ADELA POPESCU
Született 1936-ban, az Ókirályságban (Drăcşenei-Beuca, Teleorman megye). A Mihai Eminescu íróiskolát elvégezve - ahol Nicolae Labis kollégája volt -a bukaresti egyetem bölcsészkarán diplomázik. Bemutatkozó kötete 1963-ban jelent meg Bukarestben, sokáig csak lapokban közölt, verseire felfigyeltek Görögországban, Magyarországon, Olaszországban, Új-Zélandon. Különös fegyverténye az 1992-ben a washingtoni Moonfall Press kiadónál megjelentetett Timpul - intre noi / Közöttünk az idő c. kötete, amely az eredeti szövegeken kívül a versek 6 féle nyelvi (francia, angol, olasz, magyar, német, orosz, spanyol) változatát is tartalmazza. A kötet, jelentősen kibővítve, 2002-ben megjelent Japánban is, japánul és románul. Adela Popescu verseskötete az első , amely román költőtől Japánban megjelent.
Szárny
(Aripă)
Ó, te vagy kéklő tengerem,
lángolva suhan feléd
ablakon túli vágyam, a szárnyaszegett...
És mint pusztító földrengés,
mely nem kímél se istent, se emberéletet,
büszke törzsem csak rázza, rázza,
fűbe szórod gyümölcsömet...
Ami marad
(Ce mai rămâne)
Bolond vagyok, míg a holdon kereslek
és magával ránt örvénylőn az álom,
nem vagyok a mindenség szentje,
de vagyok Narcissusz, vagyok az imára fogott sátán,
szemem most tekint szét először a világon;
bolond vagyok, míg felkutatom az éji tengert utánad,
s szerelemtől magányosan ölök is, ha kell.
Nyíltan kérdelek, mi az, ami marad,
hát mi marad nekik, nekik, nekik...?
Kiáltás
(Strigăt)
És az a szívszorongás, amivel
a szerelem álcáit váltánk, idegenül,
mikor az ajtók csattanó pofoncsapások,
túl jóságomon és a természeten
minden kékem elillant, iszappá kérgesedtem.
Ó, veszteglő idő, míg a szelíd rozmárok
csupasz testükön vonszolódnak...
Kellett volna a mindennapos színház
(Ne trebuia un teatru în fiecare zi)
Kellett volna a mindennapos színház -
díszletek, jelmezek,
ezernyi semmiség,
s eljátszani szerelmünk
hunyt szemmel, hittel teli,
s hogyha a színre visszahívnak,
kilépünk őszen és dicsőn.
De nem tudtuk szerelmünk
álcával rejteni, sem
csillogással felcicomázni...
Maradnak hát, örökkön
szorongó szíveink,
mint lötyögő ruhában
vézna gyermekeink.
Történelem
(Istorie)
Adózzunk az emlékezetnek, nem ismervén
körkörös mozgását, mely elválik
a rendíthetelenül biztos ponttól, mint kalapács,
köröket kovácsolva a repedt semmiből,
adózzunk a szertekúszó, agyondagasztott álomnak,
a parttalanságot pihenésbe ölve;
adózzunk nekik királyian tékozolva
esendő testünk, mely
végtelen sok példányban kacérkodik az örökléttel -
bízzuk a hangyákra a pillanatot,
míg vakon elássák,
raktárnak beillő járataikban.
Szökés
(Fugă)
Míg játsszuk a szerelmet
tiszta tükörre vágysz,
hogy egyformán feszüljünk
mint gyeplő a lovon;
de mit nekem a mérték,
mit fagyok és nyarak
macskalépten osonva,
míg Stendhalt olvasom...
Sors
(Destin)
Sorban megyünk -
mint türelmes tevék,
mindenik fehér homokba lép;
s látunk álmunkban
termékeny pusztaságot,
sóval havazó
felhőpalástot...
Út
(Drum)
Álmatlanul, felajzva,
tünékenyebben,
mint a hullám,
mint a holdsugár
kínoz a vágy belenézni a pávák
tolla végén tágranyílt
párjanincs
szemekbe...
Mivel helyettesítem
és hogyan,
amikor gondolat űzi őket
s tolul
a vér...?
Ó, biztosan van valami a levegőben,
s egy bolond
feléjük tartja
zaklatott lényem...
Spirális
(Spirală)
Miután eltanultam
a csigától -
hátamon hordani a.házam,
világnyi talpammal
eltapostam,
undorodva gyámoltalan
vánszorgása láttán.
Miután ellestem
a majomtól -
hogy karjaimmal átfogjam
az erdő mindenegy fáját,
mélyhűtő csapdát
állítottam
neki,
s továbbálltam
gondolataim nyaktörő
mutatványától
elégedetten.
Miután a zsiráf
megtanított -
emelt fővel járni,
vészesen közel
a kék birodalmához,
minden szívszorongás
nélkül lelőttem
mint egy undok,
visszataszító lényt.
Itt állok ím a világ legfelső
lépcsőfokán,
a behódolt Everesten,
mely akár egy szelídített párduc.
Az nem lehet,
hogy ne hallanák
valahol
e dobpergést -
mellemet döngetem
öklömmel, a Nappal.
Ív
(Arc)
Fürdök, fürdőzök egyre
illatozó vizekbe'
kabátmelegbe'.
És várom, egyre várom
bizakodón, rámköszönt egyszer
a Csoda...
Ám, minden alkalommal
másvalaki,
valahonnan,
másvalahonnan
rikolt föl,
kedvemet szegve -
Heuréka!...
Dimenzió
(Dimensiune)
Dicsőség a szent levegőnek,
mely századokat békít össze
mostoha felhőid közt, történelem,
ki most is, azóta is sajogsz.
Dicshimnusz szárnyain, üdv néked
közösség megtartó levegője,
melyet a kegyetlen világ esői
nem tudtak átalmosni
győzelmeikkel,
más törvény és dicsőség vértjeiben
is rettegő
beteg századokon át.
Dicsőség a tiszta levegőnek,
mely fenyőszagú,
havaktól s naptól illatos,
végtelen ujjak gazdájaként
körme alatt is áhított földünk
aranya virít.
Dicsőség neked, szülés szentsége,
s vele együtt a sikolynak,
ó, levegő, amely begyújtja
forró tüdőnket
a keserűség lélegzetével -
messzehangzó harang
az országos vészben,
melyet őseink félrevertek
türelmük végső határán.
Dicsőség néked, kitartás pajzsa,
mely felcsillansz a Kárpátok markos tenyerén:
érintetlenül, a mohón széthordott kincsek dacára,
nem tudtak felszuszakolni zsákmány s gyilok
idegen szekerére,
életben maradtál, egészen a miénk,
józan remények mentsváraként,
örökkön örökké, miként a vágy.
Stílus
(Stil)
Megláttam. Te láttad-e?
Élni másképpen is lehet.
Emígyen:
mindenfélét kitalálva,
nem, ahogy aranyálmában vágyta
szívem,
a tiéd,
a szívük...
Szurkozott kötelek végtelenjén
hajnaltól napszálltáig hallani
nehéz papucsok
csosszanó fékjét
a láng kecses
hajlékonysága előtt,
ama hajdani léptek
az ifjú földön
emberi
szárnyalásra születtek.
Küszöb
(Prag)
Odaszegeztek
ravaszul,
minden irányból,
kegyetlenül,
testem elcsigázott.
Bárhogyan forgatnám
imámat,
oda a remény.
Fénycsapdában a lepke
értetlenül a sors előtt...
Lehanyatlik megperzselt szárnyam.
Ellenség sehol - a lázadó csőcselék közt:
Körös-körül
falként mered
a mindent elnyelő
vadon -
a vétkem.
Lépcsők
(Scări)
Vár ránk, elsőként,
mint senki más,
anyánk -
szent hervadásában mindent megbocsájt;
mi pedig, az ártatlanok,
végtelen játékba fúlva
ráncokat szaporítunk homlokán,
a veszély földjére lopózva
túl a mérhető világon.
Vár ránk azután, ó, angyali
szerelmünk -
esküjébe zár, mintha falba;
és mi, akik mindent tudunk,
a hősök,
a világraszólók,
szerencsésen megtérünk
a dicső ütközetekből,
úttalan utakról,
lepkevadászatról
leginkább...
És mindezek után vár ránk
az ország -
két kézzel osztogatja a napfényt és földjét;
szelíden visszavár,
amíg mi, tékozló fiúk,
könnyű szavakkal,
hebehurgyán,
nyűszítő félelemmel
s elgyengülve tán, -
bölcsen és mélabúval
odafordítjuk fejünket
ráncos, történelem perzselte
orcája felé.
Lenni
(A fi)
Nem tisztul immár semmi -
csak egyetlen
gondolat fénye:
maholnap
vége...
Szeretnék hangos
fájdalommal
felzokogni
mindenért,
minden miatt,
mivolt
és megmaradt,
csak sírni-sírni, ahogy
az újszülöttek
magukra hagyva a világ szigorában;
és kegyetlenül
felriasztani
ájult álmukból
a szülőket,
egy párnatemető
erődjén pihenőket...
Jel
(Semn)
És most
szedd össze magad,
eltékozolt erődet,
kússz föl a kalász
földerítetlen
csúcsára,
mint sóhajtás
a szakadék sikolyos mélysége előtt -
bizonyítsd be, csakazért is,
hogy létezik levegő,
hogy ő
sebzett lelked reménye -
mint egy titkos kincsszállítmány.
A sír szája fölött
az ég
lezárul,
szegényes,
négyszögű.
Sötét, szikkadt pelyhekkel havaz.
Egészségesen,
frissen
és magabiztosan
a rög birodalma beköszönt.
Illusztráció: Adela Popescu, mellette japán fordítója nyilvános felolvasáson, Japánban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése