2010. április 28., szerda

Erdélyi és csángó költészet: Serényi Ferenc


Családi nevén: Sprenger Ferenc; folyóiratokban Serényi Sprenger Ferenc néven is közöl. Született Szatmárnémetiben, Szatmár megyében, 1931-ben. Orvosi tanulmányok után Máramarosszigeten iskolaorvos. Egyetlen verseskötete, a Máramarosi ősz a bukaresti Kriterionnál jelent meg, 1984-ben. Fülszövegén többek között ezt írta Kányádi Sándor: "El tudja hitetni, legalábbis velem, hogy az ősz úgy ereszkedik alá a máramarosi hegyekből, ahogyan ő megírta, s hogy az Iza a szigeti volt Petőfi-park végében, a Szalaván lábánál most is jambusokban lejt, mint Juhász Gyula korában. A szonettek ketrecébe zárt fájdalom, sóvárgás valódi, van valami megszenvedettség-alapjuk, amitől az időtlenség egy pillanatra időszerűvé nyilallik. Ha mindenképpen skatulyázni akarnók Serényi Ferencet, akkor a Nyugat most már nem tudom hányadik nemzedékéhez kellene szortíroznunk. Érjük be annyival, hogy a romániai magyar költészet Áprily, Szemlér nevével jelzett úttal rokon az övé..."


ŐSZKÖSZÖNTŐ

hűlt érc hidegű szeptemberi este
a levegőbe fanyar ízeket
szór szét a szél és nádat zizegtet
mint villám villog hullócsillag este

lomb és gyümölcs ring a sűrű égre
iszol s a földre öntesz pár kortynyi bort
öntözze áldás mert idáig sodort
át sok viharon sorsod húsz éve

őszelő-ünnep ez benned az emlék
hatalmas ívű hídja leszakad
elhalkuló és ritka lesz szavad
hogy megjönnek a várt világos esték

elbukni kell vagy sírni átkozódva
romok maradtak csak hátad mögött
a szomszédod is rég elköltözött
fáid kidőltek a fojtó bozótba

1954


ÉBREDÉS

ébredés négykor nyári délutánban
napsugár villan topáz ablakon
örökké vágyva ölel át karom
a bútorokon megfagyott kis láng van

a csend burája hull le a szobára
szólni mozdulni mostmár nem merek
testünkben halkan zsongnak az erek
fekszünk a fényben két hangtalan hárfa

a kék magasból fecske-zuhanás
kertünkben csak szegfűk és szerelmek
talányos hírek szállnak — semmi más —

zengve messziről ... a Szamos habja zúg
a hegyek hűvös gondban elmerengnek
a remény éltet — aranyosan hazug —

1948


AZ IDŐ

rám zuhannak az acélveretű éjszakák
álomtalan álmok suhannak lágy papucsban
rád gondolok de zúgó térsíkok
aranycsapású szárnya szétszakít
döndül fenn a harang az idő múlik
s amikor mindennek vége van
akkor kezdődik a pontos halál

1970


CSENDKASTÉLY

a fény vibráló tánca kristályos közeg
körít diófa-lombon áttörő kakukkszó
vadgerlék bús kiáltásai ékkövekként
csillannak emlékeimből újra hallva őket

a béke csendkastélyának kövein ülök
körül néhány tűz-liliom vörös lángja lüktet
felettem könnyű szél suhan álmodik Európa

de váratlan idegen messzeség dörgő üzenete
vetít különös jelt kondenzcsíkokat
fenyegetőn a nyárutó azúrszínű egére

1979


ÚJRA ITTHON

toronyként szökken itt borús szemembe
hogy éjszakák fagyujjai alatt
roppan a kő mered a vizek teste
salétrom rágja át a kőfalat

dús kertek mélyén régi városomban
a fák között rebben a vadgalamb
szárnyuk a szürke falon puhán koppan
és kék selyem a hó prémje alant

beomlott kutak alján a kavics peng
kémények füstje égre tántorog
a gyermekkori havas hajnal dereng
háromkirályok jönnek s pásztorok

1978


CSÓNAKOK

a csónakok kikötve ringanak a fényben
a nyári folyó lustán loccsan köztük
ébren feszülnek álmos délutánban
illatos távol csábítja őket egyre
de a csónak orrán
villanó karikán
csörgő fényes láncon
zár a lakat
az ember él
vágyik remél
és marad...

1980


A SZIGET

nem voltak hullámok illatosabbak
azoknál amelyek mohón
csókolták hófehér köveidet
kora tavasszal vándormadarak
szálltak le ott pihenni
mert semmi nem zavarta őket
csak a napsugarak forró szemei
az enyhe őszök üvegtiszta éggel
bólintottak a mélykék vizekre
s a test fellobbanó tüzet
táplálta zengő zsongással a táj
rekkenő délutánok a fülledt
füzesek mélyén ahol
pászmákban vetült a fény
a bozót puha fövényére
s nagy réti sasok szárnyaltak fel
néha riasztóan a csendbe
messziről smaragdszín hangokon
kakukk kiáltott Respighi-zenét
míg a zöld szeleket kristállyá törve
lélegeztük be

szabadságot suhantó tavaszi levegő
fűszeres volt a csókod s korallszínű
ajkad álomíze bódít még ma is

1975


KILENCEDIK HÓNAP

szeptemberi késő délután
őszirózsás rettenet lilája villan
ragyogó álmok aranypoliara csendül
s a végtelen kezében összeroppan
a kék a mély a vágy az éj

1969


ESTI FÉNY

az alkonyatban dombokon
venyigék illatoztak
a nesztelen járású lány
kitárt keblével lépett
elém virágzó szilvafák
alkottak kusza hálót
háta mögött és teste
mint lámpa úgy világolt

1957


AJKAD

az ajkad ciklámenje átvezet
álmok tavának lila tükrein
a haegtalan állati révületbe
a szem forog mélyen kék üregben
te vagy a gondolattalan magány

1969


DECRESCENDO

nyomasztó gátak szikrázó ereje
olvadó fémek folyamát zabolázza
tavaszi füvek fényszőnyegére vetül
— olívzöld alap fekete lovak árnya
sötétből zeng fel a kiáltás a jósszó
és semmi jót nem csendít elhalkulóban
a szimfónia elhalóban szomorú

1981

Szerkesztette: Cseke Gábor

Nincsenek megjegyzések: