A buszban, amelyben nagy többségükben az ifjúsági szervezet funkcionáriusai ültek, szinte mindenki felfedte valódi, emberi arcát, s ebben az élesztő szerepét maga Paunescu játszotta, valósággal lenyűgözve bennünket.
Szakmabeliként már azelőtt is hallani lehetett a költő néhány huszárosan vakmerő fegyvertényéről: főszerkesztőhelyettesként a politikai olvadás – a „prágai tavasz” – évében többször is megpróbálta túlfeszíteni a húrt a sajtóellenőrzéssel (magyarán: cenzúrával) való kapcsolatokban. A készülő lapok oldalainak próbalenyomatait akkoriban kötelezően eljuttatták a szolgálatos sajtóellenőrnek is, aki ha eszmei-politikai kifogást talált a közlésre előkészített szövegek valamelyikében, azt azonnal jelezte a párt központi bizottsága sajtószervének, ahol a probléma bonyolultságának függvényében döntöttek a közlési szándék sorsa felől, illetve tanácstalanul tovább küldték, felsőbb szintekre az általuk gyanúsan értelmezhető, s az értelmezéssel jócskán bemaszatolt szövegrészt, olykor az egész cikket vagy újságoldalt... A probléma rendszerint pár óra alatt, kölcsönös egyeztetéssel és engedmények árán, kis átfogalmazással, „kozmetikázással” megoldódott, s így a lap is megjelent, ugyanakkor a sajtóellenőrzés is újfent igazolhatta létének fontosságát. A szerkesztők nem gyakorolták túlságosan sűrűn a „nagy dobásokat”, tapasztalatból tudva, hogy ha sokszor feszítik túl a húrt, gyakorta akadékoskodnak vagy tesznek tanúságot „ideológiai tájékozatlanságról”, a reakció annál durvább és magasabb szinteket mozgósító lett. Paunescu a jelek szerint ambíciózus játékos lehetett, arra alapozva, hogy aktív közéleti szerepet betöltő fiatal íróként – egyfajta „vezérként” – sikerült olyan személyes viszonyt kialakítania az ideológiai pártvezetés felsőbb köreivel, ami a természetes alá-fölérendeltség mellett egyfajta pajtási, cinkostársi jogokat is megelőlegezett.
Abban az évben történt, hogy a román filmgyártás máig legmaradandóbb, legautentikusabb szocialista filmje, a Visszajátszás (Lucian Pintilie rendezésében és Horia Patrascu forgatókönyve alapján) forgalmazását az utolsó pillanatban betiltották. Nem hivatalos, szájhagyomány útján terjedő magyarázat szerint a minden szükséges engedéllyel rendelkező tekercs pártvezetők előtti, amolyan „előzetes” házivetítésén néhány magasrangú személy kifogást emelt bizonyos jelenetek allegorikus tartalma miatt, a fenntartások az akkor éppen nyitottnak és rugalmasnak mutatkozó Ceausescu elé kerültek, aki a maga részéről jóváhagyta a letiltást. Paunescu, aki tudott a betiltás hátteréről, az ügy érdekében vállalta, hogy megpróbálja a lehetetlent: a film gyártóival közösen, házivetítésen lejátszatta az alkotást a román szellemi élet két tucatnyi kimagasló képviselője előtt, majd egyenként véleményüket kérte a látottakról, illetve arról, mit szólnak ahhoz, hogy egy ilyen filmet a művészeti élet funkcionáriusai gáncsolni próbálnak. A válaszokat, amelyek mindegyike kivétel nélkül a Visszajátszás értékei és bemutatásának fontossága mellett foglalt állást, a Luceafarul közölni szándékozott. A cenzúra természetesen a helyén volt, s az egész oldalt erős kérdőjelekkel felküldte a pártközpontba, ahol rövid fejvakarás után mindjárt a sajtóosztály vezetőjéhez, a központi pártlap éléről kiemelt, publicistaként is jelentős Dumitru Popescu asztalára került. Paunescunak, aki íróként nem csak feljebbvalójának, de kollégának is tudta a „sajtóatyaistent”, gyakorlatilag szabad bejárása volt a „főnökhöz”, szemben a szerkesztők zömével, akik csak a bonyolult hierarchiát végigjárva juthattak – ha egyáltalán eljuthattak! – a rettegett sajtófőnök színe elé. Fél óráig ült bent Paunescu a főnök kabinetjében – mesélték később, mindjárt diszkréciót is kérve a sajtóosztály munkatársai -, senki sem tudta, mit beszéltek odabent és miben egyeztek meg, s amikor kijött, úgy állította be, hogy Dumitru Popescu beleegyezett a közlésbe, majd dolgavégezetten elviharzott. Mivel a sajtófőnök saját beosztottjainak nem tett említést a látogatás végeredményéről, az alantasok pedig, ismervén főnökük viszonyát a rebellis költővel, nem merték kételyeiket nyíltan megfogalmazni, az inkriminált oldal megjelent s másnap hatalmas botránnyá dagadt: Ceausescu személyesen kérte, hogy vetítsék le neki a filmet, Dumitru Popescu pedig, hogy a kínos helyzetből szabaduljon, olyan megoldást sugallt, ami a legfőbb pártvezér tekintélyét is emelte: engedélyezzék a film bemutatását – amit mindenütt népszerű pártfőtitkári gesztusnak tekintenek majd -, ugyanakkor a sajtóosztály megszervezi, hogy a Visszajátszás „méltó” kritikában részesüljön, vagyis a sajtóban elverjék rajta a port... Paunescut pedig mindinkább elkönyvelték olyan tehetséges fenegyereknek, akit nem szabad elnémítani, de akire azért vigyázni kell...
Szófiába menet harsogott a hangja, a nevetése, mindenkit megszólított, gúnyosan megcsipkedett, ő volt az összeverődött utazótársaság szellemi motorja, pedig hát csak egyetemista volt még, azon a nyáron végezte a bukaresti bölcsészkart, de úgy viselkedett, mintha máris dicső múlt lenne a háta mögött, s ahogy az idő teltével belebambultunk az augusztus eleji hőségben megtett utazás egyhangúságába, egyre inkább csak az ő hangja telepedett a buszra, mint amikor egy vastag szósz ráfolyik minden falatra, ami a tányéron várakozik, hogy befaljuk, de aztán már csak a szósz kínálja magát, nem tudod, mit ígér az asztal... Paunescu népszerűsége, vonzereje vitathatatlan. Mindenkihez közvetlen, egyforma távolságot tart, senkivel sem megalázkodó, jókedélyű, mindenkit megismer, akivel egyszer is összehozta a sors – csupa olyan tulajdonság, ami könnyen csapatot, tábort toboroz köré... Akkor még nem ismertem közelebbről költészetét, inkább a híre és visszhangos szerkesztői tevékenysége volt szembeötlő. S miközben őszintén irigyeltem viselkedésének természetes gátlástalanságát, azzal vigasztaltam magamat, hogy én magam úgy sem tudnék ilyen lenni, s a világ legtöbbször két táborra oszlik: harsányakra, és olyanokra, akik ezeket hallgatják...
Az 1970-es nagy romániai árvíz idején nagyszabású poémája jelent meg lapjában, a Luceafarulban a pusztításról és az emberi helytállásról, s akkor azt jónak láttam lefordítani az Ifjúmunkás irodalmi melléklete (IM) számára, amely azokban a hetekben az országot, s különösképpen Erdélyt ért katasztrófa emberi dimenzióit hozta közel a fiatal írók tolla révén. Aztán megjelenik botrányos kötete, az Istoria unei secunde (Egy pillanat története), 1971-ben, amelynek első kiadását először bezúzzák, majd másik két kiadást ér meg rögtön a megjelenés után, s amelyért írószövetségi díjat is kap. A könyvet magam is megvásárolom, s belőle merítem azt a képet, amit minden későbbi közjáték és történés dacára még sokáig őrzök őróla. Pedig nem telik el sok idő, s az az alkotó, aki néhány ígéretes művével, ellenzéki gesztusával rokonszenvet ébresztett maga és költészete iránt, hamarosan, egy látványos kegyvesztési színjátékot végigcsinálva magas polcra kerül s akkortól kezdve Adrian Paunescu mindinkább azonosítja magát a megszemélyesített közvéleménnyel, bírál és hízeleg, ostoroz és benyal, szidják és dicsérik, ő pedig trónol a szellemiek felett: a Flacara c. hetilapot beerőszakolja az élet minden szegmentumába, fiatal művészek vándorelőadásait és éjszakákon át tartó, népszerűségnek örvendő szerepléseit tereli szervezett keretbe, amit végül az ifjúsági szervezet saját rendezvényeiként futtatnak és komolyan pénzelnek, egészen 1985-ig, amikor az egyik hajnalba nyúló tömegrendezvénye idején váratlan vihar tör ki, ő pedig ahelyett, hogy berekesztené az előadást, a helyzetet propagandacélokra akarja kihasználni, zuhogó esőben és mennydörgésben szaval a színpadon: nem adjuk meg magunkat, mi, románok, kitartunk mindhalálig, a saját utat követjük... (az idézet csak hozzávetőleges, mert az időben iszonyúan elburjánzott Paunescu-féle költészet valamennyi elképzelhető politikai és aktuális társadalmi témára kellő számú kommentárt tud felmutatni); vagyis miként Szófiába utazásunkkor, itt is teljes személyiségével rátelepedett a városi stadionban megrendezett előadásra. Csakhogy a vihar, mit sem törődve a hősködéssel, nem akart alábbhagyni, a nézőtéren pánik tört ki, egy villámcsapás megbénította a közvilágítást, a pánikban pedig egymást taposva tülekedtek, menedéket keresve a halálra rémült fiatalok... A balesetnek jópár halálos áldozata lett, ami aztán a rendezvény felfüggesztéséhez, illetve a magát előszeretettel nemzeti költőnek tituláló alkotó látványos kegyvesztéséhez vezetett. Attól kezdve, hiába, hogy a rendszerváltás előtti utolsó években „perifériára” szorulva alkotott és élt, mint a Contemporanul c. művelődési hetilap tollnoka, továbbá hiába az 1989 utáni „megtérése” és ellenzéki múltjára való hivatkozása, a lap, amelyet a hetvenes-nyolcvanas években valóban felfuttatott, de amelyet be is betonozott saját nyomasztó személyisége által, nem fogadta vissza, s mert sehogy sem tudott meglenni a mindig áhított vezérszerep gyakorlása nélkül, saját lapot, kiadót, weblapot alapított, politikai szerepet vállalt a szociáldemokrata kormánypárt színeiben a parlamentben, televíziós korifeussá nőtte ki magát... Mindehhez még azt lehetne hozzátenni, hogy költői és publicisztikai munkásságára mindinkább rányomta bélyegét a nacionalista színezetű nemzeti hanghordozás és szemlélet, ami nyílt és vehemens magyarellenes állásfoglalásokban, inszinuálásokban öltött testet. Mindezt csak súlyosbította, hogy állásfoglalásait gyakran a nagy nézettségű televíziós adásokban, illetve nyilvános parlamenti fellépései során ömlesztette...
1971-ben ebből még csak igen kevés gyanítható (inkább majd csak utólag kikövetkeztethető, rendre beigazolódó sejtés), s fellelkesedve a már említett verseskönyv merész hangvételétől, lefordítottam belőle néhány verset. Kissé később a Kriterionnak felajánlottam, hogy lefordítom a kötet javát; az ajánlatot érdeklődéssel fogadták, javasolva, hogy esetleg bővebb válogatásban gondolkozzak. A napi munka mellett olykor lefordítottam egy-egy verset, lassan gyűlt az anyag, magamban idegenkedtem a bővebb válogatás gondolatától, túl fiatalnak és termékenynek tartottam Paunescut ahhoz, hogy egy ilyen alkotói keresztmetszet sikerüljön; egy kötet, az más – morfondíroztam -, az lezárt egység, szerzője legfönnebb megtagadhatja, de úgy is maradandó, míg a „válogatott versek” műfaj könnyen időszerűtlenné válhat az idő múlásával. Ennek ellenére felhívtam a lakásán Paunescut – akkor éppen kegyvesztettsége hónapjait töltötte, miután a párt sajtóosztálya nem hagyta jóvá írószövetségi kinevezését a Luceafarul főszerkesztői székébe (a Visszajátszás-affér itt ütött vissza...) -, aki rögtön tudta, kivel beszél, arra is emlékezett, hogy 1968 nyarán mögöttem ült a bennünket VIT-re utaztató autóbuszban, s lelkesen fogadta a kiadóval egyeztetett szándékomat, majd megígérte, hogy rendelkezésemre bocsát addig megjelent könyveiből egy-egy példányt... Szerencsémre, ígéretét nem váltotta be, bár néhány hétig rendületlenül eljártam abba a szerkesztőségbe, melynek titkárságát mint célállomást, számomra megjelölte, mert a nyolcvanas évek felé közeledve a kiadó minden tőle telhető eszközt felhasznált, hogy elodázza a korábbi terveiben szereplő Paunescu-kötet kiadását. A költő akkor már jócskán kiviselte magát, nyakig merült a napi politika konjunkturális szennyébe, nekem se fűlt a fogam nevemet adni egy ilyen alkotó verseinek tolmácsolásához, annak ellenére, hogy valahol a lelkem mélyén tudtam: mint annyiszor másszor, ez esetben sem szabad az önálló életre kelt művet összemosni alkotójával, hiszen a nagy Időrosta úgyis elvégzi a magáét: ami málló, romlékonyan emberi, sajnálatosan kárhozatos, az aláhull majd a semmiben, az aranyrögök meg csillogva fennakadnak a szita szövedékén. És bár életem legújabb fordulópontján, annak bukaresti fejezetét végképp lezárva, ottani létem megannyi ballasztjától megszabadulva addig elkészült Paunescu-fordításaimat, illetve kötetét is végérvényesen kukába süllyesztettem, az invokációban kénytelen voltam kitérni a költővel kapcsolatos élményeimre, s etikátlan lenne, ha néhány vers erejéig – nem az ő költői rangsorolását, annál inkább saját eszmei-esztétikai kalandozásomat illusztrálva – az ő költőiségét is meg nem idézni. (Még akkor is, ha kissé szorongva tartok attól, mit szól Dan Culcer barátom e gesztushoz, pontosabban ahhoz, hogy őt és alkotásait egy lapon emlegessem – hát még, szerepeltessem! - egy kaméleon-természetű költő-politikuséval. Valahogy reménykedek abban, hogy Dani megérti kételyeim, vergődésem lényegét, és van annyira nagyvonalú, hogy nem csak az antológiát magát veszi figyelembe, hanem azt az élettapasztalatot, ami az egészet életre hívta...)
Az 1945-ben született George Tarnea nevét előbb a bukaresti rádió adásaiból ismertem meg, majd egyre sűrűbben emlegették az ifjúsági szervezet különféle rendezvényein. Személyesen soha nem beszéltem vele, csak egyszer, egy telefonhívás erejéig, amikor is az Ifjúmunkás vendégül hívta meg egy rendezvényére, s mert a jelzett időpontig nem érkezett meg, tudni szerettük volna, számíthatunk-e rá, vagy a személyével kapcsolatos műsorszámot az ő jelenléte nélkül képzeljük el. A telefonban arra hivatkozott, hogy sürgős elfoglaltsága miatt mostanig nem tudott vonatra ülni, de az éjjel megteszi és hajnalra megérkezik Csíkszeredába.
A hetvenes évek közepén az IM-ben azt találtuk ki, hogy pályázati formában a fiatal romániai magyar költőket a versfordítás felé terelgetjük, s a lefordítandó pályamunkához történetesen éppen George Tarnea három, egyként dallamos, raffinált szerkezetű versét választottuk. Tarnea egyike volt azon furcsa román költőknek, akik született őstehetségek, de – sokunkhoz hasonlóan - odaadással kötelezte el magát a szolgálatos irodalom mellett. Termékenysége folytán nem kevés népszerű, máig idézett verset írt, ezen kívül kórusművekhez szolgáltatott szöveget, majd egyes versei sikeresen helytálltak könnyűzenei darabok szövegeiként is. Egycsapásra felkapott szerző lett, az ifjúsági szervezet szinte minden rendezvényén, pályázatán jelen volt, sokan keresték a kegyeit, ő meg belevetette magát a közéletbe, turnékon szerepelt, hazafias rendezvényeken szövegelt, köteteinek megjelenésére nem lehetett panasza, ezenközben remek társadalmi ember volt, s amikor meghallotta, hogy verse a mi pályázatunk tétje lett, hálából elkezdett néhány magyar szót megtanulni, s megígérte, hogy amikor a díjkiosztásra kerül sor, személyesen is részt vesz a rendezvényünkön. Tarnea végül is nem érkezett meg, s a díjkiosztást sajnálatos módon az ő hiányában ejtettük meg. Az első díjas pályázó Boros Ernő, a szatmári helyi lap egyik alapmunkatársa lett. A lefordítandó három Tarnea-vers három különböző stílusú és nehézségi fokozatú szöveg volt, melyek közül tetszés szerint választhatott a pályázó, de nyerőképes pályázatot csak attól vettünk figyelembe, aki mindhárom vers fordítását elvégezte. Boros Ernő ezek között volt...
Várakozáson felül özönlöttek a próbálkozások, bár az általános színvonal nem volt túl magas. Ennek ellenére, játékos kuriózumként, az egyik verssel kapcsolatban, amelynek nem akadt kiemelkedő magyar szövegvariánsa, a számos figyelemreméltó megközelítésből egy ún. kollektív, „eszményi”, művi fordítást gyúrtam, hosszú elemző cikkben, lépésről lépésre megindokolva, miért választottam egyik vagy másik megoldást, esetleg miért vetettem el valamennyit és miért kényszerültem én magam is beszállni - a megfelelő korrekcióval - az össznépi versenybe. A tanulmánynak, a „robotfordításnak” visszhangja lett, és igaz, hogy csak játék volt az egész, az olvasót rendkívül közel hozta az eleven szövegboncoláshoz. Míg a játék tartott, elememben éreztem magamat, s még azután is, sokáig, remélve, hogy kísérletemet majd valamiképpen hasznosíthatom a műfordítás elméletében és gyakorlatában.
Hosszas töprengés után végül is letettem arról, hogy a kötetbe foglaljam a “robotfordítást”. Pedig egy darabig hittem, hogy az elképzelés kivitelezésével valami rendkívüli dolgot műveltem, de ahogy telt az idő, s miután kísérletképpen magam is elkövettem néhány Tarnea-fordítást, igazat kellett adnom azoknak, akik a pályázat után kritikai véleményüket fejezték ki az akcióval kapcsolatban, különös tekintettel a kollektív fordításra. Azzal érveltek, hogy épp úgy, amiként minden alkotó, alkotás saját öntörvényűségében, egyetlen egységként értékelhető és közelíthető meg, ez a fordítások esetében sincsen másképp. Egy műfordítás lehet jó vagy rossz, közepes vagy gyenge, de fölötte kockázatos belőlük kiragadott elemeket – akár a legjobb szándék dacára is – összedolgozni, egymásba illeszteni. Akárcsak a szervátültetések esetében, az egymástól szervezetidegen szervek könnyen kilökődhetnek, s jobbik esetben is sose illeszkednek igazán be új helyükre.
(GEORGE TARNEA
Ballada az évszakokról
Fürge lábú csikón száguld
eljön a nyár látni minket
virágporral hinti vállunk
behavazva kertjeinket
Fülünkbe súg incselkedve
csuda bölcseket tanácsol
páratlan nagy játszókedve
teret, időt elharácsol
Fogózónak megmutatja
mennyit lépjünk még tovább
lelkünk mélyén felkutatja
egy-egy könyv-élmény nyomát
mígnem a rőt agyag-rögön
megdermed az illó harmat
tajték-hátú vad csődörön
hoz ránk a tél riadalmat
Meglátogat a szobánkban
s hagyjuk lopja ki a fánkat
mert érezzük hogy nyomában
titkos lomb-suttogás támad.
BOROS ERNŐ fordítása
A szerkesztő megjegyzése: e változatot a pályázat zsűrije tökéletesnek ítélte)
(Holnap folytatom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése