"Jelentések..." - egy potenciális kritikában

Tegnapelőtt Nagyenyeden jártam, ahol a helyi magyarság által szervezett Árpily Lajos Napok keretében találkozót tartottak a Polis könyvkiadóval. Ezen, akárcsak Brassóban, Kötő József erdélyi színháztörténeti lexikonát és a Jelentések-et mutattuk be, Dávid Gyula vezetésével. Igazság szerint ennek az eseménynek a tanulságairól kellene most beszámolnom, de még egy napig halasztom az úti beszámolót.

Mire hazaértem ugyanis, várt rám egy baráti levél dr. Balázs Lajostól, akinek a könyv megjelenésekor azzal a félig tréfás, félig komoly megjegyzéssel adtam tiszteletpéldányt, hogy elvárom tőle a véleménynyilvánítást, akár a sajtóban is. A csíkszeredai bemutató előtt felhívott telefonon, hogy tudtomra adja: a találkozón nem tud ott lenni, mert kórházba került, de a véleményét igyekszik mihamarább megfogalmazni.

Erre már csak azért is számítottam, mert csíki tanárember létére, akaratán kívül ő maga is belékerült a rendszerváltás előtti ifjúsági mozgalom sodrába, sorsa sok esetben párhuzamosan futott az enyémmel, neki is vannak olyan élményei, melyek helyesen értelmezhetik a mindenkori hatalmi szférák átvilágítását. Írása, bár egyelőre csak kézirat - igaz, sugalltam neki, hogy próbálkozzék vele a Hargita Népénél, ám végső döntését nem ismerem - , számomra fontos megfogalmazásokat tartalmaz a könyv lényegét, szándékait illetően, és sietek besorolni a Jelentések-ről szóló többi anyag közé. A nagyenyedi élményekről pedig majd holnap este.

*

Dr. Balázs Lajos:

CSEKE GÁBOR FÉNYBEN, ELLENFÉNYBEN

Cseke Gábor lobogónak tűnő tiszta emberi és költői hitvallással indult már gyermekként az életnek. Mintha Nyilas Misi szavait hallanám: „jónak és becsületesnek, meg mindennek lenni” melyek, vallomása szerint, még akkor is hevítették, amikor családot alapított és gyermekei születtek - olvasom Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben című frissen megjelent könyvének mindjárt az elején. Cselekedeteit szavaihoz, szándékaihoz igazította, amit fontos pontosításnak tekintek. És én ezt elhiszem Neki még akkor is, ha évtizedek során csak távolról, inkább alkalomszerűen vagy írásaiból ismertem. Csendes, nem hivalkodó, belső hevét elrejtő, deresedő férfiúként kerültünk egymáshoz közelebb. Emberi és intellektuális valóját igazából akkor kezdtem megérteni, amikor a helyi lapban igen tapintatosan, szemérmesen és senkit nem bántóan, ám mégis kibuggyant belőle valami panasza a csíki emberek lelki, szellemi hűvössége okán. Nem részletezem az esetet, hanem azt emelem ki, hogy ennek ellenére nem játszotta meg a sértődöttet, az írást nem adta fel ( noha megkeseredésében néha volt ilyen szándéka), ellenkezőleg a Csíkban, Csíkért, az erdélyi magyarságért is gondolkodni tudó értelmiségiek számát gyarapította. Más „fényben”, mint ahogy mi tudtuk tenni. Kolozsvárról, Bukarestből jövő Csíkszeredába letelepedett férfiú úgy hozta a nagy városok szellemét a provinciába, hogy nem hencegett vele, csupán észrevétlenül közvetítette annak, akinek szeme, füle, szellemi érzékenysége volt hozza.

Fenti soraim talán el is maradhatnának, ha nem szolgálnának számomra némi kapaszkodót könyve megértéséhez, illetve a szerző erkölcsi, etikai, fizikai arculatának megértéséhez. Valami olyasmit érzek, mintha magamat érteném meg benne és általa, vagy még pontosabban, azt a kort, amelyben párhuzamosan együtt éltünk, sorshelyzeteink olykor találkoztak, máskor távol kerültek egymástól, ugyanazokat az élethelyzeteket másképpen éltük meg, vagy ma tűnik úgy, hogy másképpen éltük meg. Talán ezért olyan nehéz átjutni már a könyv lapjain, beleértve a címet is, mert magukkal tartanak őszinteségükkel, másképpeni látásukkal, talán sejtelmes ellentmondásukkal is, amit maga a kor kényszerít ki a tiszta és egyértelmű jellemből is, szóval a meseszövés valami különös varázsával.

Érdekes és egyben ellentmondásosnak tűnő egybeesés önmaga helyének, énjének a kijelölése: a kamaszkor, ifjúkor, érett férfikor fölött évekig átívelő hitvallása a humánumról, találkozása a „német konkrét költészettel”, mely „egyik napról a másikra szörnyen rokonszenves lett” a számára, hatására elvetette a megszokott költői sallangokat, metaforát-hasonlatot félretéve ápertén fejezte ki gondolatait. Aztán 1970 után, „amikor az országvezető kultuszá”-nak újabb hulláma indult, hatására „egy sor verse is született”, melyek közül a legtöbb „szánni való kísérlet maradt”. Számomra ez az a mondat, mely leüti a könyv, az ábrázolt kor alap-, illetve kezdő hangját, tónusát, mellyel megsejteti az alkotó, gondolkodó ember illúziója és a zsarnokkor közt egy életen áttengődő értelmiségi túlélési esélyeit. Aztán élete alkonya fele tartva mégis visszatér a költészet elhagyott királynőjéhez: a könyv alcímét metaforikusan fogalmazza: Emlékezések ellenfényben, ami számomra azt sugallja, hogy a múltat ma sem látjuk - ha akarjuk sem - szemtől-szembe, csak a kontürjeit, a sziluettjét, sőt azokat is csak hunyorogva, tenyerünket szemünk elé tartva, saját arcunk egy részét is eltakarva.

A valamikor (bevallottan) eldobott metaforák újra kísértik: a múltjára visszatekintő költő, újságíró előbb egy kertész, de talán még inkább a valamit nyugtalanul kereső benyomását keltik, amikor 2002 nyarának egy napjáról jelentést tesz. „Megkezdtem a mélyre ásást.” Ezzel a könyvet indító kijelentő mondatával mintha megnyugtató üzenetet akarna küldeni valakiknek, akik régóta erre az eseményre várakoztak. De önmagának is jelent, nyomban megfejtve a metaforát és sejtetve azt a belső feszültséget, melynek nyomása alatt él évek óta, és most elérkezettnek érzi a pillanatot, hogy legyőzze, hogy kiszabadítsa a palackból, magából a tovább már nem hordható, nyugtalanító, ellentmondásos energiát. Mély emberi drámát sejtet a következő metafora, mellyel mintha tagadni akarná az előbbieket, emelvén a belső feszültség fokát. Nem térben, nem ellenfényben, nem kertben, nem ásóval, hisz „valódi ásója sincsen”, hanem az „évtizedeken felhalmozott mindenféle kéziratok, feljegyzések, levelek, dokumentumok” halmazában, és persze énjében keresi a múltat, jelöli ki emlékezéseinek mégiscsak mélyen rejtőző közegét. Eszköze ezentúl a ráció, a lehiggadt mérlegelés, az írás. Ettől arrafele tehát Cseke Gábor mintha Arghezi féle Testamentum írására készülne, de hogy ennek feltételét megteremtse, úgy élt és úgy járt el, mint egy ízig-vérig parasztember, aki élete során mindent eltesz, egy gircses-görcsös, ferde növésű fadarabot is abból a megfontolásból, hogy egyszer majd valamire jó lesz. A szerző nem öncélú gyűjtögető szorgalmát vagy passzióját akarja demonstrálni, hanem egy józan és - tűnjön bár kacatnak - minden érték és értékelhető dolog megbecsülését. Az ősi paraszti életfilozófia egyik alapelvét támasztja alá tudatosan vagy ösztönösen: semmilyen túlélés vagy fennmaradás - sem társadalmi, sem szellemi, sem kulturális, sem morális, sem gazdasági - nem érhető el dolgaink, javaink, megélt jó vagy lesújtó, felemelő vagy szégyellni való élményeink, élethelyzeteink gondatlan elherdálásával. Azt olvastam egy francia szerzetestől, hogy aki a múltját elfelejti, elhanyagolja, legyen bármilyen dimenziója annak - egyéni vagy közösségi! -, őt magát is elfelejtik. A XX. század egyik nagy irodalmi alkotásának központi témája nem arról szól-e éppen, hogy egy kisebbség közösségi emlékezetét végképp kiszorítsák az agyakból? A hatalom micsoda alantas mesterkedése volt. Csingiz Ajtmatov mesterművére gondolok.

Cseke Gábor bármennyire is viszolygott az összegyűjtött papír halomtól, ugyanúgy vonzódott is hozza. „Nekivágott” az ásásnak. És a megfontoltan eltett papírok, könyvek, folyóiratok szövegeiből, érzelmi és spirituális vagyonából elkezdte rakni mozaik-kompozicióját az előző, teljesen eltorzult politikai korszakról. Annak a korszaknak szellemi, morális képét, melyben a költőnek, újságírónak, például, születésnapi köszöntőt, termelési verset, termelési regényt, augusztus 23-ra verset kellett írnia, Ceauşescu 70. születésnapjára magyar nyelvű díszkötetet kellett szerkesztenie, noha egyik sem ihlette meg, hogy csak a darabosabb élethelyzeteket említsem. És a tolla remegett, hogy nehogy elszólja magát, amiért aztán gyomrozó kihallgatások, megfigyelések, intelmek sorozatát kellett kiállnia a diktátor diktátorainak, cselédjeinek részéről.

Meddig ás, milyen rétegeket tár fel, és milyen sorrendben, hogyan különíti el, majd hogyan fűzi össze a szálakat? Lélektani csatolásokat végez-e a gyermekkor, ifjúkor látása és a felnőtt élettapasztalata között? Vannak-e olyan emlékezései, melyeket letagadna, de letagadhatja-e? És ki előtt? Ki pirítana rá? Ha újra élhetné a leírt időszakot, mit tenne másképpen? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseimmel olvastam Cseke Gábor könyvét. Lelki szemeimmel végig követtem lelki göröngyös útját: próbáltam figyelni arca rezzenéseit, amikor gondolkodó, meditáló, amikor a dolgok valami különös pokoli egymásmellettiségét látja meg, amikor „a becsületes és tisztességes - itt erkölcsi kategóriákra gondolok - mellett „mindenütt ott van a gyalázat sara is”, amitől nehéz vagy éppen lehetetlen megszabadulni, megtisztulni. Cseke Gábor sorait olvasva, nem túlzok, ha azt mondom, nem ritkán Dante pokoljárása tárul elém. A mélybe, a múltba való alászállást Cseke Gábor önmagában is megkíséreli: próbál hinni az öntisztulás - a maga és nemzedéke - öntisztulásának lehetőségében. Hiszi, hogy az aljas kor lezártával az ember önmagában is képes lesz lezárni azt a múltat, amire csak „gyűlölettel” tud visszanézni. Ezt a hitet a könyv egyik nemes erkölcsi értékének, erejének tekintem.

Milyennek látom tehát Cseke Gábort és könyvét?

Látom egyféle monodrámának, amit mesterien felold, illetve dinamizál versbetéteivel, korábbi írásainak, mások írásainak, beszédeinek felidézésével, másokkal folytatott rövid párbeszédeivel. A könyv vezérelvét egy értelmiségi, és azon belül az alkotó íróember, újságíró kiszolgáltatottságának csaknem folytonos, önmagába forduló sajátos hamletizálásában vélem látni. Nem ritkán ,,kétségbeesetten kereste magában a szalmaszálat, amibe kapaszkodni tudna”, amiben kibúvót találna a hódoló feladatok alól való kibúvásra, de „nemet” nem mert mondani. Kell-e ennél kiélezettebb drámai helyzet egy érzékeny lelkületű értelmiségi számára? Aki költeményben fogalmazta meg emberi, értelmiségi, alkotói hitvallását: „szépen/ igazul/ elvszerűen/ sose önzőn/ bátran/ lelkesülten/ bölcsen/ másokért is/ makacsul/ utolsó leheletig/ mintha csak egy nap lenne az élet.” Aki szintén versben marcangolta önmagát azzal a meggyőződéssel, hogy „minden kényszerű sor le nem mosható szenny az életemen”. És eme arcpirító érzés felismerése elviszi a „soha többet tollat a kézbe” kinyilatkoztatásig, de amit nyomban jeges vízzel önt nyakon a „de hát tehetem-e/ birkózik bennem a szégyen s a versfaragás/ szelleme.” Önön drámaiságát fokozza az is, hogy csalódnia kell „egyetlen és utolsó szerelme” - az újságírásban is, mert éppen ő vitte a jégre.

Cseke Gábor könyve fájdalmas, de nem jajveszékelő, tehát mégis egy bátor önelemzés - önmarcangolás könyve, amiben nyoma sincs a sajnáltatásnak, a hatásvadászatnak: „Én, vallja magáról, személy szerint például elismerem azt, hogy… része voltam egy gépezetnek, mely sakkban tartotta az embereket”, olyan eszmények mellett agitált, „amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek (…) Ez vagyok: a bátorság gyávasága, éhezője és elárulója.” Az viszont tételesen nem fogalmazódik meg, hogy őt magát is, és minden hozza hasonlót is sakkban tartottak. Az önvizsgálat révén a Jelentések a korábbi rendszer ízeire bontásának, szedésének is a könyve. Az ő történetei, élethelyzetei nemcsak az övéi, hanem „a megfáradt, keserű, meghasonlott fickóké is…”, hiszen az „árulások, megalkuvások és nagy hazugságok története…, ami mögöttünk van, nem nélkülünk” valók.

A Jelentések a választás dilemmáinak is a könyve, melynek szélső (holt)pontjai között vergődik az ember, teremtése óta. Ezt illusztrálandó, készítette el „élet-leltárát”. Csakhogy a könyve nemcsak az ő életének (amit nem szeretne még egyszer újra élni!), hanem mindannyiunk egy történelmi korhoz kötött életének a leltára. Ő, bevallott gyengeségei ellenére (ami nem akármilyen tett, ha arra gondolok, hogy színes ceruzát is használhatott volna, mint sokan tették) vállalja a keresztjét, mi pedig vagy Cirénei Simonként olykor enyhítünk a terhén, vagy hallgatással nyugtázzuk a tettét, amivel, meglehet, épp a dilemmáit terheljük. A megválaszolatlan kérdések abszurd dilemmája: „Te jó ég, mivé is lettem? Vagy talán ilyen voltam mindig is? Oly nehéz ebben dűlőre jutni…” A könyv kulcs-kérdéseinek tartom ezeket, mivel igazából nem saját magán csodálkozik, hogy saját énjébe zavarodott bele, hanem a letűnt rendszer személyiséget romboló módszereire mond ítéletet. Dilemmái fogalomkörébe tartozik az is, hogy keresi könyvének értelmét, mert tisztában van azzal, hogy a vágyott öntisztulás fordítva is elsülhet: „Az önvizsgálat még segíthet, bár könnyen megeshet, hogy akik szembe néznek magukkal és cselekedeteikkel, közmegvetésnek vagy közröhejnek teszik ki magukat.” De arra is gondja van, hogy vallomása „ne lehessen eső után köpönyeg”. Domokos Géza és Zöld Lajos visszaemlékezései bátorítják. Dilemmáinak erkölcsi súlyát növeli az is, hogy vitába szállt olyan sorskérdések ürügyén is, mint a „menni vagy maradni”, amit a romániai magyar értelmiség éthoszára élesít ki sajátosan. Úgy érzi, az itthon maradás családi hagyományát őrizni kell, noha csalódottság bujkál ebben a mondatában is: „És mégis, az öt gyerekből már csak egyedül vagyok idehaza…”

Cseke Gábor és könyve erkölcsi, etikai tartásához még azt is hozzá adnám, hogy nem mások fölött ítélkezik, vádaskodik, hanem elsősorban saját vétkeit tárja fel, melyeket „fizetett tollnokként, szégyenszemre, elkövetettem az olvasó s az igazság ellen.” Távol tartja magát ama önfelmentő próbálkozástól, hogy „tulajdonképpen parancsra cselekedtem”.

Cseke Gábor tisztába van azzal is, hogy „milyen vékony jégen mozog az, aki önvallomásra fogja magát”. Ennek ellenére „szembe akar és szembe tud nézni a múltjával”. Ez a Jelentések magamról könyve nagy erkölcsi, etikai és eszmei értéke, üzenete.

Illusztráció: szerkesztőként a nagyváradi Tavirózsa fotóklub Premfotó rendezvényén a nyolcvanas években / archív fotó