Kölcsönsorok 2/26

TEODORA GĂLĂŢEAN

Hazafiság és árulás között

(Între patriotism şi trădare)

1978-ban születtem Kolozsváron. Nem emlékszem az első iskolai napra.

Amikor 15. évemet töltöttem, egyedül voltam otthon és fánkot szerettem volna sütni. Odaégtek. Răzvan telefonált, fel akart köszönteni. Azt hittem, a Mircea hangja. Telefonon mindig összetévesztettem őket. Ma se különben. Azóta nem sütök fánkot.

Azt mondják, áldozati nemzedék a miénk. Mert féllábbal a kommunizmusban, féllel meg a demokráciában élünk. De meglehet, félnél is többet a demokráciában, s a felénél kevesebbet a kommunizmusban. Már nem is tudom... Sok idő telt el a forradalom óta, ahogy ők nevezik. Bárhogy is van, nem értek a politikához. Azt mondják, a kommunizmus az, amikor sorban álltak, és nem volt villanyáram, fűtés és melegvíz. Meglehet... Én egy munkatelepen cseperedtem fel, ahol nem kellett sorban állni, világosság, fűtés és meleg víz is volt. Azt mondják, a demokráciában jobb. Én arra emlékszem, hogy a demokráciában apa mind kevesebb és kevesebb pénzzel állított haza, hogy már egy pár fekete cipőre se futotta, amikor a nyolcadikat végeztem, egy osztálytársnőm kölcsönzött egyet, egy ócskaságot. Lötyögött a lábamon és vattával kellett kibélelnem az orrát.

10 éves voltam, amikor elutaztam Brazi-ból. Kolozsvárra kerültem. Sokáig sirattam anyámat és apámat. Felkapaszkodtam nagyszüleim egyszobás lakásának ablakpárkányára, hogy láthassam őket, ha netán érkeznek. Krémszínű Dacián jöttek, az ülések narancssárgák voltak, s mindig ugyanarra a helyre álltak be. Majd visszafelé is ugyanonnan indultak, én meg szintén az ablakpárkányról néztem utánuk és rázott a zokogás.

Amikor 7 éves lehettem, akkor megláttam a részeg nagyapámat, amint nagyanyámat döngette. Azóta felhagytam minden reménnyel, ami a tiszta szerelmet illeti.

Nem olvastam meséket, egyből a regényekkel, koromhoz mérten túlságosan bonyolult könyvekkel kezdtem. Rendszerint a televíziós képernyő fényénél olvastam, mert nagyapa spórolt az árammal. Nem értette, miért kell nekem olvasnom. Azt mondta, hagyjam a fenébe a könyveket. Nem fogadtam neki szót. Csak miután elvégeztem a bölcsészetet. Mivel immár nem élek abban az eszményi világban, amelyben csak úgy faltam a szerzőket, végeérhetetlen irodalmi és filozófiai vitákat folytatva Robival a különféle törekvésekről. Tőle hallottam első ízben a yogáról, tőle kaptam olvasásra az első Cioran-könyvet, Kis trakta a felbomlásról, ez lehetett a címe. És az első Nietzschét is. Írtunk közösen egy dadaista verset: „A pitypang felajzva zokog / Törékeny, de nem fogja a rozsda...”, már nem is tudom, miként folytatódott, valahol meg kell lennie papírra vetve. Büszkék voltunk, amiért sikerült. Tökéletesen emlékszem egy scrable-nél használatos kék zsákocskára, amiben jól megkevertük a szavakat. Középiskolások voltunk és lázadóknak képzeltük magunkat. Most meg fizethetem a lakbért, a villany-, gáz- és telefonszámlát. Robi lehorgonyzott a filozófiánál.

Egyik nap egyedül voltam a parkban... 11 vagy 12 éves lehettem, s mert mindenki idegenkedett tőlem, mivel úgy vélték, fura vagyok, nagyon hiányoztak a barátok. Milyen nagyképűen hangzik, hogy az én barátaim a fák voltak. Törzsüknek dőlve álldogáltam és mindent elmondtam nekik, ami a lelkemet nyomta: milyen jegyeket kaptam, hogy van nagyapa és nagymama, s hogy amikor utoljára Brazi-on jártam, elmeséltem-e az ottani fáknak a kolozsvári fák titkait, a könnyeimet, amelyek sehogy sem akartak elapadni, és el kellett rejtőznöm a fürdőszobában, nehogy meglássanak nagyszüleim és megszidjanak, amiért apa, anya és fiútestvéreim után vágyakozok. Egyike volt ez a nap azoknak, amikor bizalmasan társalogtam a fákkal. Egy könyvet tartottam a kezemben, mely ürügyül szolgált ahhoz, hogy ne tekintsenek olyan csodabogárnak, aki a fákkal diskurál. Egy férfi közeledett felém, s megkérdezte, mit csinálok. Eléggé öreg volt: őszhajú, arca ráncos, semmi rendkívülit nem láttam rajta, a park mindig tele volt macskákat, kutyát, esetleg emlékeket sétáltató öregekkel. „Olvasok”, válaszoltam. „Ugyan, dehogy olvasol, te azt a kettőt lesed” - állította, mert meg volt győződve, hogy hazudok. „Nem igaz, én olvasok, nem leselkedek senki után” - hajtogattam félénken, amiért ki tudja, mivel gyanúsítgat. „De igen, az után a kettő után leselkedsz te” - makacskodott, mint aki szentül hiszi, hogy rajtakapott. „Nem”, hajtogattam mind dühösebben, de amikor ismét ránéztem (mert közben azt fürkésztem, mi lehet az általa emlegetett „az a kettő”), illetlen mozdulattal előhúzta a fütykösét, de akkor még semmit sem értettem az egészből. Ijedtemben elkotródtam. Találkoztam a történelemtanárnőmmel, de még köszönni is elfelejtettem neki. Hazaérve, az íróasztalhoz telepedtem. „Mi van veled?” - kérdezte nagyapa. „Rosszul érzem magam”, mondtam és estig mozdulatlanul gubbasztottam a széken, majd lefeküdtem. Másnap az iskolában a történelemtanárnő azokat az embereket hozta szóba, akik nem köszönnek. Név szerint nem említett engemet, talán mert éltanuló voltam?

Sok-sok délutánt töltöttem el az íróasztal mellett, mozdulatlanul, de nem tanultam, ahogy nagyapa hitte, hanem írtam. 16 éves koromban nyertem az első irodalmi díjat, egy olaszországi nemzetközi verspályázaton, amelyre olaszul kellett beküldeni a verseket. Egy Văran nevezetű prof segített egy párat közülük lefordítani. Amúgy ő Andrea verseit kedvelte. Példaként állította elém azokat, mégsem nyertek semmit. Én egy antológiába is bekerültem. Ez volt az egyetlen irodalmi díjam, továbbá az egyetlen antológia, amelyben szerepeltem.

Egyszer magam is sorban álltam. Most jutott az eszembe. A zöldségeshez paradicsom érkezett. Tíz percen át rimánkodtam anyámnak, engedjen vásárolni. Volt kertünk, s anyám azt mondta, pár nap múlva ott is beérik a paradicsom. De nekem éppen akkor kellett. A zöldségeshez érve illedelmesen beálltam a sorba. Mögöttem újabb sietős emberek sorakoztak, híre szaladt, hogy paradicsom érkezett. Az eladónő odaszólt, hogy már csak egy ládája maradt. Akkor mindenki tülekedni kezdett, remélve, hogy neki juthat a legutolsó paradicsom. Gyerek voltam, alkalmatlan a felnőttekkel való küzdelemre. Pár lökéssel kipenderítettek a sorból. Bőgve mentem haza.

Kolozsváron szörnyen vágytam az enyéim után. Írtam egy levelet - „Drága Szüleim!” -, amelyben érzelgős szavakkal ecseteltem vágyakozásomat és azt, hogy nem tudok tőbbé tőlük és Brazi-tól távol élni. Sokat töprengtem, adjam-e postára a levelet. Végül úgy döntöttem, hogy elküldöm. Reménykedtem, hátha lesz valami hatása. Négy nap múlva (ennyi idő kellett ahhoz, hogy a levél Kolozsvárról Brazi-ba érjen) szüleink beállítottak hozzánk ugyanazzal a vajszínű, narancssárga huzatú Daciával. Én naphosszat vártam őket, az ablakpárkányba kapaszkodva, míg csak meg nem láttam a kocsit, amint begördül a parkolóhelyre. Nem volt bátorságom eléjük menni. Elmagyarázták, hogy a jövőm érdekében jobb, ha Kolozsváron élek: nagyváros, jók az iskolái, lehetőség is több nyílik így előttem. Tíz éves lehettem. Úgy tettem, mintha értettem volna. Azóta nem adom ki magam másoknak. Csak a fáknak. Ők nem szavakkal beszélnek, hanem levélsusogással. Brazi-ba csak szünidők alatt mentem. Ott sem akadtak barátaim, mert ott is furának találtak. Magányosan csatangoltam a dombokon, az erdőben, a sziklák között, szamócát kerestem, virágot szedtem, lehullott leveleket gyűjtöttem, olykor minden cél nélkül. Csak Corneliával álltam szóba. Művelt lány volt, akivel a két világháború közötti regényről társalogtam. Nem szerette Hortensia Papadat-Bengescut. Brazi-ban ő kapta érettségin a valahai legjobb jegyet, még az enyémnél is jobbat, aki pedig Kolozsváron jártam iskolába. Most férjezett és háziasszony.

Brazi körül mindig éreztem valami titokzatosságot. Bár mindig ugyanaz a helység volt, mégis mindig másnak tűnt. Mindenegy szünidő kezdetén izgatottan fedeztem föl magamnak, majd vakáció végén sajnálkozva mondtam neki búcsút. Köszöntöttem a leveleket, a domboldalt, a sziklákat, valóságos testi szenvedéllyel öleltem magamhoz a fák törzsét, mivel csak ők hallgatták meg történeteimet, énekemet, sírásomat, az övék voltam. Az idő teltével a barakkokat lebontották, az emberek meg elköltöztek, ki merre látott. A mi barakkunkat is lebontották. Az utolsók között költöztünk el. Amikor elbontották a lakást, amely a „miénk” volt, sírtam. Minden lehulló téglával leszakadt egy-egy emlékdarab, amelyekbe kétségbeesetten kapaszkodtam kolozsvári életem vágyódásának pillanataiban. Gyerekkorom, apám játékos kedve, anyám szeretett hangja rendre mind odalettek. Végül a buldózer átgázolt mindenen. Majd más barakba költöztünk, de azt is lebontották. Mára Brazi megszűnt létezni.

Az egyetemen sportolni kezdtem. A lábam vastag volt, és ez szörnyen zavart. Négy esztendőn át űzött aerobic után se változott semmi. A kétezres évek költőit megihletni talán megfeleltek. Először Elával szívtam el egy „olyan” cigarettát, az erkélyükön. Egy bulira készülődtünk és inni akartunk. Ízlett a gin. „Ha szívunk, nem rúgunk be” - állította Ela. Úgy is történt. Utána még rágyújtottam egyszer, szintén Elával, és ismét csak azért, hogy bírjuk a sok gint. Őhozzá illett a dohányzás. Hozzám nem.

Közönséges diáklány voltam. Rendesen jártam az előadásokra, de a szemináriumokra már kevésbé, csak azokra, melyeken névsorolvasást tartottak. Nem tetszett, amit ott végig kellett szenvedni. Kívül voltam a dolgokon. Valahogy úgy, ahogy Creangã disznó-meséjében a tizenkét malac a tizenkét állatjegyet jelképezi. Nem emlékszem, mit jelentett a koca. Talán a napot? Első évben elhúztak régi irodalomból és népköltészetből; ezek olyan vizsgák voltak, szinte mindenki 9-10-est kapott rajtuk. Ki nem állhattam a régi irodalmat, a népköltészetből pedig csak négy oldalnyi anyagot kellett bevágni. Nem volt kedvem az egészhez, azt reméltem, majd rögtönzök valamit, ahogy hajdanán a középiskolában tettem és azzal megúszom. Szövetnadrágba bújtam, zakót vettem föl, elegáns cipőt, hozzáillő táskát, abból a kevéske ösztöndíjból vásároltam, amit egy-egy félév után sikerült kicsikarnom. Nem emlékszem, rúzsoztam-e magam. A társaim nem tudták, hogy a fákkal beszélgetek. Egyetlen irodalmi körön se vettem részt. Fogalmam sincs, mi fán terem egy irodalmi kör. Azt hiszem, összeül néhány költő, felolvassák a verseiket, majd vita következik az elhangzottakról. De mindezt csak az irodalomból tanult anyag alapján sejtem. Közönséges diáklány voltam.

2005-ben, tiszta véletlenül Angliába kerültem s ugyanolyan véletlenül ott is ragadtam, de erről talán máskor mesélek. Mert a maradás és a távozás, a hazafiság és árulás között vergődök. Talán sose éreztem át e szavak valódi súlyát, csak az országtól távol. Próbáltam megtalálni a helyemet ott, ahol mégis örök idegen maradok. Még beszélgetek a fákkal. Errefelé az ősz nem ölt magára annyiféle színt. Errefelé kevesebb a fenyő...

„Mit csináltál az utóbbi öt évben?” - kérdezte Adi, amikor 16 éves voltam. „Megnőttem” - válaszoltam, és ettől ő nagyon csalódott lett. Azon kevesek egyike volt, akit nem riasztottak el az én furaságaim; valami különlegeset láthatott bennem. De ez a válaszom kínosan banális volt, és kioltotta minden hozzám fűzött reményét. Elment...

„Mit csináltál az utóbbi öt évben?” - kérdi ma egy hang. „Még csak nem is írtam...”

November elsején Romániába vágyom

(Mi-e dor de România pe 1 noiembrie)

November elsején Romániába vágyom

bár sosem volt halottam kiért a temetőbe mennék

sírokat tisztítani meg a földi szennytől

gyertyát gyújtani, virágot ültetni

nagyokat hallgatni az ősök nyugalmáért.

E napból leginkább az ősz bomló

illata tetszett

mely észrevétlenül megülte a várost

mint egy ragacsos takaró,

a nyüzsgés a trolin, az utcán,

az emberek szatyraiba gyömöszölt krizantémok.

De még jobban tetszett

ha Adinával nagyanyja sírjához mehettem

mindannyiszor szomorúan, magunkra hagyva

mert az ő nagyapja nem akarta hogy neve

egy sírkeresztre kerüljön

Alter ego

Egész életemben azt hittem magányos leszek

senkire sincs szükségem

mint ahogy nincs szükségem politikai híreket hallgatni

vagy a globális felmelegedés kérdésén rágódni.

Elképzeltem szobám falát a menő divat szerint igazítva

versenyre kelve a szomszédsággal,

és hogy az erkélyre állítom aszatlomat amelyen írok,

az éppen olvasott könyveimet, az asztrológiai könyveket,

a számítógépet,

kitépett lapokat miket kedvemre hagyok majd szanaszét

tükör előtt hosszan begyakorolt mozdulatokkal

mint egy fotón, amint államat támasztom kézfejemmel.

Elképzeltem kényelmes karosszékeimet,

a ruhásszekrényt s benne a rendet

a hűtőszekrényt, amiből nem hiányzik majd a legdrágább sonka

a fürdőszobában száradni madzagra terített, válogatott

színekben pompázó csipeszek alatti álmokat.

Elképzeltem amint a városból hazatérek

és senki se vár rám

majd este gyertyákat gyújtok hogy elűzzem a sötétet és a rettegést

és a holnap félelmét amikor egyedül ébredek.

Nekem a gyertyák mindig a halált idézik

még a díszgyertyák is...

Erkélyről szeretném nézni az esőt

(Aş vrea să privesc ploaia dintr-un balcon)

Ismeretlen, zöld szoba ablakán bámulok ki

bár falain mindenütt a férjem s az én képeim lógnak.

Arra gondolok, jó lenne, ha volna egy erkélyes szobám

ahonnan nézhetném az esőt,

pontosan úgy, ahogy megszoktam

húszvalahány éve

gyermekkorom erkélyéről

gyermekkorom barakkos táborában,

amikor többé nem játszottam babákkal.

Álltam a korlátra könyökölve

és perceken át elnéztem az esőt;

az áttetsző fénymagvakat

amelyek mélyén rejtett világot sejtettem

és ahol egy szép napon szívesen eléltem volna

Ortansát újra látva

(Reîntâlnind-o pe Ortansa)

sok éve a „titokzatos idegen” esete után

újra megláttam Ortansát

a Hátszeget érintő

Kolozsvár-Vâlcea buszjáraton,

Kolozsvárron járt, orvosnál,

Maximilian nevű kisfiával.

Szépsége odalett. Alig múlt 30 éves,

olyan volt, ahogy én gyermekként elképzeltem

egy boszorkányt:

szénfekete hajjal, vakító fehér bőrrel,

odvas, elsárgult, félig csorba fogakkal,

mély árkokkal a szem körül.

Azt mondják, azért lett ilyen

mert elszerette Claudiut

a nőtől aki szerette és akit az szeretett,

s a napok teltével egyre csak fakult

míg Claudia asszonya pompázott, újra kivirágzott

halál kis h-val

(moarte cu m mic)

egy idő után

nem gondolsz már a dolgokkal amelyek

felemeltek és szebbé jobbá tettek

arcodra fagyott kifejezés köszönt rád

mintha valamennyi álom meglógott volna a hálószobából

az éjszaka pedig meztelenebb volt egy Modigliani-aktnál

talán kékesebb, úgy hiszem, míg a függönyök

mindennek útját állják

a köd, a reggeli pára, a bagolyhuhogás

a gőzölgő kávé illata, a dohányfüst

a kisujj fordítva nőtt körme

alá rejtőztek, hogy átjárják a csontokat, a húst akár egy járvány

akár a szándékosan felhajtott

semmi sincs már mibe kapaszkodj

semmi amit fogaid szétmarcangoljanak, felsértsenek

csak hallgatás, homály és hideg