ALEXANDRU DOHI
Született 1955-ben, Máramarosszigeten. ,, Tízéves vagyok, amikor meghalt apám - egyszerű jelenlétével megértettem őt. Hiánya miatt kezdtem el írni, lehetséges, hogy a szó a hiányból terem. Anyám szófogadó és istenhívő, egy szeszgyárban dolgozott, kis pénzéből a kolozsvári Képzőművészeti Líceumba küldött. 1974-ben érettségiztem, aztán a Duna-deltában halászként dolgoztam, a katonaéveimet a brassói tűzoltóknál töltöttem. Aztán voltam kirakatrendező, szobafestő, kőműves, kőfaragó, tejkihordó, erdei gyümölcsszedő, sorsjegyárus, sírásó, tisztviselő a temetkezési vállalatnál, postás, rajztanár, csempekályhás, földtani kutató, közfürdő-főnök. 1979-ben megnősültem, három gyerekünk van... 1986-ban Svédországba szöktem. Itt, röviden felsorolva, üzleti kifutóként, pincérként, nevelőként, kertészként szamaritánus gondozóként dolgoztam. 1977-ben közöltem először... 1983-ban jelent meg első kötetem: Caietul debutanţilor (A bemutatkozó füzete), melyet a Cartea definiţiilor (Meghatározások könyve) a Calul de febră (A lázló) és a Cartea aromelor (Illatok könyve), követett. íróasztalom tele van könyveimmel: Cartea dilemelor (Kétségek könyve), Diafania (Áttetszőség) és mások" - írja magáról az Ághegyen c. svéd-magyar internetes folyóiratban.
Tulajdonképpen
(In mod normal)
Az ifjú Ianuşnak
Tulajdonképpen én normális vagyok
Tulajdonképpen nem hallok hangokat egyet se
de apám halálával
igen érzékeny és óvatos lettem
mindabban ami nem látható
tulajdonképpen én nem leszek szerelmes senkibe
de már az elemiben rájöttem
hogy fiúkba lányokba is belezúgok
és nem csak egyikbe vagy a másikba, hanem külön-külön mindegyikbe
valamennyi tanárba de még a takarítónőbe
sőt a kapusba is és az összes idegenbe az utcán
fájt hogy ekkora érzelmi hullámzás tört rám
ezért mindent felülmúló képzelőerőm támadt
képes voltam bármit elképzelni
mit mások éreztek és hittek és főleg hogyan érezték
megannyi más csodás vagy pokoli helyzetet
vénséges ifjúságomból is emlékszem
egy járókelő szomorú képére
úgy meghatódtam hogy egy kapualj alá rejtőztem
elzokogni magam ahogy mások vizelni szoktak
vagy mikor a fogam fájt elképzeltem
mit érezhet az aki a fogfájást élvezi
alig vártam hogy újra sajogni kezdjen
így hát természetes hogy nem írok verset
és szeretem ha a térdemet csodáják
ma már csak a költői géniuszt imádom
Ama fiatal arca volt
(Era faţa acelui om tânăr)
Az ifjú Komartinnak
miként egy festmény
amit egy padláson felejtettek a vezetékeken átevickélve
minden hibásnak és zavarónak látszott
én pedig aki évek óta rendezett nyugis életről álmodom
elég csak rápillantanom és végleg kigyógyulok
a kortárs művészetből majd' leesett az állam
tömeg vonult közöttünk a tárlatról jövet
tekintetek izgága függönye értelmetlen
akár a halál úgy tettem mintha megálnék úgy tettem
mintha cigarettára gyújtanék úgy tettem mintha füstölnék
annak az embernek az arca volt elvakult pókerezőhöz hasonló
volt benne az elmélyült sakkozóból sok sivatagi ránccal
összegyűrt s elhajított fehér papír
nem olyan ahogy pár félresikerült szó után szokás
amolyan tiszta és fehér szavak nélküli
megmásíthatatlan vélemény hogy semmi ami felemelő
képtelen lenne szólni a mosolyról és nem az
ajakról van szó hanem a fejtartásáról
kissé felemelte szó sem volt büszkeségről csak kissé feltartva
ott a padon bár szitáló esőt hullatott a gránitfekete január
mozdulatlan volt mintha elmélázna vagy
semmire se gondolna nem működne
egészen távol vagy egészen közel nem
látszott mindenki sietett hazafelé és
azt ahogy még életben maradtunk abban az ifjú
tekintetben vettem észre mint serkenő könnyet
robbanni készen annyi reménytől
Felszívódva
(Absorbit)
Az ifjú Comannak
az örömmámorban
elfogott a sírás a mélységes hallgatás
sötétséglavina
térdepelve szerzett jelentéseken túl
sok-sok éven át tanulmányozva az ördögi kört
felismertem a megadás rését
egy csók mindenegy korszaktól testem ama részére amely
nem illik a szavakba végtelen helyzetek
fényére ébredtem
amelyek hidegen hagytak amelyek nem
faggatóztak vásárlás közben a moziban
már azt se tudtam nő vagyok avagy férfi
arra ébredtem hogy az elkeseredett emberben is vidám tüzet láttam lobogni
arra ébredtem hogy olyanokat mondok amire nem is gondoltam
a dünék közt homokdünéket a szavak közt emberi szavakat
annyi fény csókolt végig egyszerűen tisztán
hogy óvakodtam közbelépni
végtére is az egész oly szép volt és magasztos
ez az örökös lehagyás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése