Emlékversek NP albumából

Mostanig valahogy nem került szóba - pontosabban nem túl gyakran tettem róla említést -, hogy Nagy P. Zoltán fotóalbumának megjelentetését 2008-ban a mai napig személyes teljesítményemként tartom számon. Nincsen ebben semmi dicsekvés, se érdemek kisajátítása - egész egyszerűen éreztem, hogy akár csak Ádám Gyula barátom esetében - hogy ha nem lépek közbe tevőlegesen, nem kényszerítem ki úgymond a dolgok alakulását, akkor a megbecsült fotós életművek elúsznak az emlékezet árján, a semmiben, s marad a gyorsan megkopó hírnév, amely az ember végső távozása után rohamosan a feledésbe vész, ha nincs valami kézzelfogható nyom, amiben az utókor megkapaszkodjék.

... Ezek jutottak eszembe ma reggel, miközben Nagy P. Zoltán temetésére készülődtem. Odakint vizes, erősen nedves hózápor fehérítette a világ fölötti tájat, s a csíkszeredai régi temető felé sötét ruhás emberek - ismerősök, rokonok, pályatársak - százai özönlöttek a végső búcsúra. Ott topogott a gyászgyülekezett a kicsi, immár szűk római katolikus temető sírjai között, miközben az aprócska ravatalozóban a koporsó mellett a család a részvétnyilvánításokat fogadta. A részvétkívánók sora pedig sehogy sem akart elapadni...

És most, délutáni szakadó hóesésben előveszem az Ádám Gyulával közösen készített, megálmodott Nagy P. Zoltán-féle albumot, amelyből a napokban sikerült egy kisebbfajta galériát összeállítanom, hogy akik emlékezni akarnak, a Zoli képeit nézegetve tegyék; belelapozok az albumba, s hirtelen megállok annál a fejezetnél, amelybe a Zoltán fotói és személyisége ihlette verseket gyűjtöttük csokorba. Az eddig amolyan hangulati dísznek, irodalmiaskodásnak tűnő betét most hirtelen értelmet nyert, a maga sajátos módján őrizte meg annak az embernek a személyiségét, akit egész szülővárosa úgy ismert, hogy A Fotós; még akkor is, amikor Csíkszeredában rajta kívül már igen szép számú fotós élt és tevékenykedett...

*

Ferencz Imre

REMETÉK

Emlékszel ábrándoztunk rég

lennénk Csíksomlyón remeték

de nem Mária lábánál

hanem fent ahol a ház áll

amelyben Ferenc testvér élt

vízen kenyéren s nem cserélt

volna senkivel elvégre

ő volt a híres remete

akit a búcsú megcsodált

mert mindig koporsóban hált

míg holtat mímelt a teste

a lelke Istent kereste

Somlyó hegyén az a kis ház

végül elhagyatottá vált

mécses nem pislákolt benne

nem volt már senkinek kedve

kiköltözni abban lakni

nem akadt arra már férf

aki felölti a csuhát

s mormol fohászt mormol imát

aki szamárháton néha

lelovagol a városba

aki hosszú szakállt ereszt

s nyakáról lelóg a kereszt

aki fütyül borra nőre

imádkozik térdepelve

aki ott magába szállva

felfeszül a szivárványra

aki nem néz tévéadást

lát ő csupán szent látomást

aki int az angyaloknak

s azok jönnek sorakoznak

*

Emlékszel ábrándoztunk rég

lennénk Csíksomlyón remeték

öltöznénk végre csuhába

s be se néznénk a kocsmába

pénzünk valutánk nem lenne

testünk karóvá epedne

imádkoznánk reggeltől estig

hírünk míg felérne Pestig

úgy néznénk ki mint akiket

nem mindenütt láthatnak meg

nyakunkon a kereszt-kolonc

látni jönne minket Losonc

így néznének úgy látnának

egyfolytában csudálnának

mint a csángó napbanézők

bámulnának jövők menők

hanem már abban a házban

új remete él magában

elfoglalta azt a posztot

mit az Isten újraosztott

addig készültünk hiába

remete ment a faházba

bizony eltátottuk a szánk

s immár ne számítsatok ránk

nekünk nem jön le a létra

(emlékeztek Salvatorra

ő is hajdan addig vásott

amíg végül csudát látott)

*

Emlékszel ábrándoztunk rég

lennénk Csíksomlyón remeték

s hogyha nem marad ez ábránd

régóta már csudát látnánk

Oláh István

HIDEGEK KÖNYVE

(részlet)

Ahogy elhozta egy naptári szent,

és bevágta az ablakkeretbe:

szobányi mélysége sincs az őszutónak,

kék lemezére megint kiült fázni egy ember.

Az erdő: szembe hulló villanás.

A kép meghal, gyökérig

hull a lombtól.

*

A táj vetkőzi színeit, nincs már aki fesse.

Nincs aki fesse ezt a pőre látványt. Ha több

önarcépét nem festheti, hogy fesse majd a

fák feltámadását?

Ösvény megy a vízig, ott megszakad. Vissza

nem jön senki azon a csapáson, ki elmon-

daná

a perccel korábbi látványt. Most már biztos,

hogy sárkány él az Oltban.

Cseke Gábor

NEMERE

Nagy P. Zoltánnak

Besárgult berozsdált körben az ojtozi szoros

mint egy kenetlen ajtópánt mint egy túlkoros

ember térde könyöke csuklója minden izma

kínos vigyornál többre e ködben nem telik ma

és hull a lomb és zúg aminek zúgnia kell mert itt nyomul át

a Kárpátokon a Nemere s nem adja meg magát

kancsukája itt ostorozza arcunk s cserdít szívünkre

kelet parancsát hozva hogy a fegyvert azonnal tegyük le

de már elkésett oly rejtve minden ezen a tájon

csak szél rikoltoz fülemben s a mélyben mint a bársony

lelkünk lapul ott avarban kőágyán meredten

bámulja az ojtozi eget mely rádőlne s visszaretten

várja a becsapódó zuhanást az omlást de semmi se moccan

csak a hó csak a fagy jön loppal visszafogottan

a szél hónalja alatt derűsen mintha magának dalolva

majd jégverembe terel s hosszan ránk települ ez a dolga

2004 őszén

Kristó Tibor

PIHENŐ

Nagy Pál Zoltán felvétele alá

Boglyába rakták gondjukat

így is abból még sok maradt.

Vajon az asszony mért töpreng,

azon mit embere nem sejt?

Pedig a táj oly édeni,

lehetne végre pihenni.

Tenyér sajdul, roppan egy ín,

tagban karban babrál a kín.

Ülnek ketten a Nyár ölén

ők: Laji bá’ és Boris nén’.

A máréfalvi Nap alatt

az idő fut, szellő szalad.

A boglya éjjelre kinn marad.

Bajna György:

AKÁR AZ ÚRANGYALÁT...

Nagy P. Zoltánnak

Fejükön szoros a kendő,

nehogy a szellő incselkedni kezdjen

hajdan kövér kontyba font,

mára színevesztett, meggyérült hajukkal.

A kisablakon bejár az alkony és a virradat,

mióta a hólyagot üvegre cserélték.

Azóta karcsú sugárkévék

csiklandják néha az idő-árkolta bőrt,

amíg kicsi fürjekkel álmodó

dédunokák ébredését várja nénénk.

Akár az Úrangyalát is mondhatják így hárman,

mint tették a háború, majd párjuk

rabságban töltött évei alatt,

mint tették, amikor ment tehén, ló, szántó,

erdő és kaszáló, szekér, eke és borona,

ahogy apokalipszisek idején

lenni szokott.

Szikár ujjaik rózsafűzért szorítnak.

Most nem morzsolják az elkopott

hamisgyöngyöket, csak fohászkodnak.

Mert úgy szokták, hogy ilyenkor, napszentület

előtt,

miként napkelte után, aztán déli harangszókor,

mondani kell, mondani kell, mondani kell

valamit annak,

aki mindig meg is hallja.

Tán ismét megneszeltek valami

nagyon fontosat?

Vagy csak emlékeznek?

Állnak a gyengülő fényben,

s ha nyugovóra sétál a Nap,

árnyuk akkor is ott marad a falon,

immár az idők végezetéig.

2007

Illusztráció (balról jobbra) Nagy P. Zoltán és jómagam egy 2008-as tárlatnyitón. Ádám Gyula fotója