Időringató

Tegnap könyvbemutatót celebráltam a csíkszeredai könyvtárban.

Az történt, hogy a kilencvenes évek végén a Romániai Magyar Szóban folytatásos közlésre kaptunk egy kéziratot, amelyben bizonyos Cs. Kovács Katalin olvasmányos időutazást hajtott végre a Szamos völgyében és annak mezőségi nyúlványain, személyes, családi emlékeit, illetve a történelmi-művelődési emlékezet kollektív útjait követve.

A kézirat az eltelt évek folyamán jókora könyvvé terebélyesedett, s elmúlt év novemberében, a Kolozsváron élő szerző költségén napvilágot látott a sepsiszentgyörgyi Charta kiadónál. A szerzőnek az volt az óhaja, hogy lehetőleg a székelyföldre is eljusson a könyv üzenete és megkért, szervezzek a számára olvasótalálkozót Szeredában.

Nagy szervezésre nem volt szükség, hiszen Katalin ismerte a megyei könyvtár igazgatónőjét, aki szíves-örömest vállalta el a házigazda szerepét, én meg azt, hogy a találkozón vezetem a baráti beszélgetést.

A könyvtári műszak letelte után, pénteken 5-kor a könyvtárosnők klubszerűen átrendezték az olvasótermet, amely megtelt olvasókkal és - velük, velünk. Kellemes másfél órát töltöttünk együtt, s a tömbben élő csíkiaknak élmény volt első kézből hallani azokat a kisebbségi gondokat és azt a vészhelyzetet, amiben a mezőségi szórványban élő magyarság tengődik.

A könyv nagyon jóminőségű bedekker egy olyan terepen, ahol leginkább az apostolok lován érdemes közlekedni (sokszor alig lehet másként), s amelynek stációit még az erdélyi ember is legtöbbször meg kell hogy tanulja. Cs. Kovács Katalin írói módszeréről alább kiemelt könyvrészlete árulkodik. A könyv olvasmányosságát az a közvetlen természetesség adja, amivel a szerző az információközlésből hirtelen átsiklik az emlékezés vizeire, majd a helyrajzi-művelődéstörténeti adalékok és kuriózumok közben a primér élményekről, a próbára tett valóságról sem feledkezik meg.

*

Őszi szél suhan végig a vízparton. Fázósan húzom össze magamon a kabátot, majd a Szamoson utazó boszorkány szélnyomába eredve indulok Szurduk felé. Szűkül a völgy, amelyen átküzdi magát a Szamos. Partján homokkő sziklákat mosott ki magának: vörös, fekete, okkersárga, palaszürke sávok tarkítják a homokszínű sziklafalakat. Dércsípte levelű fák őszi színei a hervatag hangulat ellenére is az elevenség mesés hangulatát remegtetik meg. Képzeletem már az ellentétek és párhuzamok mesteri ismerőjének romantikus túlzásait idézi fel a Szurdukhoz közeledő tájban. A Szamos vize megcsillantja Jósika Miklós szelídszép szemének álmatag erejét. Ehhez a tájhoz, az ősz hervatag szépségében pompázó vidékhez a romantika teljes kelléktára hozzáigazodik. Most ősz van, de ha tavasszal vagy nyáron vissza fogok térni ide, és tudom, hogy vissza fogok térni, akkor is ugyanezt fogom érezni. Mert minden évszakhoz a táj egyediségének felemelő érzése fogja a romantikus érzésvilágot társítani.

Itt nőttem fel, a Szamos mentén érzem a legjobban magam, ezt a vidéket érzem igazán közel magamhoz, mégsem jártam be minden zegét-zugát mostanáig. Sohasem kínálkozott alkalom arra, hogy ide jöjjek. Most sem azért jöttem, mert célom van. Jöttem, mert szükségét éreztem annak, hogy megismerjem Erdélynek ezt a részét is. Sosem kínálkozott alkalom, de vajon kerestem-e az alkalmat arra, hogy bejárjam rejtelmesen szép vidékeit annak a földnek, amelyhez annyira ragaszkodom?

Az életművel, amelynek romantikus egzotikuma megragadta képzeletemet, örökké olvasmányra éhes gyermekkoromban találkoztam. Tizennégy-tizenöt évesen került kezembe az Abafi, amelynek lapjairól a régi Kolozsvár nézett vissza rám, s máig is meggyőződésem, hogy ennek a regénynek köszönhetően értékeltem át először önmagamhoz való viszonyomat.

Aprócska leányka voltam, amikor édesanyámmal elég gyakran ellátogattunk a kolozsvári Jósika házban élő ismerőseinkhez. Ez volt az a lakás, amely az én gyermeki képzeletemben összekapcsolódott egy elsüllyedt világgal. Az egymásból nyíló szobákban sosem látott ódonságú bútorok közt élt három kisasszony vénségesen vén édesanyjuk társaságában. Ez a mindig fekete selyemruhában, mindig ugyanabban a fotelben ülő főkötős néni soha meg nem szólalt, soha meg nem mozdult, olyan volt, mint egy dekoráció, mint egy pislogó, élő szobor. Lányai élő emberként kezelték; ha beszélgetésre került a sor, mindig körülötte foglalt helyet mindenki, s úgy folyt a társalgás, mintha mindaz, amiről beszéltek, őt is érdekelhette volna. Szerettem ezt a házat, a kolozsvári Jósika-házat, ódon kapujával, a kapu fölötti monogrammos gyámkővel. Sosem tudok elmenni a ház előtt úgy, hogy ne jutnának eszembe a Gergely-kisasszonyok és Jósika Miklós. Az Abafit az öntudatra ébredés könyveként tartom számon, olyan könyvként, amely éppen romantikus lélekrajzaival készteti az alakuló jellemű fiatalt az önmagával való szembesülésre. A regény után illesztett Toldalék gondolatai a regény elolvasásakor nem ragadtak meg, de nem emlékszem arra sem, hogy akkor elolvastam-e egyáltalán ezt az utószóul szánt írást. Most azonban, Szurduk felé menet hadd idézzem néhány jellegzetes gondolatát annak az írónak, akinek egyik legkedvesebb tartózkodási helye volt ez a különös szépségű vidék:

"A valódi világban nemegyszer győz egy gonosztevő, nemegyszer tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét; míg a derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek s talán megvetésnek van kitéve.

A valóságos világban költői igazságtétel (poetische Gerechtigkeit) nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha egyszer győz a gonosz, ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik."

Jósika sikerének titka rejlik e gondolatokban. Hitvallásához híven élte az életét is. Torda a szülőváros, Kolozsvár nyújtja az első szellemi élményeket a piaristák gimnáziumában, aztán a katonai pálya állomásai: Galícia, Tirol, Itália után a napóleoni háborúk gazdagítják látókörét. 1818-ban tér haza, megházasodik, lemond tiszti rangjáról és gazdálkodik. Branyicska és Szurduk a kedvenc tartózkodási helyei. Nyugalmát azonban a boldogtalan házasság zavarja, s menekülésre készteti. A gazdálkodó létformával összekapcsolódó vidékiséget felváltja a pesti évek mozgalmassága. A reformkori eszmék lélekemelő világában barátokra talál a kor legnagyobb egyéniségei között. Pest viharos levegője után Branyicska és Szurduk nyugalma szükséges ahhoz, hogy visszaálljon lelki egyensúlya. Itt, a vidéki csend gondolatébresztő óráiban születik az Abafi, a Könnyelműek, Az utolsó Báthori, a Decebál, a Csehek Magyarországban.

Hányszor futotta végig a tekintete ezt a különös szépségű, titokzatos tájat? A homokkő sziklák szegélyezte út egyre különösebb, holdbéli tájra emlékeztető formákkal döbbent meg. A közeli bányák meddőhányóiba vájt ilyen különös alakzatokat az esővíz. A falu házai gyéren, egymástól távol, szétszórva töltik ki a széles völgyet. A temető itt is domboldalon. A Jósika család kriptái uralják a temetőt, magasról tekintenek le a településre, mintha vigyáznák a falu hétköznapjait. Ismeretlen, kincseket sejtő garázdálkodók törték fel a halott Jósikák pihenőhelyeit, amelyek évtizedek óta szégyenfoltjai Szurduknak. Szél nyikordít egyet-egyet a felfeszített kriptaajtókon, s a kísérteties hang tovalebeg a hulló falevelek pestisfoltos neszezése fölött. A félelmetes hangulatot fokozza magányosságom. Mintha kihalt volna az egész falu, lélek sem jár sehol. Ahogy visszatérek a házak közé, észreveszem, hogy leselkedő szemek kísérnek. Egy udvarban végre mozdul valaki, útbaigazítást kérek. A hírre, hogy az udvarházat keresem, többen is előmerészkednek az udvarokból, gyanakodva szemlélgetnek. Románul beszél itt mindenki, de akad olyan is, aki még érti a magyar szót. Amikor eltávolodom attól a néhány embertől, akivel az imént sikerült beszédbe elegyednem, s hallótávolságon kívül kerülök, hirtelen megszólal egy asszony magyarul. Keresi a szavakat, idegen akcentussal beszél, ha valaki a közelünkbe ér, azonnal románra fordítja a szót. Honnan jöttem, mit keresek, miért érdekel a báró háza? Rájövök, hogy nem azért érdekes a személyem, mert idegen vagyok, hanem azért, mert gyanút keltek. A legtöbben azt hiszik, hogy valamilyen hozzátartozója vagyok a bárónak. Vissza akarják venni a földet? - teszik fel a kérdést, és semmiképpen sem tudom meggyőzni az embereket arról, hogy semmi közöm a Jósika birtokhoz, csupán szellemi örökségének vagyok követője. Nem a föld kell, csak az udvarházat akarom látni. Hiába mondanám, hogy az író világa vonzott ide. Itt senki sem tudja, hogy Jósika Miklós író volt, 1848-ban a Honvédelmi Bizottmány tagja volt, s megyéjében ő volt az első, aki felszabadította román és magyar jobbágyait. Az iménti, magyarul rosszul beszélő idős asszony szegődik mellém, visz az udvarházhoz. Beszélgetés közben válaszol néhány kérdésemre. Nem élnek itt magyarok, csak éltek, most mindenki román. Ő is az, csak tud egy kicsit magyarul. Aztán amikor a keresett hely közelébe érünk, hirtelen elbúcsúzik, s oly hirtelen tűnik el, amilyen váratlanul felbukkant.

Az épület meglepően jó állapotban van: mezőgazdasági géppark központi épületeként használják. A kert elhanyagolt: traktorok, vetőgépek, tárcsák, boronák meg mindenféle egyéb mezőgazdasági gép fekszik itt el. A valóság leghétköznapibb színtere ez a park, nincs itt hely az álmodozásra, a romantikus ábrándok világa valóban képzeletszülte játék, innen száműztek minden múzsát, faunok és nimfák helyett gépolajfoltos ruhájú, borostás arcú, fakóhajú férfiak tekintete mered rám, s ha most hirtelen nekem szegezné valaki a kérdést, hogy mit keresek itt, nem is tudnám elmondani, mi az a megnevezhetetlen valami, ami ide hozott. Nem kíváncsiság, nem kötelesség, nem kiránduló hóbort. Minden együtt, és ezen túl valami: a hely szellemének faggatási vágya. Hogy lehetne megmagyarázni azt, amit nem lehet szavakkal kifejezni? Ide kellett jönnöm, mert van valami, amire szükségem van ahhoz, hogy megmaradjak annak, ami vagyok. Ide kellett jönnöm, hogy szembesüljek Jósika Miklós szellemével, s nyugtalan lelkem nem elégszik meg a Házsongárdi temető márványlapjának hideg fényével. Nekem látnom kell a lélekbe gyökerezett tájat is, azt, amely a szabadságharc utáni emigráció éveiben is vele maradt.

Állok a parkban, üres lélekkel bámulok, és sajnálom, hogy a bejárat két oldalán régóta nem strázsál a két hatalmas kőoroszlán. Ők talán megőrizhették volna a hely szellemét, de őket is kimozdította helyükből az idő: az ötvenes években leemelte őket valaki az itt felejtett talapzatról. Senki sem tudja, hová lettek, s most úgy érzem, hogy magukkal vitték a hely szellemét is.

(Részlet a Hatodik utazás-ból)