... avagy miért késik Trianon "regénye"
1937-ben, amikor a bánsági születésű Méliusz (Nelovánkovits) Józsefben (1909-1995) először fogalmazódik meg a könyv megírásának gondolata, még éppen hogy túl van teológiai tanulmányain, költői indulásán (az Erdélyi Helikonban) némi újságírói-szerkesztői gyakorlat is áll mögötte, s rövid idő alatt eljut a marxista meggyőződésig. Megnősül, szülővárosában telepedik meg, miközben katonai szolgálatra Bukarestbe hívják be, ahol számos kiemelkedő, baloldali érzelmű román íróval kerül kapcsolatba. Felvidéki, majd nyugateurópai utazásai tovább erősítik baloldali szellemi kapcsolatait (Fábry Zoltán, Thomas Mann), a Gaál Gábor-féle Korunk munkatársa lesz, ő képviseli a lapot a Vásárhelyi Találkozón (1937).
A regény történetét szerencsére, nem nekünk kell rekonstruálnunk: megírja azt az író saját maga 1968-ban, mintegy tanulságul, hiszen kicsin múlott, hogy első munkája, amivel végül nem kap bebocsátást az irodalomba, nem semmisült meg az átélt viszontagságok közben. "A kézirat története, legalább is szerintem, kegyetlenül tanulságos, és nemcsak regényes. Tanulságos egy viszonyulás történeteként az írói vízió és az irodalmi erkölcs, a politikai kényszerhelyzetek és az irodalmi, irodalmon kívüli közszellem között az idő változásaiban."
Eredeti szándéka szerint szociográfiai vétetésű, saját tudatfejlődését ábrázoló, lírai családregényt képzel el, s terveit megosztja Gaál Gáborral is, aki nem csak biztatja, de rövid idő alatt ki is hegedüli belőle a készülő könyv első mutatványait, sőt közli is azokat a Korunkban. Úgy tűnik, sínen a Méliusz projektje, s már csak írni kell, írni, ami eleinte azért okoz különösebb gondot, mert a fiatal író túlságosan is magasra állítja maga előtt a mércét: kezdetben Ludwig Renn ún. "beton stílusa" a minta, de aztán felbukkan a láthatáron Roger Martin du Gard családregénye (A Thibault család), majd Marcel Proust időkezeléses emlékezete nyűgözi le (Az elveszett idő nyomában), s ezek az olvasmányélmények alakítják, bonyolítják az első világháború négy esztendejét átfogó emlékezésfűzér regényes építkezését. Minden esetre, a Gaál Gábor-féle biztatás meghatározó impulzus, hiszen még a címadás is az ő ihletett útiélményéből születik, amikor egy ködös hajnalon Temesváron át Aradra utaznak közös felolvasásra. Méliusz ott is készülő regényéből olvas föl, aminek a végére 1940-ben, valamivel a második bécsi döntés előtt tesz pontot.
De ez a pontkitevés, sajnos, nem végleges. Méliusz tétova, bizonytalan. A szokottnál is jobban számít Gaál Gábor tanácsaira. De a Korunkat 1940-ben betiltják, az író Dél-Erdélyben reked, s a rendőri megfigyelés miatt csak nagy ritkán és közvetítőn keresztül, szóbeli üzeneteket váltanak Gaál Gáborral. (A közvetítő: Gróza Péter ügyvéd, aki Románia majdani, Petru Groza néven ismert, a királyság eltörlése utáni "vörös" miniszterelnöke...)
A kéziratot Méliusz Moszkvába juttatja, Gábor Andorhoz, abban a reményben, hogy az Új Hang kiadja. Néhány részlet meg is jelent a könyvből, de közbeszólt a háború s Moszkva ostromának zűrzavarában a kézirat elveszett. Egy másolata Dési Huber István festőn keresztül 1940-ben eljut Illyés Gyulához, aki lelkesedik a könyvért, de felhívja a szerző figyelmét a néhol erőteljesen érződő Proust-hatásra és további nyesegetést javasol, Egyúttal kiadóhoz irányítja, mondván, hogy a Nyugat örökébe lépett Magyar Csillag a háborús papírínség miatt nem vállalkozik hosszabb írások - legyen az bár csak regényrészlet - közlésére.
Méliusz, aki rajongva tiszteli Illyést, kritikai véleményét is boldogan nyugtázza, miközben újabb gond gyötri: neki kell feküdnie a regény alapos átgyúrásának. Eközben az Erdélyi Helikon kiadójától (Erdélyi Szépmíves Céh) is választ vár, ahová szintén benyújtotta kéziratát, Molter Károly lelkes ajánlásával, aki támogatná a kiadását, de a Céh mélyen hallgat. A regény közben kéziratban terjed a baloldali mozgalomban. A Brassóban élő Szemlér Ferenc baráti lektorálását Méliusz jó szívvel elfogadja, sok javításával egyetért.
Illyés Gyulától Budapesten a kézirat a Révai Kiadóhoz (Illés Endre) kerül, a válasz elutasító. Közben véget ér a háború. Mindenütt zűrzavar. Méliusz Temesvárról Kolozsvárra költözik, csatlakozik Gaál Gáborhoz és köréhez. Gaál a frissen megalakult Józsa Béla Atheneum igazgatója lesz, a regény bekerül a kiadó tervébe. A kiutalt papírkvóta kevés, mire Méliusz az, aki javasolja, hogy a Város a ködben helyett adják ki kevesebb ívszámú, a háború éveiben született Sors és jelkép című történelmi riportját, amely ráadásul - akkor úgy tűnik - a pillanatnak szóló időszerűséggel is bír.
Illés Endre újra kézbe veszi a regényt, de kiadására nem vállalkozik, mondván, hogy a Révai egész sor, korábban már megvásárolt életmű kiadásával adós szerzőinek, ilyen körülmények között a Város a ködben ki tudja, mikor kerülhetne sorra...
A kézirat további (tranzit)állomásai: Szikra Kiadó (Darvas József közvetítésével) - vállalja a kiadást, de váratlanul le kell adnia a szépirodalmi művek kiadási jogát; Athenaeum - nem adja ki; Egyetemi Nyomda Kiadója (Bölöni György beajánlásával) - nem válaszol; Új Idők Kiadó (Benedek Marcell révén) - 1949-ben értesítést küld: "Miután irodalmi intézetünk felszámolás alatt áll és így kéziratának kiadására itt már nem kerülhet sor, kérjük, szíveskedjék kézirata elvitele iránt intézkedni." Ezzel le is zárult a regény anyaországi pályafutása.
"Ami ezután következik - olvashatjuk Méliusz vallomásában - humoros lenne, ha nem lenne tragikus." Mert pár évi működés után megszűnik a Józsa Béla Atheneum, s a tervben szereplő regény átkerül a frissen megalakult Állami Kiadóhoz, amely 1949-ben egy névtelen denunciáló véleményezés alapján mind az írót, mind művét nyilvános gyűlésen szabályosan "kicsinálja". A referátum patikamérlegre helyezi a kézirat minden "pozitív" és "negatív" elemét, a zsdanovi esztétika erősen vulgarizált elvárásainak szellemében, s döntő vádként a tétlen kispolgári humanizmus bélyegét süti mind a műre, mind a szerzőre, mint akik úgymond "visszasírják" a Monarchiát...
E lesújtó fordulat azonban csak intő jel mindahhoz, ami ezután következik: Méliuszt ugyanis 1949-ben az erdélyi magyarság több legális, rendszerhű vezetőjével együtt (Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár, Szász Pál, Csőgör Lajos) letartóztatják és koholt vád alapján, ítélet nélkül 1955-ig fogva tartják Bukarest mellett (Jilava). Szabadlábra helyezése után ismét szóba kerül a regény kiadása, de Méliusz nem hajlandó belemenni azokba a dogmatikus elvárásokba, amiket ugyanannak a kiadónak ugyanazon személyzete támaszt irányában, akik 1949-ben egyszer már meghurcolták. Ideológiai-esztétikai kifogásaiknak se vége-se hossza. Az egyre jobban megkeseredő, kisemmizett író magas beosztású pártfogó támogatását kéri, mire a válasz: az osztrák-magyar monarchia kérdését nem illő feszegetni. Egy év múlva, amikor a román történetírás bátrabban nyúl a témához, Méliusz úgy dönt: a marosvásárhelyi Igaz Szó folyóiratnál tesz próbát, de írását visszadobják.
Hirtelen döntéssel visszakéri kéziratát az irodalmi könyvkiadótól és átviszi az Ifjúsági Könyvkiadóba, ahol kitörő örömmel fogadják. Domokos Géza és Szilágyi Domokos baráti lektorálása után Méliusz megírja a regény regényét, amivel kapcsolatban Szilágyi leszögezi: egy dolog, hogy valakinek esztétikai különvéleménye van egy műről, és más dolog, hogy a kész, öntörvényű mű lehetőleg a maga idejében megjelenhessék és élje a saját életét. A kritika feladata aztán helyére tenni a dolgokat...
Így ért véget, legalább is a történtek kronológikus felmondása szintjén a felbomló Monarchia Trianonig vezető családi krónikájának kálváriája, közel harminc évvel megírása után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése