1.
Ismerős arc néz rám a könyvborítóról, mintha belém akarna látni, mintha kapcsolatot keresne velem, vagy talán csak a megértésemért könyörög szavak nélkül?
Ez bizony ő, a valamikori szépreményű ifjú prózaíró, akinek első regényeire váratlanul felkapta a fejét az olvasó. Aki azzal lepte meg a közönségét, hogy a hetvenes évek közepén politikai menedékjogot kért Angliában és a rendszerváltás utánig többé vissza se nézett. Ismertem Sfarsitul bahic című regényét, megérintett tragikus világlátása, nyelvi kifejező ereje, foglalkoztatott a gondolat, hogy netán lefordítom anyanyelvemre, de elkéstem. Kiesett az itthoni kegyekből.
Most pedig itt van a frissen megjelent dokumentumregénye, a Supleantul (A póttag), az Editura Jurnalul és a Curtea Veche közös kiadásában, amiben megpróbál mindent elmagyarázni. Azt a több mint harminc esztendőt, ami ma űrként közöttünk tátong. Azt is, hogy miért szakított romániai státusával. Hogy miért váltott nyelvet s írta külföldön műveit angolul, amelyeket aztán most elkezdtek lefordítani románra...
Mintha csak penitenciát mért volna magára, ezt a regényét már újra anyanyelvén írta. Nosztalgia? Megbánás? Időskori leszámolás tévedéseinkkel?
Három évvel fiatalabb nálam (sz. 1944-ben), és nem csoda, ha lennének nosztalgiái. Amerikában írt, lefordított könyveihez írt elő- és utószavakban az ölt egyre inkább formát nála, hogy minden áron szeretne visszatalálni korán elvesztett olvasótáborához. Már-már a megalázkodásra is kész, csak megbocsáttassék számára az a lépés, amire 1974-ben úgymond kényszerült: a fejveszett menekülés...
Petru Popescuról a mai román köztudat mindenek előtt azt tartja számon, hogy az 1989-ben kivégzett román pártfőtitkár, Nicolae Ceausescu lányának, Zoiának volt rövid ideig tartó szimpátiája. Olyan téma ez, amiről a sajtó időről időre szívesen megemlékezik, ha egy-két új elemmel tudja színezni a képet. Most újra itt az alkalom, hiszen Popescu új regénye pontosan ezt a kapcsolatot állítja cselekménye középpontjába, biztosítva ezáltal nem csupán könyve piaci sikerét, lehetőséget adva arra, hogy a siker kiterjedhessen az ezzel kapcsolatos sajtómegnyilvánulásokra is. Nem szeretem az effajta élősködést, s ha nem "a póttagról" lenne szó, meg se szólaltam volna. Petru Popescu azonban pár évig ugyanannál az asztalnál ült velem együtt, amely mellett Zoia Ceausescunak is volt egy széke, miután a Kommunista Ifjúsági Szövetség 1971-es kongresszusa február 22-én megválasztotta új Központi Bizottságát.
(Akkoriban a bukaresti Ifjúmunkás főszerkesztője voltam, a lap teljes egészében közölte a kongresszus dokumentumait, azok nyomán közlöm az adatokat.)
A KISZ KB névsorba állított tagjainak sorában a 27. helyen szerepel Ceausescu Zoe Elena (akkoriban a Bukaresti Egyetem diákja volt, matematikát tanult), a 37-en jómagam (Cseke Gábor), a 134-en Popescu R. Petru.
Az ifjúsági szervezet Központi Bizottsága operatív vezetésére a közel 200 tagból ugyanakkor megválasztották a KISZ KB Büróját és Titkárságát. A bürónak voltak teljes körű tagjai és póttagjai - ez utóbbiak között találtattunk a fenti "hármak" is, egy középiskolai diáklány, egy mezőgazdasági technikus, egy mezőgépész, egy varrónő és egy színművész mellett. Igen, akkor mi voltunk a poóttagok. (Előttünk mások, utánunk megint mások... Ennek ez volt akkoriban a rendje.)
De van-e ennek valamilyen jelentősége a regényt illetően? Miért kell ilyen prózai adatokat felidézni ahhoz, hogy egy szerelmi történet velejét megértsük?
Akár csak jómagam, Petru Popescu is nyilván, tisztában volt azzal, hogy mivel jár ez a tagság és hogy milyen társaságba csöppent általa az ember. Hiszen nem éppen az utcáról rángatták be az embert az ifjúsági szervezet vezető testületeibe, s az, aki például az írószövetség KISZ-alapszervezetének vezetőségében képviselte a fiatal írókat - ami a Petru Popescu esete volt -, ismerte a szervezet pontos felépítését is. Hiszen nem volt más ifjúsági szervezetünk, azon belül, aktívan avagy meglapulva kellett boldogulnunk. Ha már nem helyezkedtünk egyenesen szembe vele.
A Supleantul-t, mint mondottam, önelszámolásnak kell felfognunk. Írója ugyanis rávilágít arra, hogy miként került a tűz közelébe és miért nem választotta annak kecsegtető melegét. Csakhogy ezt megtenni következetes és kikezdhetetlen őszinteségre van szükség, akár a legapróbb részletekben is.
Popescu viszont 1973 májusában, amikor még ugyancsak a KISZ KB Bürójának póttagja, Zoiával és velem egyetemben, s kelet-berlini tartózkodása után repülőn utazik haza Bukarestbe, a járaton összetalálkozik a pártfőtitkár lányával és annak kíséretével. A külön fenntartott helyre ültetett Zoia testőrei által maga mellé kéreti Petrét s ezt kérdezi tőle (a regény szerint):
"- Mi még találkoztunk, nem emlékszel? Ugye, te póttag vagy az ifjúságnál?"
Popescu erre így reagál:
"Aha...
- Igen, az vagyok... És összeszorítom a fogam, mintha kellemetlen emlékre.
A kommunista Románia ifjúságának van egy ifjúsági szervezete, az ifjúsági szervezetnek pedig van egy vezetősége, egy központi bizottsága, az atya-párt mintájára. Ama központi bizottságban helyet kapnak népszerűségük alapján kiválasztott fiatal értelmiségiek és művészek. Miután első regényem népszerűvé lett, bevettek abba a vezetőségbe. Egyetértettem? Természetesen. Könnyebb dolgom lesz majd a többi könyvemmel, az (ideológiai) osztályon. Amikor az illető bizottság gyűlésezett, nem mentem el.
Egyszer azonban elmentem, amikor arra kértek, készítsek jelentést az ifjúsági sajtóról, és akkor megjelent Zoia Ceausescu is..." - áll a könyv 32. oldalán.
Engem, aki személyesen többször is beszélgettem Petre Popescuval a sajtót és az irodalmat érintő kérdésekről, zavarba hozott az, hogy ő múltjának azt a részét, mely a KISZ-hez kötözte, apró csúsztatásokkal (vagy csak feledékeny? felületes?) megpróbálta minimalizálni. Hiszen jópár büróülésen részt vett, még ha nem is szólt hozzá a napirendhez, de a szünetekben bizony, népszerű alakja volt a testületnek, amit nem csak sikeres könyveinek, hanem kellemes megjelenésének, közvetlen személyiségének köszönhetett. Nincs abban semmi kivetnivaló, hogy megválasztott személyként valaki elmegy egy gyűlésre és becsületesen végzi a dolgát. Az, hogy közben rosszul érzi magát, meghasonlik, szorong, szeretne megszabadulni a kényszerű szereptől, mit sem változtat a tényeken, amit mindig pontosan illik bevallani.
Továbbá azért sem ítélheti el utólag senki Petre Popescut, hogy büróba választása előtt, ama bizonyos KISZ-kongresszuson az írószövetség és a fiatal írók nevében maga is gyarapította a kongresszusi hozzászólók (mai megítélés szerint: kommunista szócséplők) sorát. Feladatba kapta, hogy színesítse az eszmei palettát, s mivel amúgy is rajta volt a jelöltek listáján, utólag is természetesnek tűnt, hogy a hozzászólók között is szerepel. Ennek elfogadása több hónapos előkészítő munkába telt, mialatt a majdani vezetőségi jelölteket származás-politikai meggyőződés-szakmai rátermettség-kifogástalan erkölcsi magaviselet szempontjából ellenőrizték, véleményeztették. Nem az számított, hogy kinek milyen gondolatok forognak a fejében hanem hogy milyen külső képet lehet formálni róla. Petru Popescu apja ismert színházi kritikus volt azokban az évtizedekben, tekintélye és pozitív megítélése szinte automatikusan kiterjedt a fiára is.
Miért is kételkedjen a fiatal író rátermettségében a hatalom, hogy ha a kongresszuson ilyen gondolatokat mondott ki a nyilvánosság előtt:
"Elsősorban komoly művészetre van szükségünk. Eddigi vívmányainkat csak úgy tudjuk megtartani és gazdagítani, ha fáradhatatlan erőfeszítéseket teszünk, ha minden nap, minden percben dolgozunk, kifogástalan komolysággal, példás erkölcsi tartással. Az egész román nemzet hatalmas erőkifejtésre vállalkozott. Ilyen körülmények között az irodalomnak nem szabad játszania. Hódolnia kell e nagyszerű erőfeszítés előtt. Én személy szerint mindig nagyra becsültem a dolgos művészt, a komoly művészt, még a spontaneitással meg nem áldott és az ihlettől ritkán meglátogatott művészt is jobb szerettem, mint a villogó tehetségű művészt, aki a semmiből is csodát teremt, aki saját jótulajdonságainak elkényeztetett gyermeke, s azokat gyakran elfecsérli, mert túlságosan is sok van belőlük, és túlságosan is megbízik bennük..."
Nem kétlem, hogy mindezek alapvetően Petru Popescu gondolataival egyező elvek. Máig nyúló munkásságát ismerve, azt is mondhatnám, hogy a követendő mintában a saját alkotói profilját és eszményeit villantotta föl, megfeledkezve arról, hogy egy írónak nem lehet tiszte megszabni pályatársainak azt, hogy milyen követendő utat járjanak, milyen alkotói módszereknek hódoljanak és hogy komolyan, az átérzett elhivatottsággal vagy az alkotás ösztönös ambíciójától hajtva alkossák meg műveiket.
Egyúttal azt is bevallanom, hogy akkoriban magam is szinte szószerint így gondolkoztam, ha nekem kellett volna tartani azt a beszédet, biztosan magam is valami hasonló következtetésre jutok, hiszen akkor ez volt a politikai-társadalmi elvárás is az írók felé, ezt kérte számon tőlük a kritika, az irodalompolitika.
Szégyenkezzünk miatta? Az bizony jó, sőt indokolt lenne, de azért ne is hallgassunk róla. Ne tegyünk úgy, mintha mindez mással történt volna meg, nem pedig velünk...
De mi is történt? Hiszen a Supleantul cselekménye éppen csak hogy elkezdődött...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése