Születtem 1988 márciusában Sepsi-
szentgyörgyön. Tanulmá-
nyaim a kolozsvári Iuliu Haţieganu orvosi és gyógyszerészeti egyetem fedélzetén még nem végeztem el. Verseim a Korunk, a Helikon, a Várad és a SzőrösKő hasábjain jelennek meg.
*
6 perc
1.
Az asztalon maradt még hat percünk és húsz banink.
Kinn hívogat, a járdaszélről, még egy telünk.
Merre voltunk, s továbbá hol leszünk...
2.
Vizes ruhákként száradunk, megint.
Bennünk a sok nedv, mit az ősz kisírt.
Elálmosodtam a zuhogásban, ma is.
Mosolyt arcomra, bárki mosolyát,
kedvest falamba, bárki kedvesét...
3.
Mi mindig már félúton megérkezünk.
Túlzásokban szeretünk játszani:
ma kissé meghalunk, s majd túlélünk
mindenen.
4.
A szürkület a szemek fényébe hullik.
Elalszik a kés, a tank, a gránit.
Bennük törve marad a fog, s a köröm is.
5.
Kezünk remeg,
a reszketés eltép.
Falat kaparnak,
hol szív dobogna, rajta géz.
6.
Az asztalon maradt a hat perc.
Átesünk.
Vonalak közt
Fegyházadban élsz, magadban, ingatag.
Kínszalagon megy, éltet még a blues.
Egy hideg vászon táncolón válladba kap.
A vázlatok szerinti kéz egy bálba húz.
Kiszíneznek, mögötted a vakhatár.
Vonalak közt lépkedsz vascipőben.
S ha rád maradt belőlem egy lakáj,
benne élhetsz, tested megpihenhet.
Arcodba kapaszkodnak, visszakérnéd.
Felbőgsz mint vászonbeli vasszobor,
s rád visszafestik rozsdás gondjaid...
Felnevetnél, de portréd rád hajol.
Belső vásznak
Hol neved rád nevet és elszakad,
párhuzamos sarkak lengnek át,
hol elválik a sík s nem forrik össze,
felsírod magadból beltered.
Minden egyes arcod, mi megmaradt,
egy vásznon tükröződik, elfelejt,
magában hordja ütközéseid.
Egy vézna tánc vagy. Botlás. Gyors esés.
Magányos, holt üreg a szemgödör,
összegyűjti fényben kormodat.
Bálba mész, beszélsz, vagy nem köszönsz,
Egy kalap, mi eltűnt, mutatja múltadat.
A jelzőlámpán vöröslik a kedvesed,
eltűnik, majd zöld magányod hív,
átmész a zebrán, napok sávjain.
És visszaszállsz vásznadba – új szakasz.
Földalatti vásznak
Eljátszunk mindent, mi szalag-ismeret,
elsétálunk, és kezünkben délibáb.
Terhünkön nagyot, de más nevet.
Egy szürke járdán megbotlik a nyár.
Felsegítjük, hogyha lenn a lét,
de torkunkban már megszorult garat.
Ne kényszerüljön vám elé a fény,
ne fessetek elém most tar falat.
Egy szombat megjavít egy pénteket –
egymásra szórjuk halkan hamvaink.
Felsírom, kedves, minden beltered,
s magamra húzom vásznaink, nyakig.
Önporté
Néha nem visz át az ár fehérbe,
arcod terhes matt lesz, ólmosul.
Sittszerű, groteszk a régi csended,
harminchat fok halkan rád borul.
Egy kislány ragasztgat, majd összegyűr,
gubancokban fekve nézel felé,
minden kormod a szívnél összegyűl,
bennszorulva, magadban hagy a tér.
Öt perc kéne csak hogyha fájni nem kell,
mert öt perc alatt is összeáll a rend,
félszavakkal átmenni a teljbe:
rá zebra kéne, jelzőlámpa – zöld.
Szalma Réka és Horváth Előd Benjámin:
téli vásznunk
egy tánc ha hozzád átemel
torz vastopánkás metrikák
jobbra-balra lépnek
egy zebra gyorsan átmegyünk
hisz menni kell a bál után
egy szék az ár most ráemel
és vascipőnk is jól talál
így ülve vagy tán zebrán futva
vasszoknyám feléd libben
van pár szó itt s tél is talán
ütemek párbeszéde
a vas ha vajba menne át
útra talál egy némafilmbe'
hogy vastopánka vaslakáj
hogy legbelül talán szilárd
csak épp egy kendő vállról hulló
mi ráhullott egy régi útra
egy testnyi rőt érzékiség
test lennék szépen hogyha fázna
beszívni nézni reggel épp:
mi áthajol egy déli tájba
hol lennénk vagy ott maradtunk
hol vászon libben vaskeretben
téli filmben hogyha néma
vagy bálon épp ha testté válnánk
jobbra balra lépegetve
elégikus táncot járván
…
van kép mi végül összeáll
s tán éppen út egy némafilmen
Szerkesztette: Demény Péter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése