IOAN MUŞLEA
1940-ben született Kolozsvárott. Édesapja a román akadémia folklór-
archívumának megteremtője, egy időben a kolozsvári Egyetemi Könyvtár igazgatója. Korai irodalmi hajlamai dacára műegyetemre iratkozik (1956), majd mérnökként éveken át az Unirea gépgyárban dolgozik. 1970-1990 között a kolozsvári Területi Számítóközpont munkatársa. 1990-1996 között a Tribuna hetilap szerkesztője. 1997-2003 között a Kolozsvári területi Televízió igazgatója. Intenzív műfordító, előszeretettel tolmácsolja a fiatal romániai német költőket. Dan Culcer szerint, aki cselekvően egyengeti Muşlea későn nyilvánosság elé lépő költői munkásságát, ezt irja az În către pierdere (Veszendőben, Eikon, 2009) margójára: „Költészetének ereje van, egyfajta belső légárama, amely nyomás alatt tartja a szavakat.” (A fordítások a hozzánk eljuttatott kötet nyomán készültek.)
Csodával határos
(Ca prin minune)
Így gondolták el, ekként teremtve, magabiztos
a rejtett zug; a többségben pedig megvolt
a tisztesség; úgyhogy az a szándékos kép-
rombolás már egyáltalán nem volt véletlen, hanem egyféle
jel, arcuk pedig (szintén) akár valami pép.
És tudni se lehetett, hogy abban az egész vásári
teljesedésben hazudtak-e igazából vagy csak
időközönként besegítettek az álarcok vagy a varázsszavak.
És akkor lassan, alaposan megfontolva cselekedtem.
Az álarcok tekintetét, legelőször is, kioltottam...
Csodával határosan, kábán, végképp megzavarodva, egy
egész képzeletvilág kelt lüktető életre
teljesen elanyátlanodva; fülsértő kecske-
mekegésben; ugatás volt-e? nyivákolás? töröksípok
sivalkodása? betlehemeseket láttam mindent
lerohantak gólyalábaikon topogva; bárhogyan is,
tobzódásuknak nem volt hogy véget vetni, útját állni...
Igazából azok a szinte önkéntelen
emlékezések voltak, ahogyan megálmodta őket:
egy rejtett zug, amit szándékosan, páratlan ügyességgel
teremtettek, s hol minden terméketlen, kifosztott pusztaság.
Akárha illesztették volna, szándékkal: és eleve, könnyedén
minden jel szerint, az összes volt s leendő pusztítás; mintha szándékkal,
oly tiszta volt, hogy
semmiképp nem tudod már befogni,
észre sem veszed a befalazott ajtót; benned rekedt
mélyen, miként egy gondolatban a végnélküliség,
talán a megjelenésben, amitől majdhogynem rettegni
kezdtél, te nem vágytál rá és nem is
szólítottad meg, ezért ama töredezett kép
távolról sem véletlenül, éppen az arcuk vala;
és valóban, oly erősnek tűntek, olyan minden-
hatónak, hogy csak suttogva lehetett őket
emlegetni, az arcok pedig, az egész
mintha csak mázolmány, akár a pép.
Labirintus gyanánt
(În chip de labirint)
Mindenkit szólít majd a nemhasonló
a nemhol felől
mindenkit várva vár, mindünknek meg van írva
örökké ugyanaz, egy út
a távol és a távol között
tán még azon is túl
miként egy megszusszanás
a hallgatás és hallgatás között...
Véges végül viszont
labirintus gyanánt
s másféleként mutatkozik
a nem képes iránt,
egyfajta elmerülés
a nemhol felől
Való felé
és újra fordított módon
távol és hallgatás közt
megkerülhetetlenül
énáltalam és
énbelőlem.
egyfajta mászhatnék vagy
lassú lesiklás
egyre jobban a távol felé
vagy tán a kálvária
a kapaszkodás felől
még inkább vonszolódás
Való felé
Pedig csak megtévesztés volt
egy zsibvásár, némi zűr,
holmi káosz...
ami bennünket elcsigázott
Valami akárha gomolyag
(Ceva ca un ghem)
Már sehogy sem tudtunk
hinni szemünknek, amikor
egészen közelről, két lépésről
világosan kitetszett: gránátalma helyett, kezükben ott volt
a gyümölcs helyett ajkukhoz emelték (színlelés nélkül!)
hersegve beléharaptak, a leve
zablaként csurdogált
ajkuk sarkában, lefelé, az állukra,
és rágtak, jóízűen, nehézkes csámcsogással,
valamin, akárha gombolyag,
egyfajta golyóbis, holmi cukormázba vont vásári
almához hasonló
sátoros asztalokról.
Igazából hallottam, tudtam: egyenletesen, a mag
körül, kívülről egészen a belsejéig,
ugyanúgy furcsa csillogásba vonva,
egy gombolyag volt az egész, férgektől s lárváktól
hemzsegő, s a váladékkal,
a nyirokkal és a tajtékkal,
kérgesedőben ami egy idő után megszilárdul -
máris ezüstös alvadásban,
egészen zavaros vizekben úszkálva, egyfajta golyóbis -
egy gombolyag?
holmi cukormázba vont vásári
almákhoz hasonló
vásári asztalokról.
Eltöprengtünk, biztatom magunkat
de nem mertük elkérni, elragadni
hogy megmutathassuk erőnket s amit tudunk,
a csutkát még-még a szánkban tartjuk
áhítoztunk, ólálkodtunk, lestük minden szögletből,
megkívántuk, éreztük, miként önt el
a kicseppenő nyál, részt követeltünk mi is -
még ha sejtettük is a tudás keserű,
émelyítő izét...
Később, egy csutkát, egy torzsát majszolva amire
véletlenül még szert tehettünk, később, nehezen, megértettük,
látván galagyolásuk,
hogyan próbálták a szót, miként
makogtak, versengve fűztek
egymáshoz három-négy szót.
Későn értettük meg,s nehézkesen
és roppant körülményesen, jobbára kínunkban
egy maradék, egy megrágott csutka, mit a földről szedtünk fel
és hogyan hihettünk volna szemünknek
hiszen nem azt találtuk, amiben hittünk,
és nincs szó a tudás keserű (émelyítő)
gyümölcsének történetéről sem;
csakhogy egy rakás tehetetlen,
az ostoba és aljas csőcselék
verhetetlen odaadással és hozzáértéssel
készen állt megtanulni
e keserű és mindennél émelyítőbb mesterséget:
a testvérárulás
keserédes, tiltott/áhított gyümölcsét.
Lábnyomok
(Urme de paşi)
Egy értelem volna mindenekben?
A megtérés dacára nem kevés
és nagybani forgalmazása
(csak az utolsó sorok)
életkorok, lábnyomok a homokban
idők, évszakok,
mennyit viszünk át a szavakba?
és (vajon) mennyi
mutatkozik meg
annyi másnak
vajon hányra bukkannak majd
a sírokban?
Ahogy a táncban, az életek is
így-úgy rángatóznak
maguktól
és belereng a hő
levegő
a pusztító benne/általa
bőszülten lángol remegőn
zavaros értelemben
annyi minden, Uram...
És megszólít a hang
odaátról, az árnyékból
hogy még beszélgessünk
most, mikor ő megtért
a szigetcsoportról,
hátrahagyva mindent
aminek történnie kellett
táncot, örömöt & dalt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése