3.
Furcsa, már-már sorsdöntő pillanatként éli meg a múzeumbeli találkát Petru Popescu a Ceausescu-lánnyal. Beszélgetnek, vitáznak, próbálgatják egymást a másik csigaházából kicsalni, s közben az ösztönök egyre jobban hallatják a szavukat. Az írót szó szerint elbűvöli a Zoia tartózkodásában is vonzó erotikus kisugárzása. Legalább is erről számol be regényében. Arról viszont egy szót sem ejt - pedig tudnia kellett róla, hiszen a fél ország beszélte -, hogy közeledésük előtt Zoiának már volt két balul végződött szerelmi viszonya, melyekre a szülői önkény döntésének megfelelően minden esetben a Szekuritáté tett pontot, mélységesen megalázva az ügyben közvetlenül érintetteket.
Zoia első nagy szerelme köztudottan a vele egy iskolába járó Petre Roman volt, a spanyol polgárháborúban részt vett nemzetközi önkéntes, Walter Roman fia, akiből az 1989-es romániai rendszerváltozás után egy ideig az ország miniszterelnöke lett.
Dumitru Burlan volt szekus ezredes az elmúlt években megjelent memoárjában olvashatni az ügyről: a líceum évei alatt Zoe többször randevúzott Petre Romannal. Kedvelt találkozóhelyük volt a Herăstrău park, ahol nem egyszer Elena is megleste a párocskát. A szülőket aggasztotta ez a kapcsolat, nem kívántak a családban még egy zsidó kapcsolatot (Elena asszony egyik bátyja zsidó nőtt vett feleségül), ezért „Petricăt" Franciaországba küldték tanulni.
Ezután újabb idill kezdődött - emlékszik vissza az ezredes -, bizonyos Dan Vincze kolozsvári nőgyógyásszal, akibe 1972-ben szeretett bele, Predealon találkoztak, heti rendszerességgel. Egy év után eljött a pillanat, hogy bemutassa a szüleinek, akik azonban nem fogadták el, azzal az ürüggyel, hogy magyar volt.
Ezek voltak a Petru Popescuval kezdődő kapcsolat előzményei, amelyeket, úgy tűnik, az író nem vett figyelembe, viszont akit érdekel a regénybeli történet, annak számolnia kell velük.
Ez a része a regénynek - a múzeumi találka utáni eszeveszett bolyongás a főváros utcáin, az ütött-kopott Daciában, a sokszor ellentmondásos, feszültségtől terhes beszélgetések az utcán, a bárban, majd a Herestrau parkban, Zoia látogatása Petru és Stejar panellakásában - terjedelmileg megfekszi ugyan a könyvet, de itt dől el a főszereplő sorsa, akit a pártfőtitkár lánya mint fiatal írót szeretne megnyerni édesapja ideológiai támogatásához, ezért minden befolyását beveti azért, hogy Popescu felkerüljön az 1973 augusztusának végén kezdődő, egy hónaposra tervezett, nyolc latin-amerikai országot érintő párt- és állami látogatást kísérő újságíró stáb listájára. A tervezett útvonal - bár ismeretes, hogy e magas szintű látogatásokon az idő jó része unalmas protokoll-eseményeken fecsérlődik el -, több volt, mint kecsegtető: Kuba, Costa Rica, Venezuela, Columbia, Ecuador, Peru, Chile, Argentina. A kihívásnak Petru Popescu képtelen ellenállni, s édesapja mellett barátai is arra biztatják, hogy ne szalassza el az alkalmat. Az író pedig, mint egy vérbeli pókerjátékos, feltételt szab igen-jéért (bár tudnia kellene, hogy mihelyt felkerült egy hivatalos listára, csak felső utasításra kerülhet le róla): barátai közül Stejar is legyen tagja mint fotós a sajtódelegációnak. A megdöbbenés mindkét oldalon óriási, de a számítás bevált: Zoia bizonyítani kívánt szülei előtt kiválasztottjával, hogy az majd forradalmasítja a családról szóló propaganda stílusát, ezért mindent elkövet, hogy előzetes számításai beváljanak.
Amikor a múzeumi látogatás után beugranak egy bárba, Zoia egy közelgő, nagy horderejű eseményre utal, ami úgymond megváltoztatná egész Románia helyzetét.
"Zoia belekortyol a jégkockás whiskybe. Enyhén fintorog, erős. Én a hideg, felvizezett, ócska sörömet iszom.
- Jobbra fordul, sokkal jobbra - jelenti ki -, ha az esemény bekövetkezik.
Mereven, mozdulatlanul ülök a széken, Zoia magyarázatát hallgatva:
- Augusztus hónap utolsó és szeptember első heteiben Románia és a világ szempontjából rendkívül fontos eseményre kerül sor. És ne hidd, hogy naiv vagy elvakult lennék. Most hosszan rám néz, nincs rajta szemüveg. Vitathatatlanul szép a szeme, enyhén fátyolosan ragyog. Mindaz, ami nemrég a gépkocsiban áradt belőle, újra ott van körülötte: a túlfűtöttség varázsa, de... valami más is, igen, másvalami... A haja összekuszálódott, hullámos, statikussággal teli és mindegyre félresimítja a homlokából, egy tincset a füle mögé igazít és lelkesen beszél. Mint Audrey Hepburn egy klasszikus fekete-fehér filmben.
- Minden nagy vezető annyi ügyet visz egyszerre, magában, hogy néha nincs is tudatában, hogy segítségre szorulna. Te segíthetnél nekem, hogy segítsünk rajta.
Ez hát a magyarázat; most újabb nyalintás a jégkockás whiskyből.
Közbeszólok: - Már megbocsáss. Amit te mondasz, az nem hogy logikátlan...
Félbeszakít: - Elveszítette az ifjúságot, és éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá!"
Popescu is érzi, hogy ez a párbeszéd enyhén színpadias és sántít, szerinte egyszerűen arról van szó, hogy a két ember, ő és a lány testileg vonzódnak egymáshoz és ezt zavarukban ideológiai mezbe öltöztetik. És mialatt Zoia következetesen játssza a szerepét és csak olykor-olykor lágyul el, a szerző mind jobban belelovalja magát a kalandba, már-már bravúrból forszírozza a dolgokat, hogy lássa, meddig mehet el az odamondogatásban, mennyit bír meg a lány iránta érzett rokonszenve.
Valahányszor kedve támad, hogy a rendszert érintő megjegyzést fogalmazzon meg, nyilvánvalóan a pártfőtitkárnak címezve, Zoia sündisznóállást vesz fel, beindulnak hatalmi reflexei és azzal vádolja partnerét, hogy olcsó győzelmet akar - rajta akarja kitölteni a képmutatók, a demagógok, a vezért körülvevő talpnyalók elleni bosszúját. Cserében mindegyre apját dicséri, aki úgymond rengeteg hátrányt és nehézséget gyűrt le s lélekben egészen fiatal maradt. Szüksége van az olyan fiatalokra, akik nem talpnyalók és helyezkedők, mint a többség, akik körülveszik. Petru Popescu éppen egy ilyen kiválasztott személyiség lenne. A kérdés: elfogadja e a felkérést?
Az író haladékot kér: még gondolkozik a dolgon. Ez elég Zoiának ahhoz, hogy győztesnek érezze magát. Tudatában van annak, hogy nagy horgot vetett be, amire nehéz nem ráharapni. Mi már tudjuk, hogy Petru Popescu végül ráharapott. A magyarázat, az indoklás, a mentegetőzés ott van a könyvben. Éppen csak hogy egyáltalán nem meggyőző módon. Mintha ennél többet nem is tudna mondani: azért történt így, mert így történt. Így hozta a sors.
Ez akár igaz is lehet. Csakhogy ennyiből még nem muszáj könyvet írni...
Illusztráció: a Scanteia 1973. augusztus 29-i számában, az első oldalon megjelent térképvázlat, rajta a tervezett délamerikai küldetés útvonalával
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése