ŞERBAN CODRIN
Született 1945-ben, Bukarestben (valódi nevén: Denk Şerban Ioan). Sloboziában él. 1968-ban végezte a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkarát, éveken át falusi, majd vidéki tanár. A rendszerváltás után művelődési intézményeknél (kulturális központ, könyvtár) dolgozott. Verseiben a gazdag nyelvezet és a zeneiség meghatározó szerepet játszanak. Döntő fordulatot jelentett pályáján elkötelezettsége a japán költészet sajátos formavilága mellett, amelynek eszköztárából sokat merített. Megteremtette Sloboziában a tanka-, renku- és haiku-iskolát, évente megrendezve a haiku-fesztivált. Tagja a nemzetközi haiku-társaságnak, versesköteteiben a keleti költészet elemei keverednek a román költészetet újító törekvésekkel. Két kimagasló műve: a Baladierul (Un poem pentru CCCLXVI de zile şi nopţi, Editura Helis, 2007) és a Testamentul din Strada Nisipuri sau poeme din cartea de muncă (1985-1989, Editura Helis, 2008) új, bővített kiadásban láttak napvilágot.
A balladaköltő
(Baladierul)
(részletek)
(137)
Egy almával beértük hajdanán
És falatonként kettébe haraptuk
Az időt csak kérdésekkel múlattuk,
Pont százat - kilencvenkilenc híján.
Ahány pitypang volt elérte a vég
Annyi koronát s virágfűzért fontunk,
Csuda bohó ékszergyárosok voltunk,
Mit sem kérve milliós tételért.
De vétkünk ennél jóval súlyosabb
Ó mennyi fenséget eltékozoltunk
Majd túlságosan magasra hatoltunk
Zuhanunk nézd e béna szárnyakat.
Egy zuhanás talán nem is elég
Annyi a kérdés s a válasz kevés.
(143)
Hátratett készzel, csupa-csupa gondban
Súlyos léptek visznek az állomásra
Pontos időben, az estére várva
Számolom hányan ülnek fel egy vagonba.
Nem is tudom, hogy mit mutat a naptár
És nem tűnődöm a váróteremben
A sorson, amely példásan kegyetlen -
Atyai pof mit egy váltóőrtől kapnál.
A pénztárablakok már mind bezártak,
Egy garas ára bánatot se mérnek,
Mindkét oldalán csupasz falhoz érek,
Hol nem várnak tágra nyílt ajtószárnyak.
S mert nem láttalak leszállni a vagonból
Alázatosan elköszönök a perontól.
(333)
Egy csodásan káprázatos alma
Mely ráadásul vörös és kihívó
A tudós urat jól főbekólintó
Oda a kerti séta nyugalma.
Érett gyümölcs mely miként a sorsunk
Teremtőnk műveként utunkat állja
S a végtelenbe tartva eltalálja
Történetünk: mi leszünk, mi voltunk.
Sir Newton túl merészen meghajolt
Az őszi gyep fölé békét sugallva
Naiv mosollyal kezében az alma
Amelyből újra s újra harapott...
“Mi lenne, hogyha Urunkat magát
Úgy látnám mint e pompás almafát...”
(338)
Mért keresnénk Őt mindig odafent
Mikor víz, lég, tűz, föld - maga az égbolt
A roppant műhely szélein is szétfolyt
Buzgó munkálkodásod, Istenem.
Az átrobotolt hét végére ért
Mialatt tudását latba vetette,
A Birodalmát lakályossá tette
S felhőkbe törölte mindkét kezét.
Idő teltével lelépett talán
Egy párhuzamos távoli világba
Itthagyott minket rémálmokba zárva
Megfejthetetlen csodák oldalán.
Ő pedig onnan még messzebb talált
Újabb fekete lyukat, más halált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése