A póttag (Petru Popescu)

5.

És a küldöttség elindult...

Az eseménynek látható - képi és szöveges - nyoma maradt a korabeli (párt)sajtóban, ami azt jelenti, hogy mindaz, ami erről a látogatásról akkor megjelent, összevethető a regénybeli történésekkel.

De vajon tényleg összevethető? Ugyanis amíg a korabeli krónikáról, amely 1973. augusztus 29-én éppen csak hogy elkezdődött, már eleve tudni lehetett, hogy a dolgoknak csak a láttatni kívánt, hamisan beállított oldalát tárja elénk, mégpedig olyan műfajokban (helyszíni beszámoló, kommentár,riport, interjú, fotó stb.), amelyek a valóság elemei nélkül holt formák és vázak, míg a regényt mindvégig képes éltetni az író fantáziája és kombinációs képessége, még akkor is, ha a tiszta igazat írja.

Igyekeztem hát párhuzamosan olvasni a délamerikai utazásról szóló beszámoló két vonulatát, hogy megtalálhassam bennük a valóság közös pilléreit, de mindegyre összezavarodtam. Mindenek előtt azért, mert Petru Popescu úgy állítja be magát (író főhősét) könyvében, mint akire emberfeletti munkatempót rótt a Zoia által közvetített felkérés: gyökeresen más, újfajta szemlélettel megmagyarázni a világnak és az otthon maradottaknak azt, hogy apja, a pártfőtitkár a világon egyedülálló és senki máséhoz nem hasonlító békemissziót vállal magára, s hogy utazásával azt közvetíti mindenfelé, hogy a népeknek önállóan, saját érdekeiket figyelembe véve, szabadon kell dönteniük minden őket érintő kérdésben és a világbéke ügyében.

Petru Popescu ezért aztán fogja magát és a kis írógépet (amit az asztalhoz csapkodás, no meg a csók után mégis csak magához vesz, méghozzá működőképes állapotban) és elkezdi gyártani az áhított anyagokat, amelyek egyenesen a Zoia kezébe kerülnek, ő pedig a maga során alkalmat kerít arra, hogy felolvassa őket a papának (aki rövidlátó ugyan, de hiúsága nem engedi, hogy szemüveget viseljen, ezért a legtöbb információ felolvasás útján jut el hozzá). Forradalmi újítása, hogy a "riportok" jóval hamarabb elkészüljenek, mint ahogy az események megtörténnek - elvégre a mindkét oldalon buzgólkodó fullajtárok mindvégig azon vannak, hogy minden a tervek szerint, zökkenőmentesen, az előre megírt forgatókönyvek, beszédek, fordulatok stb. alapján essen meg - , nagy érdeklődést kelt a küldöttségben, már csak azért is, mert így a hazai közvéleményt annyira "frissen" lehet tájékoztatni, hogy gyakorlatilag akkor olvassa a kubai, venezuelai, ecuadori, perui stb. beszámolókat és pohárköszöntőket, amikor azok éppen megtörténnek.

(Ez a Popescu-féle szimultán tájékoztatás amúgy nem saját találmány, a romániai tájékoztatásban gyakran használták korábban is, tétnélküli és eseménytelen események tudósításakor, sőt olyan esetekben is, amikor az illető esemény meg sem történt, de a róla szóló beszámoló eleven, sok szereplős és emlékezetes eseményként tünteti föl...)

Az életben hamar kiderült, hogy vannak riportok, beszámolók, amiket csakis az élet és a tényleges befejezettség igazolhat, mert mi történne, hogy ha egy ilyen bonyolult, sokszereplős látogatás során beugrik egy váratlan közjáték (mondjuk egy katonai puccs vagy egy fegyveres merénylet) és közben az otthoniak azt olvasnák boldogságtól eltelten, hogy minden a legnagyobb rendben van, az ország magasrangú követeit pedig úgy szeretik, mint a legyek a cukrot... De meg az a lehetőség is elúszna, hogy a megtörtént hivatalos eseményen ejtett vezetői vélekedéseket az érdekeknek és a szándékoknak megfelelően, megjelenés előtt még korrigálják, kozmetikázzák, fésülgessék, hogy a beszámoló, akárcsak egy kifogástalan portré, mindig az ábrázolt legjobb pillanatairól szóló bizonylatot nyújtson.

Ilyen és ehhez hasonló műhelytitkokba gázolt bele hősünk azzal, hogy Zoiának igent mondott és munkába állította sebesen kopogó Olivettijét. Az első cikk, amely a kubai látogatás első napján jelent meg a Scanteiában, de egy nappal korábban íródott, az író aláírásában, a hivatalos tudósítások mellett, önállóan tárcába tördelve jelent meg, s a szerző szerint az alábbi vélekedést váltotta ki a pártfőtitkár élettársából (idézet a regényből, ahol a szereplők éppen Fidel és Ceausescu közös fogadásán tartózkodnak, koktélos pohárral a kezükben):

- Szórakoztok? kérdezi Elena elvtársnő kettőnktől.

Minden nagy méretű rajta, csak a szemei aprók és gyors mozgásúak.

Úgy mosolyog rám akár egy nagynéni, aki a legényeket fürkészi a táncban.

Majd hátrapillant Fidelre és Nicusorra meg a főnökre, akik a tolmácsok között, igen komolyan ácsorognak.

Jó estét kívánok. A kezemnél sokkal nagyobb kezet szorítok meg. Az elvtársnő arca mozdulatlan, amíg beszél, akár egy gép, hivatalos alkalmakra betanult fordulatokkal... Fidelre és az elvtársra tekintve, a... riportomról beszél! Megírtam benne, hogy az elvtárs vadonatúj cementgyárat ajándékozott Fidelnek. - Sokba kerül nekünk Fidel, szól az elvtársnő erőltetett nevetéssel; az arcán nincs mosoly, az arca hivatalos. Látta-e a Kubát övező tengeri szondákat a repülőgépről?... Valamennyi kút tőlünk származik. Azon töprengek, tegyek-e én is említést a traktorokról, de hallgatok. Jobban kellene írnod, mondja az elvtársnő, határozottabban és nyilvánvalóbban. Az elvtárs szerepe nem elég nyilvánvaló. Mereven szemügyre vesz: láttam, hogy kézenfogtad a lányomat, mondja a tekintetével, de miért nem elég nyilvánvaló az elvtárs szerepe?

- Azt hittem, elég világosan fogalmaztam, jegyeztem meg.

- Nem domborodik ki eléggé a legfontosabb tény, az, hogy az elvtársat elismerik. Bármilyen helyzetben. Ez legyen világos...

- Még sose dolgozott nekünk, kel védelmemre Zoia. A következőkben majd velünk dolgozik, közvetlenül velünk. Rámvillantja tekintetét: "Mondj igent, érts egyet velem!"

- Háát... úgy van... motyogom.

- Mindannyiunknak dolgoznunk kell, jelenti ki Elena bölcsen. És segítenünk kell Allendét, mi a vezetés révén, te az írásaiddal. Súlyos dolgok történhetnek Chilében...

Az itt mellékelt, valóságban is megjelent első tudósítást hiába olvasom el akár tízszer is, sehol nem találom benne az ajándék cementgyárra való utalást. Ezek szerint másik "riportról" lehet szó, de sajna, annak se bukkanok nyomára, ugyanis a korabeli sajtót átnézve, az első cikket leszámítva, az utazás végéig Petru Popescunak még csak egyetlen beszámolója jelent meg, az is már csak 1973. szeptember 19-én, amikor a küldöttség már jóval túl volt a kubai kalandon, s a tudósítások a perui Limából érkeztek. Cementgyárról abban az írásban sincsen szó. Erős a gyanúm, hogy a szerző csupán romló emlékeire alapozott, amikor a délamerikai turnéban betöltött szerepét elevenítette fel, anélkül hogy elővette volna ama kulcsfontosságú esztendő eredeti lapgyűjteményeit, különben nem állított volna olyasmit, hogy a látogatás során ő volt az, akiről hét bőrt nyúztak le, a sajtóbrigád többi tagjai pedig szinte-szinte a lábukat lógatták. A jelek szerint a láblógatás a Popescu kiváltsága volt, bár könnyen megtörténhet, hogy "üresben" dolgoztatták, fölöslegesen, csak a demonstráció kedvéért, de hát akkor ennek is benne kellene lennie a könyvben, hiszen azt az író tudná a legjobban megmondani, hogy mi lett a sorsa az utazás során írt "rengeteg" tudósításának.

Az újságokban - kettőt leszámítva - nincsenek sehol.

Illusztráció: Az első Popescu-féle beszámoló - "Az első lépés" (Scanteia, 1973. augusztus 30.)