Erich Kästnert jó újra és újra fölfedezni. Előbb mint remek gyerekíró nyűgözött le (Két Lotti, A repülő osztály, Május 35, Emil és a detekvtívek stb.), őt olvasva valóban gyermekké váltam és igen jól éreztem magam gyermekként a bőrömben!
Aztán szellemes lektűrjei is felkeltették az érdeklődésemet (Az ellopott miniatűr, Három ember a hóban stb.), de ezek már egy fokkal sekélyesebbek - "felnőttesebbek" - gyerekhőseinek kalandjainál. Így eshetett meg, hogy Az ellopott miniatűr-t (jellemző: fordította Rejtő Jenő!) már korábban is olvastam, sőt a könyvtáram mélyén is őrzöm, a minap gyanútlanul kikölcsönöztem a közkönyvtárból, s úgy vágtam bele, mintha először tenném... (Bocsánat – van ez így, ha vékony a "matéria", s nincs mire emlékezni...)
Most meg egy verskötete került a kezembe, Lírai házipatika a címe. Az Animus kiadónál jelent meg 1996-ban, ami igazából az 1937-es Renaissance-féle kiadás felmelegítése. Mert a furcsa verseskönyv (különben Kästnernek furcsán moralizáló a verseszménye, ami bizonyos körülmények között roppant hatásos is lehet) 1936-ban jelent meg Zürichben - az 1933-as náci könyvégetéskor az ő műveit is máglyára vetették, ő maga Svájcba emigrált - , d a magyar könyvpiac azonnal szemet vetett rá, Fenyő László és Vas István fordították le, váltakozó (hullámzó?) sikerrel...
(Mondom én, aki a versíró Kästnert Kosztolányi Idegen költők-jeiből ismertem meg, mégpedig egy, a házipatikabeli költőnél is könnyedebb, spirituálisabb és líraibb Kästnert őriztem emlékezetemben. Bár az is meglehet, hogy Kosztolányi Dezső jótékonyan önnön kincseiből is hozzátett a germán darabossághoz - nem árt a végére járni...)
De hogy is állunk a könyv patika-jellegével? Nem kell sokat tűnődnöm: a költő mindjárt receptszerű előszóval indít, amelyben megmagyarázza: olyan jajokra-bajokra írja fel verseit, mint a jó orvos, amiket "a humor, a harag, az irónia, a közömbösség, a szemlélődés, a torzítás" gyógyítanak. Ezek szerint e versek valamiféle lelki-hangulati-közérzeti betegségekre szóló ellenmérgeket tartalmazhatnak. De mert Kästner szerint az általa felkínált költői szerek ellenőrizetlen, nyakló nélküli felhasználása nem kívánt hatásokat válthat ki, előszavát megtoldja egy címszómutatóval is, amihez rögtön hozzáfűzi: "A katalógus persze nem teljes, bár a teljes ábécét felöleli."
Valódi kuriózum az, hogy mi mindenre talál lírai "oltóanyagot" Kästner. Van olyan verse ugyanis, amit akkor érdemes olvasnunk,
ha az alvástól vigaszt remélünk
ha anyánkra gondolunk
ha álmodtunk
ha betegség gyötör
ha a boldogság későn jön
ha elutazunk
ha életuntság vesz rajtunk erőt
ha érzéshiányban szenvedünk
ha fejlődésről volt szó
ha gyermekeket látunk
ha házasságunk lejtőre jut
ha honvágy gyötör
ha idegenben gubbasztunk
ha rossz az idő
ha az ifjúságra gondolunk
ha igazságtalanságot követünk el vagy tűrünk el
ha azt hisszük hogy a jótékonyság kamatozik
ha kortársainkra bosszankodunk
ha véletlenül fiatal lányok vagyunk
ha a lét vagy nemlét kérdései foglalkoztatnak
ha lustaságra vagyunk hajlamosak
ha nehezen viseljük el a magányt
ha a mindent jobban tudók "elmagyarázták"
ha a művészethez keveset konyítunk
ha a nagyváros már a könyökünkön nő ki
ha ránkfér a nevelés
ha önbizalmunk megingott
ha itt az ősz
ha a pénzünk kevés
ha problémák merülnek föl
ha szegénységet látunk
ha a szerelem "elment"
ha a tavasz közeleg
ha itt a tél
ha a természetre már nem is emlékezünk
ha a vénség szomorúra hangol...
Ezek után mindjárt ki is próbálhatjuk a "menüt". Vegyünk be egy adagot a "lét vagy nemlét kérdései" megvilágítására, illetve álmatlanság ellen, majd vessük össze Kosztolányi Dezső, Fenyő László és Vas István teljesítményét, megállapítandó a hatékonyság fokát. (Senkit sem akarok befolyásolni, de én a Kosztolányi-féle "keverékben" fedeztem föl a legmesteribben adagolt hatóanyagot...)
Erich Kästner
Hasonlat a vonatról
(Vas István fordítása)
Mindnyájunkat elvisz egy vonat.
És azon utazunk soká.
Kinézünk. Már láttunk elég sokat.
Mindnyájunkat elvisz a vonat.
És nem tudjuk, hová.
Ez alszik, az meg sírdogál.
A harmadik fecseg.
Fut a vonat és meg-megáll,
az éveken át messze száll,
célját nem látja meg.
Kipakkolunk. Bepakkolunk.
És nincs értelme sem.
Vajon hol ér a holnapunk?
Jön, és benéz kalauzunk,
s mosolyog csöndesen.
De ő se tudja az utat.
A légbe fütty hasít!
Kimegy az ajtón hallgatag.
Egy állomás, egy pillanat.
Halottak hagynak itt.
Anya kiált fia után.
A halott nem beszél
a múltnak pályaudvarán.
Robog a vonat az évek során.
S ki tudja, mi a cél?
Az első osztály mélyin ül,
és büszke is nagyon
egy úr a pamlagon, örül,
hogy itt csak ő van egyedül.
A többség fapadon.
Mindünkkel robog egy vonat
az új remény felé.
Kinézünk. Láttunk elég sokat.
Mindenkit elvisz egy vonat,
egy felcserélt kupé.
HASONLAT A VONATRÓL
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Mint egy vonatban utazunk itt
a nagy időbe, tétova.
Nézünk. A tájat láttuk untig.
Mind egy vonatban utazunk itt
s nem tudja senki, hogy hova.
Ez alszik és felnyög a másik,
a harmadik sokat beszél.
Elvágtatunk egy állomásig.
Megy a vonat, rá álom ásít,
de sosem int feléje cél.
Zárjuk-kinyitjuk a bőröndünk.
Oly érthetetlen a dolog.
Hajnal felé már merre döngünk?
A kalauz ajtónkba föltűnt
és a bajszába mosolyog.
Még ő se tudja, mi van ott túl,
lassan kiballag hallgatag.
Sivít a síp, gőzfüttye zordul.
Lassít a mozdony, féke kordul.
Halottjaink leszállanak.
Gyermek kiszáll. Bőg anyja rája.
A múltnak pályaudvarán
áll a halottak néma nyája.
A vonat indul, zúg a pálya
s nem tudja senki, mért, talány.
Az első osztály bús, virrasztás.
Csupán egy hájas úr tapad
piros selymére, fullad, asztmás.
De büszke, hogy nem látja azt más.
A többinek jó a fapad.
Mind egy vonatban utazunk itt,
kergetve percet és halált.
Nézünk. A tájat láttuk untig.
Mind egy vonatban utazunk itt
s van sok, ki rossz szakaszba szállt.
Az elalvás dicsérete
(Fenyő László fordítása)
Nyújtózol, ásítsz s eloltod a lámpát.
Csak az utcáról szűrődik be fény.
Lefekszel. De az alvás csak remény.
Hallod a szomszéd lépte-koppanását,
most jött haza és egy hölggyel beszél.
Szemed körül szikraeső zsibong.
Hát mit tehetnél? Szemhéjad lezárod.
Felötlik egy-két gondod, tartozásod.
A szomszédban egy kis cipő csikorg.
Papucsa nincs? Ezek a mai lányok!
Fejed becézi párnák tiszta hűse,
és ajkad a homályba mosolyog.
Fáradtnak lenni: Milyen szép dolog
és aludni s nem tudni semmiről se!
A gond, e vén eb, most ő sem morog.
Milyen vidám a szomszédban az úr.
Nevet és mintha ok nélkül nevetne.
Pillád nyitod, és csöndesen ejted le
s alatta a világ lealkonyul!
Jóéjt kívánsz magadnak ten-nevedbe.
Hát így. S szeretnéd, ha jönne az álom,
s ki ágyadba telepszik csiga-testtel:
csak a szürke rém ne jönne ez egyszer!
Álom, de könnyű suhanású szárnyon,
mert torkig vagy már a kisértetekkel.
Egyszer gyerek voltál, igaz se tán.
„Tiszta vagyok" - rajongtad fel az égre.
Ma, fáradt kezed a szívedre téve,
mit is vallhatnál szívből, igazán?
Százháromig számolsz. S elalszol végre.
AZ ELALVÁS DICSÉRETE
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Jót ásítunk, elkattintjuk a villanyt.
Szobánkba utcafény árad, fakó.
Fekszünk. Nem alszunk még. A nap elillant.
Imént jött meg mellettünk a lakó.
Nővel beszél, minden szó hallható.
Most hirtelenül hunyjuk a szemünk le,
előtte száz kör táncol el lazán.
Holnap mi vár ránk, pénz nélkül leszünk-e?
Túl nő-cipő kopog, az jár eszünkbe,
papucsot is vehetne már, az ám.
Fejünk pihen a hűs párnákra esve,
belemosolygunk a sötétbe mi.
Mily szép is az: aki elfárad este,
alhat, semmit se tud, az életet se!
Aprócska törpék lesznek gondjai.
Szomszédom, a lakó jókedvű, vidám.
Kacag, de mintha fűtené magát.
Nehéz szemünk nyílik s aludni kíván —
halj meg, világ! — lehunyjuk újra simán.
Sajátmagunknak mondjuk: „Jó'jszakát!"
Csak a sötét ne jönne, az az álnok!
Az ágyba lép és terjed, egyre nő,
akkor tűn el, ha nyögve fölkiáltok.
Mily jók is a kedves-nyugalmas álmok,
kísértetekre mostan nincs idő.
Mind gyermekek voltunk — igaz-e? — hajdan
s buzgón rebegtük: „Szívem, hinni kell,"
Ma nem törődhetünk ilyesmivel.
Az ember egymagában áll, ha baj van...
Száznyolcig olvas. És úgy alszik el.
*
(Ezt már én írom, a Világosító: Szép álmokat!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése