MIRCEA IVĂNESCU
Született 1931-ben. A Bukaresti Tudományegyetemen 1954-ben francia szakot végzett. Dolgozott az Agerpres hírügynökségnél, a Lumea folyóiratnál, a világirodalmi könyvkiadónál, majd a nagyszebeni Transilvania folyóirat szerkesztője. Az egyik legjelentősebb élő román költő, a közép-kelet európai posztmodern megteremtője. James Joyce és Kafka-fordításai kiemelkedő teljesítmények. 1999-ben Nobel-díjra is javasolták. Verseskötetei: Versuri (EPL, 1968), Poeme (Eminescu, 1970), Poesii (Cartea Românească, 1970), Alte versuri (Eminescu, 1972), Poem (Cartea Românească, 1973), Alte poeme (Albatros, 1973), Amintiri (Cartea Românească, 1973), Alte poesii (Dacia, 1976), Poesii nouă (Dacia, 1982), Poeme nouă (Cartea Românească, 1983), Alte poeme nouă (Cartea Românească 1986), Versuri vechi, nouă (Eminescu, 1988), Poeme alese (1966-1989), Poeme vechi, nouă (Cartea Românească, 1989), Versuri (Eminescu, 1996), Poezii (Vitruviu, 1997), Poesii vechi şi nouă , antologie (Minerva, 1999).
Tétova szerelem
(Iubire nedesluşită)
hogy szerelmesen belezúgj végül is a hóba,
hisz jól tudod, olyan szerelem ez, amiben
ő pár hét múlva volt-nincs jelen, s utána
esztendeig várakozhatsz, meleg napokon
vagy didergető éjszakákon, ködön át, anélkül
hogy hamarább megpillanthasd lépteid alatt, kezed fején,
az arcodon az időben. (kamaszkorodban
hirtelen azt olvasod, hogy közönyét elviselni
leginkább úgy lehet, hogy a távozást fontolgatod. ámde mára
nem látod tartózkodónak, tudod, hogy akár a halálban, semmi
sem lophatja el tőled, mert maga a kész halál).
nem is gondolsz erre, tudva tudván
hogy könnyen megeshet jövő télen már nem is szereted
a havat - és akkor? most kell szeretned e szánalmas
nyirkos és szennyes napokban, mikor a köd - úgy tartják - felfalja a havat,
a hó pedig, akár egy beteg asszony - te pedig szereted őt -
jobb ha megtudod - ne töprengj -, hogy itt a vég.
Havak idején
(Vremea zăpezilor)
havak idején - ez már így szokott lenni
megpillantasz egy rég nem látott arcot
feléje igyekszel a hóban - nyomára lelni
a múló időben, hol jelen se voltál. hátraarcod
belesüpped e szürke télbe mely csöndjébe
hantolta e lényt. a visszatérés
feléje akár egy viking temetés
kínlódva taszítom a hajót a havon előre
mintha csak zöld vizekből - és később
újraéled a lángban, amit a füst kupolája gyorsan beborít
- mint amikor az arc felé igyekszel
furcsa halotti fényben, innen már visszakézből
a hazugságok megülepednek, mind-mind előre megírt
gesztusok nyoma - és az arc elöregszik.
Kilábalás az időlegességből
(Ieşire din vremelnicie)
Az út fagyos - próbálok úrrá lenni a pillanat
hullámain .- az emlékek elfogult képei alatt -
könnyen fölriadhatsz - ámde oda a valóság
arcai - ólmos pillantások mögött a jóság
csöndgyűrűk, az úton szétgörögve
hóval befödve mintha csak örökre
visszhangtalanul - (hogyan lehet
választani abból, ami van, hogy eltompuljon a rettenet
hajdani, esti fényessége?)
Rég elveszett név, sok döglött
óra, melyekben csupa káprázat volt
álmom egy lényről, szeme mélyről vöröslött,
szerettem volna, ha egész lényem, magam
tükörként élek benne - hitetlenségem vigasztalan.
Szó, szó, szó...
(Vorbe, vorbe, vorbe...)
a szavakat gondosan meg kell választani
a szavak nyomot hagynak - később emlékszel
rájuk - ahogy a lábnyom is megmarad a hóban,
a szavakat meg kell válogatni (ámde néha oly könnyen
rakjuk egymás mellé a szavakat
hogy jelentsenek valamit - ami nem felel meg annak,
amit a valóságon túl is tudunk
hogy bennük él - és érzünk.
Bárki illeszthet szavakat egymáshoz
beszélni bárki tud - nem ez a
lényeg - épp ama szavakat
kellene kiválogatni, melyek nem mondanak túl sokat,
és végül, e szavak közül mindenik
mint holmi nyomok a hóban...
A vers -az valami más?
(Poezia - e altceva?)
a versben nincs helye a mesének - olvastam
egy ifjú költőnek szánt tanácsot - tehát ne meséljem el
hogy hajdanán, nagyon korán reggel fölkelt a lány és az ágyra ülve
várta hogy zihálása elüljön, kezébe temetve arcát -
semmit se szóljak agyongyötört vonásairól,
megroskadt vállairól, a tükör előtt, amikor
csöndesen fésülködött - ne valljam be félelmeim
idegenné lett, félrefordított arca láttán.
ne sétáljak verssel a kezemben, mintha tükörrel
amelyben visszatűnnek ama kora hajnali
szürke reggelek. a vers ne legyen előadás,
se képsor - így az írás. a vers
legyen belső beszéd, azaz
ugyancsak én szóljak levegő után kapkodó, elfúló
alakjáról? akkor viszont csak az én szavaim lennének
arcáról, zavaros lelkifurdalásai, gondolatai
rétegeinek lassított moccanásai csakis az enyémek,
képeiből - csak egy arc maradna, egy kép -
no de ő - a valóság maga?
Magány
(Singurătate)
nem szeretheted őt örökké újra s újra
rápillantva amint vonul a téli
szélben (akkor is boltíves ablakból lesel rá és ő tudva
tudja - amikor időről időre emlékét idézi
tekintete -), legtöbbször fölismered
őt és rájössz, túlságosan is jól ismered ahhoz,
hogy fölöslegesen újra s újra kezdjed
- máskor idegen női kéz bukkan föl a finom archoz,
amikor látod haját simítja s úgy hiszed,
kuporoghatnál lábainál, olykor ráemelve a szemed
bánatos arcára, amelyen felsejlő tünemény
a szerteömlő beteges kinti fény
és hinnie kell hogy valóságos vagy - és odakint rengeteg
gyászos hópehely kavarog, szólongasd, süket, néma fergeteg.
Nem tudni
(Nu se ştie)
a játék, amelyben mímeled, hogy más lény volnál -
és képes vagy hirtelen ugyanúgy lehajolni
hozzá - és mondjál sok-sok káprázatos dolgot neki
(elejétől a végéig igazat - ahogy sose voltál rá
képes annak idején), e kimerítő vagy nyugodalmas játék,
ami egy lény köré évszakokat vagy félelmeket rajzol -
és megállítja az időt, vagy éppenséggel valóságossá teszi
a szívnek. éppen csak addig, amíg hosszasan kitart e
más lényegű játék. - egyesek talán valóságosak -
vágj bele, folytasd - vakon. kinyújtott kezű játék.
amilyen a halál is. és meglehet, a halál
akkor kezdődik, amikor a léttel játszol, s amikor
egy idő után, vége a játéknak, és te
nem is tudod -
Predeal
(Predeal)
az asztaltól ami mellé leültünk, látni -
szaggatott képekben - az ablak hosszú szennyes üvegén át, az udvar
teli még makulátlan hóval -
csupán a peremen járkáltak sokan lépteik nyoma
egymásba ért. Kint hideg van. Az ég leroskadt.
Az úton túl, a faerkélyes házban, akár egy álomban
ahol a jelenésben magadra ismersz, ellenőrzöd a várható időjárást
majd bemész és bezárod az üveges ajtót, odabent meleg van,
posztóba öltözött az idő. Tehát, az üvegfalon át
a szomszédos udvarban az elfelejtett hó. Ha kilépnék
megnézni, milyen a ködön túli idő, mely megroppantja az eget -
megmaradnának a lábnyomaim - vonulásom az időn át
(az úton túli házban, mintha álmodnád, körülötted besűrül
az idő - amelyben hallgatod, amint a földszinti deszkaajtón, az utca felől
valami kaparász - állat, talán egy kecske -
bejönne, hogy lerázza magáról a ködöt - reccsenve kopog hangos patája
a deszkán - )
Tiszta levegő
(Aer curat)
ököllel mintha az ablaküvegbe csapnál, mire a szobába
hideg tódul, és bepólyált fény,
akárha szél után, és hangosan szólalnál, hallván
magad, és a másik kezedet ökölbe
szorítod, és kikerülöd a parketten a helyet,
ahol a cserepek szanaszét szóródtak,
minden a helyén tehát, és gondolataid
közül bármelyik rádköszön a csöndből
egyazon szavakkal - és kívül
vannak helyek, ahová elmennél,
és lassan beesteledik,
és minden örök, kezeid hidegek,
és beszélsz magadban, és többé nincs semmi,
és átvágsz a szobán, amely kihűl.
Válás a kecskétől
(Despărţirea de capră)
A legelső amire elszánod magad
hogy hátat fordíts neki, a szag, ami a kecskét
övezi - eső és könnyed szorongás
elegye - amitől megtanulsz óvakodni -
ez hát a csönd (mint ama régebbi estén
mikor gonoszul otthagytad, ő pedig,
kiteregetett gondolataival, nem is gondolt egyébre,
minthogy ez túlzásba vitt hiúságod
játéka csupán) - majd,
egy elkésett simogatás feléd tartott
nedves orrára - míg patáival
halkan kaparász - az útszéle
puszta földjén - és te távolodsz (és hallod
miként indul később utánad, apró lépteit szaporázva).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése