Kölcsönsorok 2/38

CONSTANTIN NOICA

Született 1909-ben, Vităneşti (Teleorman m.) községben, meghalt 1987-ben Pãltinisen (Szeben m.) filozófus, költő, esszéista, író. Régi aromán családból származik. Írói pályafutását 1927-ben kezdte. Az ún. „fiatal vagy ’27-es nemzedékhez” tartozó filozófus (1927-ben adta ki a generáció a Criterion című folyóiratot; legmarkánsabb tagjai az 1911-es Emil Cioran, az 1907-es Mircea Eliade és az 1909-es Eugen Ionescu). Politikai meggyõzõdése, hogy a román felemelkedés útja mindenek elõtt a kultúrán át vezet. Németországban Heideggernél tanul, majd hazatérve kényszerlakhelyre ítélik (Câmpulung-Muscel). 1958-ban bebörtönzik, ahonnan 1964-ben szabadul. 1965-ben megtelepszik Bukarestben, ahol magánszemináriumokat tart. 1975-től Păltinişen (Szebenjuharoson) él, lakása a fiatal filozófusok zarándokhelye (lásd Gabriel Liiceanu Szebenjuharosi napló), ahol a filozófus szigorú programot ír elõ nekik, feladatokat ró ki rájuk. Fõbb művei: Mathesis sau bucuriile simple (1934), De caelo (1937), Pagini despre sufletul românesc, Jurnal filosofic (1944), Fenomenologia spiritului de GWF Hegel istorisitã de Constantin Noica (1964), Douãzeci si sapte de trepte ale realului (1969), Eminescu sau gânduri despre omul deplin al culturii romanesti (1975), Sentimentul românesc al fiinþei (1978), De Dignitate Europae (1988), Jurnal de idei (1990), Simple introduceri la bunãtatea timpului nostrum (1992), Manuscrisele de la Cîmpulung (1997) stb.

Az egyszerű örömökről

(Despre bucuriile simple)

Legyél egyszer vagy légy többször? Ami ma van, ne létezzen többé, vagy ismétlődjék meg újra egyszer, kétszer? A ma és a holnapi nap legyen valami és valami egyéb, vagy legyen egy és egy, egy plusz egy?Megkérdezném: lenni a történelemben vagy lenni az igazságban?

Ami e kétségekben tragikus, az az, hogy eleven, napi viselkedésre vonatkozó kérdéseket tesznek föl. Az az ember, aki a történetiség öntudatával telített, olyan, aki eltékozolja magát, máról holnapra él. Mit érdekli őt, hogy az élete semmit sem bizonyít? Egyetlen élet sem bizonyított semmit. Éljük lázasan az életünket, hisz senkinek sem tartozunk számadással.

Közben a többi emberre gondolok, ama néhányra, akik azon fáradoztak, hogy életükből bizonyságot és tanulságot faragjanak; akik csöndesen, végletek nélkül éltek, egyszer ma, másnap ismét, ugyanazon a helyen és annyiszor, ahányszor csak lehetőségük nyílt rá.

Igazság? Tulajdonképpen senki se gondol az igazságra. Egyfajta igazság létezik a történelemben is. Viszont arról van szó, hogy mi az, ami elsősorban az igazságé, és hiányzik főként a történelemből: ez a rend eszméje. Arról van szó, hogy ezt a szerteágazó életet – disiecta membra – egybefogjuk, és rendeljük alá nagyivű ritmusoknak, szigorú játékszabályoknak. Kezdjünk valamit az élettel és ne hagyjuk, hogy magától történjen meg.

Tudom, hogy az élet gazdag. Sokkal több, mint amire szükségünk van. Mily boldogan tudnék élni kevesebbel is... E gondolatok forrása a „kevesebb” igénye. Eszembe jutott másoktól is megtudakolni: mennyi életre van szükségük? De a kérdések mit sem érnek. Meglepő és mégis érthető tény, hogy az emberek nem tudják, mit kezdjenek a gazdagsággal. Észrevették-e, hogy a betegek, a szegény emberek, a kurta életűek és a kevés életesélyűek tudják, hogy mit akarnak? Megvan a saját céljuk, a saját eszményük, és tudják, melyik Istenben higgyenek. Miközben az élet gazdagjai, az egészséges, az életerős emberek megrekednek a javaik mellett és semmit sem adnak tovább. Az alkotás, a cél, az eszme a szegény emberéi. Ne hagyd magad behódolni az élet gazdagsága előtt. Ne hagyd magad befolyásolni. Ne hidd, hogy a történelem az egyetlen valóság, amiért hagyod tehát magad, hogy megszüljenek, éltessenek, meggyilkoljanak... Meg kellene próbálnunk, egyszer, szembe szállni a történelemmel, a sodródással, az alantas élettel. Meglehet, nem is a történelem és az igazság között kell választani, de mindenképpen választani kell a történelem és a rend, a történelem és a geometria közt.

Az élet gazdag, ez rendjén való. Ezért törekszem lerövidíteni. Miért is idomítanám az eszményeket az élethez, hogy a végtelenségig sokszorosítsam, hogy minőségivé tegyem, hogy helyi színezetű dolgokká változtassam – és ne hajtsam végre e másik forradalmat: az életet idomítsam az eszméhez, hogy az eszmének megfelelően alakíthassam?

Egyszerűsíted az életet. Meríts belőle jókora adagot, sűrítményt, mindeneket – és cselekedj ennek megfelelően. Mi szükséged a többire? Senki nem állítja, hogy az eszmén kívül nem létezik a többlet. De vele vagy nélküle, a világ értelme egy és ugyanaz. Tartós. Mikor elborítana az élet, állj készenlétben az elképzelésekkel. Sose hagyd magad ellepni. Mindig lesz mivel felszínre törj: az eszmékkel.

Eszmék... Mennyire megszelídülnek tőlük a dolgok. Milyen egyszerű lesz minden.

Figyelmen kívül hagytam a dolgok egyszerűségét a képzelet okán. A képzelet – szomorú eszköze a lemondásnak a világegyetemben valamiről, ami egyszerű.

Újabb himnuszt kellene költeni az eszmékhez. Valamennyi eszméhez, az olyanokhoz, melyekben az élet tökéletesen újra teremthető, talán még az azonnali céloknál is jobban. A szomorú és a vidám, a vérszegény és a kisportolt, az üres és a hatékony, az ösztönös vagy a szükséges eszmékhez; az eszmékhez és a geometriák összességéhez, amelyek belőlük fakadnak.

Dobjuk be az eszméket, mágneses pólusokként, az élet sűrűjébe, s maguk köré gyűjtenek mindent, ami addig különállást jelentett. Osszuk meg az eszméket hasonlósági központok gyanánt, ugyanabba a rendbe sorolva a valóság hasonló szeleteit. Legyenek világító sávok mindenütt. Létezzenek valóságsávok, nem csak egyetlen, nagyméretű, iszonyatos, nehezen kiszámítható. Számitsunk...

Igaz, hogy ekként eljárva, első látásra szegényítünk a valóságon. Az is igaz, hogy megmarad egy többlet, hogy az első cselekvésem révén elveszitek valamit, „kevesebb” a beseperni való. Viszont az elveszített való világ helyett az az öröm ér, hogy élhetem az eddig nem létező valamennyi életet. Amiért feladok egy valóságot, cserében valamennyi lehetséges valóság az enyém lehet. Aki csak egyszer akar élni, ám tegye. Ennek dacára létezik egy eszköz, ami által többször élhetünk.

Végül is, mennyire tartósak ezek az „élő” dolgok? Néhány pillanat vagy egy nap az egész. Holnap valami más lesz. A ma elfogyasztott gyümölcsöt soha nem ehetjük meg újra. Valami mást eszünk majd. Ugyanarról a fáról? Dehogy, hanem egy másikról, hiszen a gyümölcsfa is élő. Ebben áll az önök hibája: egyediségre vágytak, de megfeledkeztek az örökkévalóságról. Önöknél a dolgok elhasználódnak, kiégnek, elhalnak. Ámde miféle eszme pusztult el máig a világ teremtése óta? Egyetlen egy sem. Az eszmék „az emberek közt járkáló örökkévalóságok”. Kinek a szavajárása ez?

A világ képtelen mérni az örökkévalóságot, mert egyetlen mércéje az élet, ami túlságosan rövid. Nem lelni benne semmi tartósat, semmi biztosat. Az eszmék világa viszont biztos és megronthatatlan. Azon a szinten semmi meg nem romlik. A történelem csupa romlás. Valamennyi nagyszerű tett, öröm és esemény helyileg romlik meg. Minden itt van, nem pedig odaát. A Pireneusokon innen és túl. Hogyan értsék meg egymást az emberek? Gondolom, hogy csak hozzávetőlegesen, sose úgy, hogy az egyik lelkiélet pillanata egybevágjon a másik lelkiélet pillanatával, tökéletes egyezésről szó se lehet. A történelem rabságában tengődő tudomány: a kultúrfilozófia eléggé megmutatta, hogy a korok vagy az emberek között semmiféle egyezés nincsen, és bármiféle közelítés közöttük halvány életkori sajátosságnak tudható be. Elmélyítve a dolgokat korban szemlélő rendszert, azt mondhatjuk, hogy a napnyi időnek is megvan az életkora; ha ez a szomszédnál is működik, úgy értjük egymást. Ha viszont nem, úgy ő sose fogja megtudni, mi megy végbe bennem.

Akkor viszont hogyan érthetünk szót? Én képtelen vagyok belátni, miképpen tetszik másvalakinek egy dolog, én csak arra emlékszem, miképpen tetszett az nekem. Megértek tehát valami helyiérdekűt, az övét, egy másik helyiérdekű, az enyém által. Akkor vajon mi azonosak lennénk? De miként? Minden, amit tudok, csupán annyi, hogy valakinek volt egy öröme, ami az én egyik örömömre utalt. Egyébként? Meglehet, ez véletlen egybeesés, lelki életeink kereszteződése, kommunikációja is lehet? Mert az emberek már képtelenek kommunikálni, mivel azt képzelik, hogy a történelem túltelített, mert túl sok teret adnak az irracionális életnek, az egyéninek, az „egyszerinek”, az ostobaságaiknak – ezért ajánlom nekik ezt a derűs, ezt a tudatos főhajtást a lélek Mathesis universalis-a előtt. Mert a mai tudományok még nem leltek rá a maguk „egyetemes tudományára”, egységükre, a többiekkel és önmagukkal való szolidaritásukra – ez pedig nem valami sok. Az élet, mely annyiszor lekörözte a tudományt, megtalálhatja a maga Mathezis-át. Csak le kell mondania alantas formáiról és lásson hozzá a tiszta tettek gyakorlásához. Sajátítsa el az eszméket. Változtassa azokat egyetemes nyelvezetté, megadva az embereknek a lehetőséget, hogy egyik a másikát megértse, mindannyian együttesen egybevágjanak az örökkévalósággal. A helyi örömök helyett tegyük uralkodóvá az általános, egyszerűbb és átfogóbb örömöket. A történelmi tudat helyére, amelyben a sorsé, a sajátos élettartamé és a halálé a döntő szó, állítsuk a matematikai tudatot, amelyben a szabad alkotásé, az általánosé és az örökkévalóságé az elsőség. A született helyébe a teremtett kerüljön. „Mert te vagy a mi megváltásunk, a teremtett és nem a született, ki jöttél a mennyekből, az emberek közé és életté lettél.”

*

Várom, hogy a dolgok fölött beesteledjen. Oly fényességes napunk volt és mindent annyira ijesztően élesen látunk, hogy semmit sem értettünk meg. Túlságosan sok a szín. Számlálhatatlanul sok a forma. Szörnyűséges, visszataszító a soklábú Pók – a föld.

Az éjszakát várom. Lassan közelit, a maga „tudományos csöndjével” a dolgok felett. Elmossa a színeket, feloldja a formákat, csak a nagy összefüggéseket, a valóság igazságának körvonalait őrzi meg.

A mindent leegyszerűsítő éjszaka!...Immár megérthetem. Immár látok, mivel sötét van.

Körvonalakat szemlélek, lezárom az alig kivehető dolgok kontúrjait, az egynemű és szinte teljesen fekete térben tájékozódva, kikerekítem a túlságosan éles vaskosságokat; tudok, kezdek tudni, halványan, hozzávetőlegesen, zavarosan annyit, amennyire szükségem van. Az érzékek felszabadulnak a kötöttségekből, már egyetlen szín sem rikító, egyetlen kiáltás sem túl hangos. A szellem szabad, működhet a dialektikája.

Odafent, Platón mennyboltján, azon az égen, amelyről ő azt állította, hogy az emberiség legnagyobb matematika tanára – a csillagok egyenként, egyik a másik után jelennek meg mint tetszőlegesen felvett pontok a sötétség geometriájában.

***

(Egy ilyen szöveg után, amely annyira kortársul egyszerű és nagyszerű, hogy senkit se érdekel, amiért már a múlt század harmincas éveiben megszülettek, hallgatni illene, s én tartani igyekszem magam ehhez. Elnézést, ha megilletődött csöndemet néma szavakba öntöm...

Július 9-én délután fejeztem be Noica szövegének forditását. Az egész művelet mintegy másfél napot vett igénybe és gyanúsan könnyen ment végbe. Mindvégig az volt az érzésem, hogy valamit elvétettem, valamit figyelmen kivül hagytam, azért tűnik minden olyan egyszerűnek és kézenfekvőnek.

Hogy, hogy nem, de a befejezés délutánja is valahogy furcsán kiemelkedett a többi nap délutánja közül. Meghitt családi délutánban ültünk, gyerekekkel-unokákkal együtt egy torontói ház kertjének teraszán, pergelt magot szemelgetnünk, a felnőttek előtt egy-egy kupa sör, odabent készül a vacsora, körben a kert fáin mókusok randaliroznak: érik a nyári körte, ők meg egyre nagyobb gátlástalansággal a szemünk láttára hordják-viszik-rágják meg a legjobb falatokat, kóstolnak bele a sárguló gyümölcsbe. A csöndbe egy-egy dongó virág- és nedvkereső zümmögése

játszik bele, a derűs nyári alkonyban ott az elmúlás fanyar szaga is. Az árnyak nyúlni kezdenek. A teraszon laptoptól vizipisztolyig, vizfestéktől napraforgó magig teljes a haszontalanul is ártatlan dolgok regisztere. Fél füllel a zsongó beszélgetésre, a többiek között, mégis leginkább Noicába merülten forditottam a fenti szöveget, azon töprengve, miként lehet ennyire egyszerűen és pontosan irni, s hogy mindez mitől irodalom, sőt mitől lesz költészet?

Sose gondoltam volna, hogy egyszer még Noicát forditok. Filozófus, könyveltem el, nem az én asztalom, műfajom... Ráadásul divatos. Ki nem állhatom a divatot, s azokat sem, akik lihegve loholnak utána... Culcer barátom tett nemrég egy levelében olyan megjegyzést, hogy Noicába kellene vágnom a bicskámat, az őt különösen érdekelné. Igaz, hogy nem erre a szövegre gondolt, hanem a román nyelvről szóló valamelyik esszére, de nekem akkor éppen ez került a kezembe és egyszerűen beleszerettem ebbe a fiatalon is bölcs gondolkodóba, az egyszerű dolgok védelmezőjébe...

Ma lettem 68 éves. Apám ebben a korban távozott a földről. Noica szelleme most valahogy visszahozta nekem őt...)