Úgy tűnik, mintha letettem volna a könyvet hosszabb időre, pedig nem, csak éppen nem jutottam szóhoz. Vagyis sok írni s megnyilatkozni valóm akadt Káfé-ügyben. De most már vissza a juhainkhoz...
Vagyis, Pomogátshoz...
Írja pedig jeles szerzőnk
a 67. lapon,
pontosabban Az irodalmi élet és intézményei c. fejezetben, annak is Irodalmi élet a zsarnokság terhe alatt c. alfejezetében, amikor már sikerült felsorolni a a tárgyalt korszak vitathatatlan irodalmi értékeit, elérkezettnek látja az időt, hogy a riportról is írjon valamit. Ezt írja: "A valóságos élet iránti érdeklődés hatotta át az irodalmi riport lassan kibontakozó műfaját (Például Asztalos István, Simon Magda, Szabó Gyula, Domokos Géza, Beke György és mások riportkönyveiben)."
Az az 1945-1968 között dúló riportirodalmi termés valóban nem érdemel egy kurta mondatnál többet, ilyen szempontból, a porciózás méretarányos, éppen csak egy név feszít ott kényszeredetten a többi között: a Domokos Gézáé.
Minden tiszteletem néhai D.G.-é, talán még érdemeinél is jobban becsülöm ellentmondásos életművét, de ha becsületesek akarunk lenni az ő igazságkereső szelleméhez, akkor ő lenne a legelső, aki nehezményezné ezt a mondatot. Mert ez így egyszerűen nem igaz. D.G. úgy került ebbe a mondatba, hogy ifjúkorában elkövetett ő is két nyeszlett riportkönyvecskét (A legszebb üzenet, útirajz, Bukarest, 1953; A negyedik emlék. Följegyzések Békásról, riportok, Bukarest, 1961), az egyiket még moszkvai diákoskodása élményeiből kaparta össze, amikor az írófőiskola legjobb diákjait szervezett módon sétahajókázni vitték a Moszkva-Volga és a Volga-Don csatornákra, s az akkori riporteri sablonok szerint becsületesen megírta mindazt, ami látniuk adatott, s főleg, amit feltálaltak az utasoknak. A másik riportkönyvével az ifjúsági munkatelepek feltunningolt lelkesedésű kirakat-világát énekelte meg.
Bárki kézbe veszi őket, könnyen eldöntheti, hogy D.G. pályakezdésének e két félresikerült irományának nincs mit keresnie a többi felsorolt teljesítménye között. D.G. becsempészését én a szerzőnek a személy iránti rokonszenveként tudom be, hiszen a többi riportert is csak félszájjal dicsérte, akkor miért ne lehetne közöttük Domokos is, ha már belekóstolt a műfajba?
Hasonló elnéző személyi gyengeség iratta le Pomogátssal valamivel előbb, a
66. lapon
azt az értékelést is, hogy a sajtó és az irodalom kapcsolatáról szólva ezzel álljon elő: "Domokos Géza szerkesztésében az Ifjúmunkás a fiatal írónemzedék szervezője lett." Igazság szerint a moszkvai írótanulmányairól hazatért fiatal Domokos az Előre riportere lett, 1956-ban a Pionír főszerkesztője s 1957-től, az újra indított ifjúsági lap, az Ifjúmunkás főszerkesztője lett, mely tisztséget 1961-ben átadott Dali Sándornak. Szó se róla, főszerkesztőségének négy évében történtek lépések arra, hogy a fiatal írónemzedék - a korabeli szűk ideológiai korlátokon belül - jelen lehessen a lap hasábjain, de a fiatalok tényleges felkarolása, nemzedéki szervezése tulajdonképpen az 1968-ig terjedő Dali-érának köszönhető, illetve annak az emblematikus szerkesztőfigurának (Lázár László), akit minden fiatal író és költő csak Lazics néven ismert és emlegetett, és akinek szinte mindannyian, akik azokban az években próbálgattuk a szárnyainkat és szerettünk volna valahogy betörni Dévénynél (de ha nem lehetett, akkor legalább Lepsénynél...), az indulásunkat és talpra állásunkat köszönhetjük.
Domokos Géza irodalmi szervező és protektori munkája azután kezdődik, hogy az Ifjúmunkástól a kiadóhoz, onnan az Előre csúcsvezetéséhez kerül és a vasárnapi mellékletből irodalmi-művelődési fórumot csinál, amely körül aztán tényleg ott forog a fiatal írók színe-java...
Apróság, mondhatná valaki,végül is nem járunk messze az igazságtól, néhány évet csúszik az emlékezet előre-hátra, de hogy nem egyszeri botlásról van szó, igazolja az a tény is, hogy a 76. oldalon a D.G.-re és a fiatal írókra meg az Ifjúmunkásra vonatkozó információ ismét felbukkan, a maga teljes és hamis pompájában és elhelyez az irodalmi köztudatban egy olyan tévhitet, amire sem a fiatal íróknak, sem néhai Domokos Gézának semmi szükségük nincsen.
80. oldal:
A Korunk folyóirat 1957-ben indult folyamáról szólva, miközben felsorolja a szerkesztői gárda alakulását, említést tesz a "fiatalon meghalt Ritoók János költőről, a "magyar-szász kulturális kapcsolatok tudós kutatójáról", akinek a neve mellé legalább zárójelben illett volna kitenni, hogy tulajdonképpen azonos Miess G. Jánossal, ugyanis nem költőként, hanem "favágómunkára" ítélt szerkesztőségi titkárként szolgálta a folyóiratot. Nem másért, de R.J. 1958 januárjában, amikor sor került a majdani első Forrás nemzedék intézményes jelentkezésének számító Fiatal szerzők előadóestjére a Bolyai Tudományegyetem Aulájában, a nyomtatott meghívón ott van az ő neve is:
" Műsoron: Barna Iván, Bölöni Sándor, Jancsik Pál, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Miess G. János, Szépréthy Lilla, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán (Bolyai Tudományegyetem), Fátyol Tibor, Szabó Csaba, Szalay Miklós és Terényi Ede (Zeneművészeti Főiskola) művei. Közreműködik: Barabás Béla, Kásler Magda, Kedves Ágoston, Kindl Walter, Kiss Judit, Magyarosi Zoltán, Simon Gabriella és Simon Octavian (Zeneművészeti Főiskola), valamint a Bolyai Tudományegyetem »EGRESSY GÁBOR« Színjátszó csoportjá-nak tagjai. Bevezetőt mond: Kántor Lajos."
Ezért jegyezzük itt meg, méghozzá nyomatékosan, hogy az ott szereplő Miess G. János költő azonos volt Ritoók János költővel.
(Folytatom)
Illusztráció: Domokos Géza korabeli fényképe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése