... avagy miért késik Trianon "regénye"
Igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy a történetírás, a történeti kutatás terén ugyancsak történt egy s más az utóbbi évtizedekben: Trianon ma már komolyan s ami még fontosabb, higgadtan vizsgált területe a magyar szakembereknek. Ahhoz, hogy a közvéleményben egy sokkal józanabb, reálisabb hang uralkodjék el a Trianonban és főként az utána történtekről, már igenis léteznek az első alapvető szakmunkák, okmánygyűjtemények, de ami még fontosabb: felnőtt egy fiatal kutatónemzedék, akiket elsősorban a tények objektív ismerete és a jövőbe mutató vonatkozások érdekelnek.
Különösen szembeszökő és kiegyensúlyozott látásmódjával biztatóan rokonszenves a még ugyancsak fiatalnak számító, de már több figyelemreméltó állásfoglalást közzétevő Ablonczy Balázs törekvése, hogy a Trianonból és kihatásaiból levonható következtetések egészségesek és életrevalóak legyenek. Egyik összefoglalójából (Trianon-problémák. Kommentár, 2007/4) tudom meg, hogy történészeink meddig jutottak a kérdés vizsgálatában. Ha nem is hiszek vakon a szavainak, értékelése minden szavának, forrásokhoz jutok, amelyeket kellő kritikával bárki haszonnal forgathat. Megtudom, hogy a bátortalan, elszórt kísérletek után a rendszerváltozás után születtek meg az igazán alapvető művek, melyeken már el lehet indulni a folytatás felé - ha megvan hozzá a megfelelő akarat.
Így például elismeri Raffay Ernő két munkájának úttörő szerepét (Erdély 1918-19-ben. Magvető, 1987; Trianon titkai, Tornado Dannenija Kft, 1990), de nem lelkesedik értük, mivel a szerző értelmezése mindinkább a martirológia felé mutat. Fontosnak tartja viszont Romsics Ignác A trianoni békeszerződés, Osiris, Budapest, 2001. c. rövid, olvasmányos, de tudományosan kellően megalapozott kötetét, illetve az elkezdett okmánykiadást (Francia diplomáciai dokumentumok a Kárpát-medence történetérõl, I-III., szerk. Ádám Magda, Akadémiai, Budapest, 1999; az eredeti francia kiadás 1993-ban jelent meg), a kérdés bibliográfiájának összeállítását (Szidiropulosz Archimédesz: Trianon utóélete: válogatás a magyar nyelvű irodalom bibliográfiájából, 1920-2000, XX. Század Intézet - Kairosz, Budapest, 2002.), illetve egy monumentálisnak ítélt szöveggyűjtemény elkészültét (Zeidler Miklós: A magyar irredenta kultusz a két világháború között, Teleki László Alapítvány.Regio Könyvek. Budapest, 2002.).
Ablonczy tisztán látja a hiányokat is, amelyek így vagy úgy, de részben már fölkeltették a szakértők érdeklődését. Problematikusnak találja viszont, hogy a szakszerű ismeretek, a tények vajmi nehezen jutnak le a közbeszéd szintjére, ahol továbbra is tartják magukat a különböző tévhitek, féligazságok, szlogenek, szimbolikus tartalmak, a restitúciós indulatok stb. Egy másik állásfoglalásában (Ki a parkból. HetiVálasz.hu, 2005. június 2.) iróniával vegyes szókimondással talpára állítja az agyonrágott, agyonkérődzött kérdést:
"A magyar múlt Trianonnál több. Ugyanakkor és mindazonáltal: igazságtalan és kegyetlen békeszerződés volt-e a trianoni? Az volt. Kisebbségi sorba taszított hárommillió magyart? Abba. E tömeg sora rosszabbra fordult-e az impériumváltás után? Bizonyám. A nemzetközi viszonyokban következik-e ma ebből bármi? Aligha.
Elsősorban néhány alapvető tévedést kell tisztáznunk. Nem, az antanthatalmak nem teljes tudatlanságban döntöttek Magyarország sorsáról: Georges Clemenceau harminc éven keresztül járt Bécsbe és Karlsbadba, a fia magyar nőt vett feleségül. A francia békedelegáció legfontosabb földrajzi szakértőjét, Emmanuel de Martonne-t magyar geográfusok szedték ki a csendőrség kezéből, amikor 1906-ban Orsován kémgyanúval lefogták: akkor éppen a Kárpátok morfológiáját kutatta. Harold Nicolson Budapesten gyerekeskedett, bár élményei nem voltak jók. Lehet, hogy a döntéshozók között éppenséggel sok volt a szabadkőműves, de ez Franciaország stratégiai igényein, a brit balance of power-elven aligha változtatott. Nem, Magyarország feldarabolása nem volt eldöntött tény a világháború elején, s nem a Tanácsköztársaság miatt történt. A határok 1919. március 21-én már nagyjából készen voltak. A csehek nem állították be hajózható folyónak az Ipolyt, és a magyar békeszerződést a Nagy-Trianon-palotában írták alá. Nem, a szerződés nem jár le. Nem segít sem az ENSZ, sem a Vatikán. És sajnos, Sajó Sándor nem nagy költő. S az sem számít, hogy a román tisztek állítólag rúzsozták magukat. A magyar állam – mindegy milyen körülmények között – belépett egy háborúba, amelyet elvesztett. Többek között a kirúzsozott tisztek által vezetett román hadsereggel szemben. Az, hogy a vesztesek között is kirívóan méltatlanul bántak a magyarsággal, persze, betudható a külföldi propagandának, de érdemes eltöprengeni: a hazai nemzetiségek miért látták volna jónak kitartani Magyarország mellett? A háború alatt az 58%-ban szlovák lakosságú Sáros vármegyében már egyetlen szlovák nyelven oktató állami elemi népiskola sem volt, s ezt nem szlovák történészek állítják, hanem a vármegye főjegyzője némiképp büszkén. A magyar revíziós propagandában sokszor tényezőként említett németek közül az erdélyi szászok 1919. január 8-án Medgyesen maguk is kinyilvánították: nem akarnak tovább a magyar korona alattvalói lenni. Nehéz volt magyarként rokonszenvesnek lenni 1919-ben Párizsban: hol kommunisták voltunk, hol reakciós mágnások.
Sok volt a képmutatás az antant és a nemzetiségek érvelésében, s nem is biztos, hogy a történtekért kárhoztatni kell a magyar nemzetiségi politikát, de a tények ettől tények maradnak. S nyolcvanöt év elteltével szembe tudunk-e nézni saját hibáinkkal? Úgy, ahogy a két világháború között a magyar művelődés legjobbjai meg tudták tenni, Németh Lászlótól Babitsig. Pedig nekik még a történeti kutatások eredményei sem segítettek.
Magyarországot nagyhatalmi szándék osztotta fel, mai határai kompromisszum eredményei. Az utódállamok sokkal többet akartak, a nagyhatalmak – főleg az angolszászok – etnikai alapokon méltányosabb területmegosztást. Végül főleg a vasútvonalak döntöttek. Ám ennek ma már semmiféle jelentősége nincs..."
Ezek után érthető töprengéssel gondolok arra, milyen helyet foglal majd el a huszadik század Trianon utáni magyar sajtójában tallózó újságkivágás gyűjtemény, amely címében homlokán hordozza a mai magyar közbeszéd legvitatottabb és érzelmileg egyik legérzékenyebb elemét. Egyáltalán, hogy is gondoltam arra, hogy Trianonról szóló cikkek gyűjteményére vállalkozzam? Hiszen ehhez egy élet nem lenne elég és erősen kétséges, hogy a mennyiségi teljességre törekvés valamit is mozdítana előre Trianon-értelmezésünkön. A sajtót, a médiát elözönlő sirámok és ömlengések begyűjtött áradata, különösen az utóbbi másfél évtizedből annyit tenne csupán, mintha a hullámtörőket felszaggatva, a partra engednénk zúdulni a felkorbácsolt tenger szökőárját. Ám az Ablonczy-féle, jobb híján "középutasnak" nevezett Trianon-koncepciót alkotóan értelmezve sikerült eljutnom oda, hogy a Trianon utáni világot ne csak a veszteség, a tragédia szemszögéből értelmezzem, hanem annak lehetőleg történelmi teljességéből láttassuk a kárpát-medencei (de akár az európai, sőt a világpolitikai) eseményeket, amiket a korabeli sajtó figyelemre érdemesített. A huszadikszazad.hu portál szívós reprodukciós munkája ehhez nyújtott válogatási alapot, sokfelé cikázó figyelmet. A portál által a múltból a mába mentett sajtóanyagok egyre jobban meggyőztek arról, hogy az életben - legyen szó politikáról, gazdaságról, kultúráról, tudományról, hétköznapokról, köznapi "szenzációkról" minden mindennel összefügg, a történelem keresi a maga kibontakozásának medrét. Trianon úgy szivárgott be a kárpát-medencei mindennapokba, ahogy az égből lezúduló csapadék keresztülverekszi magát a talajon, beveszi magát a szerteágazó vízrendszerbe, itt is, ott is feltűnik, kisebb-nagyobb sodorba futva vagy éppen állóvizekbe ereszkedve. Meggyőződésem, hogy ez a fajta, sajtóból építkező olvasókönyv egyféle gyógyír is lehet a többszörös trianoni sokkra, hiszen a tanulságok felfeslése és a szempontok ütköztetése mellett az építkezés, az életigenlés, a nagy tévedések ismételt meghaladása felé törekszik a század - letagadhatatlan vétkeinkkel és kisszerűségünkkel együtt...
" Meg kell szabadulnunk Trianon rögeszméjétől, mert csak magunknak ártunk vele. El kell temetnünk." De ez már nem a Turulpörkölt szerzőjének intelme, hanem az Ablonczy Balázs és a hozzá hasonlóan gondolkodók józan szava.
Legyen munkánk pár lapát föld e közös eltemetéshez...
Csíkszereda, 2010 áprilisában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése