4.
A tényállás tehát a következő: Petru Popescu igent mond Zoia Ceausescu felkérésére, a listára pedig felkerül Stejar Antohi bűnügyi fotográfus is. A két barát lázasan készülődik az indulásra. Zoia figyelmezteti őket: a hajnali órákban bármikor megérkezik értük egy kisbusz, amely ismeretlen helyre szállítja őket. Telefonon jelentkezik Coman is (Zoia őrangyala), s az alábbi jótanácsal látja el őket:
- Az inggaléron egyetlen gyűrődést se láthasson a főnök!
A figyelmeztetés jól jön: Stejar édesanyja nekiáll és átvasalja a fiúk gardróbját. Telik rá az éjszakából. Petru Popescu Zoiától kapott egy Olivetti márkájú hordozható elektromos írógépet, amit kis hezitálás után nem utasít vissza s ez az egyetlen csomagja, a rajta lévő ruhán kívül. Stejar fotófelszerelését pakolja be, s negyed négykor a panelház elé beáll egy mikrobusz: a fiúk után küldték. Nekivágnak az éjszakának, a két srác az ablakra tapadva próbálja leolvasni a sebesen tovatűnő, alig megvilágított helységnévtáblákról az útvonalat. Hamarosan kiderül: a tengerpart irányába mennek.
A Dunánál, Vadul Oii magasságában éri őket a napfelkelte. Kocsisort érnek utól, az egyik autó ban, az ablaküvegnek dőlve megpillantják a pártfőtitkárt. Mielőtt megdöbbenhetnének, a sofőr megsúgja nekik: ez nem ő, hanem a sajtóban dolgozó testvére, aki a megszólalásig hasonlít rá. Tehát a sajtócsapatot érték utól, de hamarosan le is hagyják: a különleges megbizatású sofőr a bravúros vezetés szerelmese és bizonyítani kíván a láthatóan zöldfülű, de különleges kegyben részesített újoncok előtt.
A tengerpartra érnek, egy jól elkerített, haciendára emlékeztető farmra. A párt egyik tengerparti üdülőlközpontja, ahol a pártfőtitkárnak és vendégeinek külön lakosztályai vannak. Különleges státusú szállodaközpont ez, amely a világtól elzárva biztosítja a kiválasztottak kikapcsolódását az élet ügyes-bajos gondjai közül. Láthatóan itt készül majd föl a pártvezetőket elkísérő sajtóbrigád az egy hónapon át tartó, megfeszített utazásra.
Petru és Stejar alig érnek földet, berobog az egész sajtóküldöttség, kölcsönös ismerkedések közben a hétpróbás riporterek kíváncsian szemlélik a tejfölösszájú, de már igen sikeres prózaírót, akiről mindenki tudja - bár senki se emlegeti -, hogy a "hercegnő" (újabb) kiválasztottja.
Kiválasztott pedig jól érzi magát ebben a körben s fürkészve fedezi föl a maga számára e földi paradicsomot, s benne a fel-feltünedező, sejtelmes alakokat, közöttük a párt első emberét és nejét. Alaposan szemügyre veszi őket, s leírja nekünk, az olvasónak, mintha mi sose láttuk volna őket, pedig egy időben a falaktól kezdve az újságokon és könyveken át mindenütt az ők arcképe volt látható. (Igaz, lehet, hogy ez a leírás jól fog az ifjabb nemzedéknek - hiszen azok, akik 1989-ben születtek, már a Ceausescu-házaspár kivégzésére sem emlékeznek, mert azon a véres karácsonyon még egy esztendősök sem voltak, s utána meg már az átmeneti - rendszerváltozás utáni - korszak gyakran változó arcképcsarnokához kellett hozzáidomulniuk, már akinek ez sikerült...) Megjelenik a főnök farkaskutyája is, s a házaspárral hármasban reggeli sétára indul a tengerparti faültetvényben.
Minden csupa idill, csupa várakozás, csupa felfokozott kíváncsiság. A két fiú boldog. Életük nagy kalandja előtt állnak. Megjelennek a szolgálatos pártvezetők, akik a sajtóért és a külügyekért felelnek és a legapróbb részletekig, egyhénenként ellenőrzik a csapatot. Utasítások hangzanak el: az első állomáshelyen nagyon vigyázzanak, a kubai vezető fura fickó, szeret borsot törni a vendégei orra alá, éreztetni velük, hogy az igazi forradalmár ő, aki valóban harcolt a forradalom győzelméért, nem mint keleteurópai kartársai, akik ajándékba kapták a "szabadságot" és a "demokráciát".
Elérkezik a nagy pillanat: a pártfőtitkár tanácskozni hívja az egész küldöttséget. A tengerparton hosszú, megterített asztal mellett ülnek: a két pártvezető (férj és feleség) egymás mellett, az asztalfőn, s velük szemben, tisztes távolságra az újságírók és a minden rendű és rangú fullajtárok. Petru Popescu a pártfőtitkár furcsán raccsoló kiejtését figyelve ide-oda jártatja a tekintetét, hátha megpillantja valahol szíve hölgyét. Hamarosan siker koronázza erőfeszítéseit: a lány ott lapul a háttérben, az ismert, mégis mindig új protokoll végkimenetelét figyeli.
A fiatal író egy pillanatig megszeppen, mert a megbeszélés közepén a pártfőtitkár megindul feléje, mint aki szeretne megismerkedni vele. Fele útján azonban eszébe jut, hogy tisztázniuk kell, milyen gépkocsisort béreljenek Kubában. A szervezők váltig hajtogatják: Fidel Castro a forradalmi puritanizmus híve, nem tűri az imperialista limuzinokat, csakis a terepjárókra esküszik. Ceausescut felbőszíti a gondolat, hogy valaki olyan gépkocsiba kényszerítse, amelyben megalázottnak érzi magát. A külügy és a kabinet korifeusai próbálják megpuhítani, rábeszélni, de csak köti az ebet a karóhoz. Mindenáron szeretné megtudni, hogy a forradalom veteránjainak, például Leninnek hány gépkocsiból állt a hivatalos konvoja. Kérdését néma csend kíséri. A külügyi vezető mosolyogva váratlanul Popescura mutat: - Kérdezzük meg a fiatalembert, első titkár elvtárs, kérdezze csak!
És nincs mentség, a pártfőtitkár kérdez. Petru meg válaszol: - Leninnek nem volt gépkocsioszlopa. Abban az időben a gépkocsi ritkaságszámba ment, Lenin általában gyalog vagy lovas bérkocsival járt, csak élete végén, az ellene elkövetett merénylet után ült autóba... Ceausescu zavarba jön: - Honnan tudod mindezt? - Olvastam... Mire következik az újabb vizsgakérdés: hát az amerikai elnökök milyen gépkocsioszlopot használtak? És Petru Popescu mondja, mondja, mint aki alaposan megtanulta a leckét... A pártfőtitkár hiszi is, nem is: bizonyítékra van szüksége...
A nevetséges, öncélú jelenet, az íróból kitörő ellentmondás szelleme feszültté teszi körülötte a légkört. Úgy érzi, még van ideje kiszállni a kalandból. Kéri Comant, a házi titkosszolgát, engedje őt hazautazni. Az illető titokzatosan rábólint: katonai helikopter szállítja majd Konstancáig, ahová ő is elkíséri.
Konstancán Zoia várja a mólón. Bemennek a Vraja Marii (A tenger varázsa) nevű vendéglőbe, ahol egyedüli vendégek. Veszekednek. Zoia a szemére hányja, hogy nyilvánosan ellenkezett az apjával, s ezzel keresztülhúzza a számításaikat. Az író szeretne megszabadulni a lány befolyásától és dühösen lecsapja a vendéglőasztalra az Olivetti írógépet. Úgy tűnik, a szakítás és a vele járó következmények elkerülhetetlenek.
És az egymásnak feszülés egyetlen nagy csókba fullad. Keresztül az asztalon. Keresztül az Olivettin. Nincs semmi baj többé: indulhat a küldöttség.
Illusztráció: Indulás előtt az Otopeni repülőtéren (Scanteia, 1973. augusztus 29.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése