Gondolatok a(z elektronikus) könyvtárban (5)

Ma ismét könyvtári hangulat uralkodott el rajtam, merthogy Elekes Ferenc elküldte új kéziratát baráti véleményezésre, hogy aztán mehessen is azon melegében a Magyar Elektronikus Könyvtárba, majd onnan az olvasóhoz.

Nemrégen új kisregénye került a világhálóra (Elrajzolt angyalok. Bözödi napjaim), amely legalább olyan jó, mint az eddigiek és olvasmánynak is a legnemesebbek közül való. Szerzője úgy tud írni, hogy életünkben bekövetkezik az a csoda, ami nem minden könyv sorsát kíséri: nem tudjuk letenni a kezünkből, amíg el nem olvastuk.

Az Egy tekintet éghajlata címet viselő, most befejezett kisregénye blogbejegyzés formájában már olvasható Feri weboldalán, de irodalmi eseménnyé akkor válik, amikor többféle formátumban egészben is letölthető majd a MEK oldaláról. A történetet nem árulom el, az önmagában nagyon banális, ugyanakkor roppant titokzatos is,s bár a gyerekkorba vezet vissza, kiderül, hogy az az emberi élet nagy igazságait megfogalmazó legtisztább és legmaradandóbb korszaka. Olyan, akár egy királyság - és innentől kezdve a könyv világában van király is, meg hozzá tartozó bolond is, majd kerül birodalom és az egész mégsem áll össze...

Nem gondoltam volna, hogy színházelméleti szakdolgozat lehet olyan izgalmas, mint ami Fábri Péter tollából olvasható (A színész és a telefonkönyv), aki szerintem igen jól tette, hogy merész és elevenbe vágó, színházi kritikával felérő elemzését nyilvánosságra hozta. Már a kiindulópontja is nagyon rokonszenves a gyakorló színházlátogató számára - hát még a bizonyítás, a könyv maga!

"A nyilvánvalót fogom bizonygatni. Azt, amit szerintem fölösleges is volna elmondani, ha a mai magyar színházművészek középgenerációja (a harminc-negyvenesek) számára is evidens volna ugyanaz, ami a korábbi rendezőgenerációk számára – egymástól erősen különböző stílusú előadásaik bizonysága szerint – még evidens volt: hogy a színpadon az elhangzó szöveg éppen olyan fontos, mint az előadás többi alkotóeleme. ...

A színházi szöveg létrehozása és színpadi elhangzásának megteremtése ugyanolyan gondosságot, törődést, alaposságot, pontosságot igényel, mint egy jól kigondolt díszlet megépítése. Adjon játékteret, ne játssza el a darabot a színész helyett, legyenek önálló esztétikai vonatkozásai, alkalmazkodjék a játékmódhoz és ne szakadjon be.

A következőket állítom ugyanis:

1. Drámai történés nélkül, az elterjedt hiedelem dacára, továbbra sem jöhet létre jelentős színházi előadás, legföljebb cirkuszi produkció, kabaré, stb. (A drámák még a szín¬háztörténetet is minden dokumentumnál pontosabban mondják el az értő olvasónak. Aiszkhülosz, Szophoklész és Euripidész nélkül nem tudnánk, hány színész játszott a görög tragédiában, Shakespeare nélkül nem volna fogalmunk az Erzsébet-kor színházának jellegzetes vonásairól, Molière nélkül nem tudnánk, hogyan játszottak a Napkirály korában Franciaországban, és Molnár Ferenc nélkül nem tudnánk, milyen volt a vígszínházi stílus.)

2. A drámai történés az esetek nagy részében bonyolultabb annál, semhogy szavak nélkül el lehessen játszani (nem véletlen, hogy sok zeneszerző, ha balettzenét ír, jól ismert drámákat – voltaképpen: kultúrmítoszokat – választ kiindulópontul; a táncszínház, a nem-verbális színház pedig bizonyos általános emberi történéseket, gesztusokat dolgoz fel).

3. Gondolataimat a verbális színházra szűkítve (de abba beleértve tragédiától rockoperáig minden verbális műfajt): a színpadon a szavaknak, a szavak összefűzésének, az irodalmi vagy a rétegnyelvnek, a költői vagy nem költői fogalmazásmódnak, a szövegritmusnak, stb., egyáltalán, minden verbális vagy a verbalitásra utaló (pl. némaság) eszköznek éppen olyan súlya van, mint a világításnak, a díszletek és mozgások adta térnek, a stilizáló jelmezeknek, a naturális vagy elemelt színészi játékmódnak. Száz évvel ezelőtt ennek éppen az ellenkezőjét kellett bizonygatni, mára a helyzet megfordult és a színházi szakma átesett a ló túlsó oldalára.

4. A szöveg megalkotása, fordítása, meghúzása, stb. tehát szakmunkát, azaz: gazdag és kiérlelt verbális eszköztárral rendelkező, művelt, sőt műfordítás esetén az eredeti szöve¬get is olvasni képes szakembert igényel, vagyis: cipőt a cipőboltból.

5. Az így megalkotott (újrafordított, békében hagyott) szöveget elő is kell tudni adni. Egymást erősítő negatív folyamatok: a színészek beszédkultúrájának romlása vezet az igényes színpadi szövegek kihalásához (verses drámákat, Shakespeare kivételével, már alig vesznek elő a színházak), de ha kihalnak az igényes szövegek, akkor min fog gyakorolni a színész? Egy határig el lehet prózásítani Molière-t, ha akad hozzá olyan zseni, mint Petri György volt; de mi lesz azután? És mi lesz Racine-nal, Lope de Vegával, vagy hogy hazabeszéljek: Calderónnal? Mi lesz a Csongor és Tündé-vel? (Hacsak Zsótér fel nem olvastatja ezentúl minden színházban.) Még néhány generációnyi, szinkronon edzett színészi motyogás és nem lesz többé senki, aki el tudja mondani színpadon az Éj monológját. Pedig hogy is mondja Hamlet a 3. felvonás 2. színben (legalábbis Aranynál): “Szavald a beszédet, kérlek, amint én ejtém előtted: lebegve a nyelven”.

Azt hiszem, olvasni vágyó embert nem hagyhat hidegen a Dsida Jenő összegyűjtött versei (Új összegzés. A szöveget gyűjtötte, gondozta, sajtó alá rendezte: Láng Gusztáv és Urbán László. Budapest, 2008. május 18.), a költő eddigi legteljesebb kiadása, amelynek a fejezetei komoly kutatómunkáról árulkodnak. Láng tanulmányát (Dsida Jenő élete és költészete) Dsida által kötetekbe rendezett versek követik, ezután sorakoznak a posztumusz kötetekben megjelent versek, majd a periodikumokban megjelent versek, továbbá a gép- és kéziratban maradt versek, végül a töredékek, jegyzetek és forráshelyek és a szerkesztő utószava igazítják el az olvasót... És bizonyítandó, hogy ott jártunk, ebben a csodálatos költői birodalomban - elsősorban azért, hogy mi magunk elhiggyük, nem káprázat játszott velünk -, vásárfiát is hoztunk a könyv utolsó feléből:

Dsida Jenő: Holdfényben

Kileng a hold az égnek ablakán.

Fejem körül a jázminbokrok

nehéz illata füstölög.

Messziről emberek kopognak.

Mellükön kicsi piros lámpák:

piros szívek, szerelmesek.

A halál valahol összerogyott.

Elejtett kaszája sikoltva zeng

egy ódon ház falán.

Ha kedvesem most látná arcomat,

velem jönne, ahová én megyek

s együtt kérdeznők a titkot:

Nem elég árnyék az ember?

A holdfényben miért kell neki még egy,

mely sarka után leselkedik?

Kőváry László ritkaságszámba menő könyveit mindig élmény elérni; a XIX. században élt nagy monográfus 1853-as munkája, az Erdély földe ritkaságai nem egyéb, mint az erdélyi természeti szépségeket bemutató nagyszabású összefoglaló munka, amit a szerző gróf Bethlen Farkasné, született gróf Teleki Nóra Úrasszonynak mint a nemzeti irodalom és honismeret pártfogójának ajánl. Bevezetőjében lelkesen ecseteli, miért fontos a szépségeket rendszerbe rakni és bemutatni - hála az egyre inkább fejlődő képírás technikájának -, majd következik a valódi lustra, paragrafusok szerint számozva, megnevezve.

Íme, mit ír a Páring hegységről:

"P a r i n g.

A Páring a Kecskétől csak annyira látszik, hogy azt hinnők,

mikép egy rajta álló emberrel beszélni tudnánk. Azonban e

két hegy között borzasztó mélység látong, s ez erdős sötét

mélységből a Paring a legmeredekebb oldalokkal csap fel.

Tetején taréja, mely keletről nyugotnak vonul, még merede-

kebb ; Skelvoj nevii csúcsa 7464 lábra áll a tenger felett.

Fejét ekkor is régi és fris hó fedé.

Oldalából-a patakok, melyek az úgynevezett Sivetzet ké-

pezik, esőbe törve hullanak alá, s a fá k lombjain át a völgy-

ben festöileg látszik fejérlő habzásuk.

E hegy alatt elhaladva Zsily völgyére értek utasaink,

gyönyörű völgyre, elszórt házokkal, melyek helységeket ké-

peznek, a nélkül hogy megszakadnának, s ezek legelsője volt

Petrilla, melynek lakossai épen akkor voltak a szénacsinálás

derekán. Itt viradlak aug. 29-kére; innen értek estvére a

vulkáni veszteglöhez.

A két és félszáz oldalas könyvet érdemes saját és gyakori böngészésre számítógépünk lemezére is lementeni, jelentős dokumentáris értéke vitathatatlan.

Január közepétől, gyors egymásutánban került a MEK-be jónehány verseskönyvem is, illetve első regényem, az Érzelmes levelek, amely a maga idejében elég nagy visszhangot keltett, hiszen a román-magyar kapcsolatokat egy szerelmi viszony feszült hálóján keresztül próbálta eléggé kendőzetlenül megjeleníteni. Távol áll attól, hogy remekmű legyen, de el lehet olvasni, s némi tanulsággal is marad utána az ember.

Elérhető ugyanakkor pályakezdő verskötetem (Déli harang, Csehi Gyula előszavával a Forrás-sorozatban), Az ítélet születése c. verseskönyvem (1983, Dacia), a Csöndfűrész zenéje című pár éve megjelent verseskönyv, amely az Álmodott versek alcímet viseli s végül A tolószék utasa c. versfüzér.

De ez itt már az önreklám helye - ugyan, ki népszerűsítse, ha nem én, a saját blogomban? -, úgyhogy gyorsan be is fejezem a mai bejegyzést, búcsúzóul egy verssel a frissen feltöltött köteteim egyikéből:

Bozóttűz

Hegedűs Zsoltnak, Stockholmba

bozóttűz őrzi az éjszakát

két cigányszekér táboroz

a városszéli füzes mentén

mellettük országút poroz

a kukák ilyenkor már pihennek

kutyáké mind a maradék

csupa krumplihéj ez az élet

fagyos puliszka hányadék

reggeltől estig tart ez a leltár

az ember mindent megtalál

marad az éjjeli szabadság

amikor szunnyad a halál

és alszik minden kóró fűszál

fagyos göröngy lószar s a ló

fásultan bóklász csupa ótvar

az éjjel fémes csillogó

miként a kukák pléhezüstje

és az aranyfogak a szájban

álomba ájult révületben

mint bozóttűz az éjszakában