(Örvendek, hogy ez a blog kezd mind jobban kitágulni, s egyre több vendég-
szövegnek is helyet ad. Az alábbi írás szerzője direkt kérte, hogy a Nagy P. Zoltán fotóművész sírjánál február 13-án elmondott gyászbeszédének itt teremtsek helyet - amíg csak lehet. Hogy meddig őrzi ez a blog mindazt, amit belé rejtettem, nem tudom. Az internet hosszú életre rendezkedett be, s remélem, hogy amennyi ebből engem érint, az felér az örökkévalósággal...)
*
Székedi Ferenc
NPZ
Amikor a Romániai Fotóművészek Szövetségének és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének a vezetősége megkért, hogy a nevükben is szóljak Nagy Pál Zoltán fotóművész nyított sírjánál, úgy éreztem, hogy egész egyszerűen nem tudom megtenni. Nem, mert Zoli nekem is a legjobb barátom volt, akivel majdhogynem két évtizedet, többezer órát dolgoztam együtt a napilapgyártás rohanó életvitelében, akinek sok-sok kiállítást megnyitottam, akinek művészetéről többször is írtam és akinek azt hiszem, ismertem az élettel, a családdal, a munkatársakkal, a fényképezéssel kapcsolatos minden gondolatát. Néhány nappal ezelőtt még a Hargitára hívtam, hogy fotózzon néhány olyan remek téli tájat, amelyet csak ő tud és nagy örömére vittem neki abból a frissen megjelent könyvből, amelyet idősekről-időseknek írt egyik volt Sapientiás diákom és fedőlapját az ő, egészen friss fotójával illusztráltuk. Mert hiába gyötörte a betegség, hiába korlátozta mozgásképességét, ő még mindig fotózott és még mindig ugyanolyan szenvedéllyel mutatta legújabb munkáit, mint fiatalkorában. Valahogyan úgy képzelem el életútját, mint egy óriási, több mint negyven éven át tartó expozíciót, ahonnan előhívás és kellő idejű rögzítés után egymásután tolonganak elő a hétköznapok és ünnepnapok emberei, eseményei, tárgyi kellékei, szűkebb és tágabb környezetünknek, életünknek és változó időnknek megannyi töredéke, amelyeket Nagy Pál Zoltán sokezer fotója őrzött meg számunkra és amelyek igazi értékeit még csak ezután tudjuk felbecsülni. Bíró, Andory Aladits és Seiwarth után Csíkszeredában ő volt a fotós, Marx József után Erdélyben ő volt a klasszikus művészfotós és ha a világ valamelyik táján azt mondták, hogy romániai fotósok alkotásait kellenne kiállítani, akkor megint csak előtűnt az a három betű, az NPZ. amely bejárt minden kontinenst. És nem csupán nevében, művészetében viselte a nagyságot, hanem emberségében is. Kemény, könyörtelen vagy szelíd időkben mindig jó kedélyű, közvetlen, barátságos és szerény tudott maradni, tudását, tapasztalatát időssel és fiatallal, bárkivel megosztotta, aki hozzá fordult és hogyha valamin elkeseredett, az nem volt más, mint a dilettantizmus, a mesterség és szakma szabályainak a semmibevétele. Fotós társai szívesen örökítették meg szakállas, barázdált, karakteres és szenvedélyes arcát, de most az Idő készítette el róla az utolsó fényképet, amelyet valahol fent, a magasságban, egészen bizonyosan mindörökre kiállítanak. És talán ott szerepel majd a szűkszavú képaláírás is: élete volt a fotó. És mi, itt lent a Földön, fotós és nem fotós barátaid, úgy viszük tovább ezt az életet és úgy viszük tovább fényképeid, hogy Te mindig ott maradjál, ahol a helyed van: a fókuszpontban. Élesen, kiemelkedve a háttérből, de mégis közöttünk. Isten veled, drága Zoli, és tudom, szinte lehetetlen megnyugvást és vígasztalást kivánni általad olyannyira szeretett családodnak és valamennyi barátodnak, akik életed minden napján tiszteltek és becsültek! Isten veled, most gép nélkül indulsz utolsó utadra, de mindig itt maradsz velünk!
2010. február 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése